A Taigetosz-törvény, vagyis a köznevelési törvény legújabb módosítása, melynek következtében például a beilleszkedési, magatartási, tanulási nehézségekkel küzdő, rövidítve bmtn gyerekek az eddigiektől eltérően nem kaphatnak felmentést az osztályzás alól, csupán a jéghegy csúcsa, a rendszer betegségének tünete.

Jól példázza, mennyire nélkülözi Orbán Viktor oktatáspolitikája a szakértelmet, a fejlesztés szándékát és a 21. századi kihívások megértését.

Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét,

megízlelje az alkotás izgalmát és megtalálja azt a munkát, amelyet szeretni fog.

Amikor ezt a mondatot leírta világhírű Nobel-díjasunk, Szent-Györgyi Albert, még nem sejthette, hogy mondandója a 2010-es évek magyar iskolarendszerére egészen bizonyosan nem lesz igaz.

Az ugyanis éppen hogy megaláz, földbe döngöl, bünteti a kreativitást és az egyéniségek útkeresését, vagyis mindent elkövet annak érdekében, hogy kudarcfélő, szorongó, hierarchikus viszonyokban és büntető értékelési rendszerben gondolkodó felnőtteket teremtsen a gyerekekből.

Heterogén csoportot nehezebb tanítani, mint homogént.

Ez pedagógiai alapvetés, azonban az erre a kihívásra adott válaszok sokfélék.

Léteznek olyan oktatási rendszerek, amelyek pedagógiai asszisztensekkel segítik a lassabban haladókat.

A másik véglet az, ahol a lemorzsolódás folyamatát nem is igyekeznek fékezni.

Ez utóbbi felé halad a magyar iskolarendszer, de nem egysze­­rűen a gyengébb képességű vagy a hátrányos társadalmi hátterű, hanem még a részleges tanulási zavarral küzdő gyerekeket is leszakítja.

A gyógypedagógusok a folyamatos segítséget, a megfelelő szakember jelenlétét, a gyerekek segítésének szándékát várnák el. Az mondják, az osztályzat alól való felmentés a más tempóban fejlődő gyereket védi a rossz oktatási rendszertől.

Azért kellett bevezetni, mert az iskoláink nincsenek felkészülve a sorból kilógókra.

Akkor sem, ha nekik pusztán részleges vagy átmeneti tanulászavaraik vannak, ami azt jelenti, hogy az esetek nagy többségében intelligens, értelmes, a világ iránt érdeklődő, bizonyos tárgyakból kiválóan teljesítő gyerekekről van szó, akik mégis folyamatos kudarcokkal kénytelenek szembetalálni magukat az iskolában.

Megtört gyerekként érkeznek az érettségijükre, tele szorongással, és a biztos tudattal, hogy ők a „rosszfiúk”.

Az új törvény tényleg a mélybe taszítja őket.

A törvénymódosító értelmében nem jár osztályzás alól való felmentés a számukra egészen más módszerekkel megtanulható tárgyakból.

Nincs tehát védőburok, amely legalább a rossz rendszerben való viszonylag „jó” megoldásként picit visszafogta különleges helyzetük következményeit. Az új törvény kioldotta a fékeket, ezek a gyerekek gőzerővel haladnak a szakadék felé.

A szakma szerint az volna kívánatos, ha a gyerekek fejlesztését mindig szakszerűen ellátnák, s nem a lécet engednék lejjebb számukra az iskola szolgáltatásainak elégtelensége miatt.

Ebben az esetben ugyanis, elhagyván a „védett zónát”, olyan kihívások jöhetnek velük szembe, amelyekre nem készültek fel, és talán a későbbiekben épp emiatt buknak el.

Az új szabályozás a jelenlegi iskolarendszeren belül valódi méreg, amely még inkább megalázza a normálisnak címkézettől eltérő gyerekeket, noha az alapból „normális” társakkal sem bánik kesztyűs kézzel a rendszer.

Ha egy gyerek gondolkodik a megoldáson, és más következtetésre jut, mint amely a megoldókulcsban található, máris földbe döngölik.

Az eredmény a folyton fáradt, boldogtalan, túlterhelt és összetört gyerek.

• A Taigetosz-törvényre most mindenki felkapta a fejét, mert ez nyilvánvaló jele annak, hogy a rendszerben egyfelől nagyfokú szakemberhiány létezik – mi mással magyaráznánk a gyógypedagógiai feladatok ellátására feljogosított, nem gyógypedagógusok csoportját?
• Másfelől pedig ismét az emberi méltóságot figyelmen kívül hagyó szabályozással kívánják egyszerűbbé tenni a rendszer irányítóinak dolgát.

Aki nem tud a többiekkel egyszerre megtanulni olvasni, az hülye – esetleg lusta.

Így mennek itt a dolgok.

Egyvalamire azért jó volna, ha végre valaki figyelmeztetné az „oktatáspolitikusainkat”.

A folyton megalázott gyerekből nem lesz produktív felnőtt. Összetört, önmagában és környezetében nem bízó ember válik belőle, aki kész arra, hogy a következő generációkkal megismételje azt a bánásmódot, amelyben őt részesítették. Ez a biztos társadalmi kudarc receptje.

168ora.hu