Hétfőn az Interpol honlapján nemzetközi körözés jelent meg Markó Attila romániai magyar politikus ellen.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kötelékében politizáló, korábban államtitkárként és alsóházi képviselőként is tevékenykedő Markó ellen április 29-én adott ki letartóztatási parancsot a bukaresti legfelsőbb bíróság, miután a korrupcióellenes ügyészség újabb vádat emelt ellene. Nagy valószínűséggel diplomáciai botrány alakulhat ki hazánk és Románia között, amelyből Budapest számára nem kínálkozik egyszerű kiút. A legrosszabb, ami történhet, ha román-magyar nacionalista villongásba csap át a történet, hiszen Markó esete nem etnikai kérdés. Inkább annak példája, hogyan volt képtelen a román állam egyértelmű elvek szerint levezényelni a posztkommunista tulajdoni viszonyok átalakítását.

A Markó saga

Markó meglehetősen viharos időszakot tudhat a háta mögött, ugyanis a korrupcióellenes hatóság már korábban is vádat emelt ellene két igen ellentmondásos ügyben . Az első, több évig zajló eljárás során azzal vádolták, hogy a kommunista diktatúra idején államosított ingatlanokat visszaszolgáltató bizottság tagjaként törvénytelenül szolgáltatta vissza a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ingatlanjait az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Az ügyben első fokon eljáró bíróság 2012-ben három év letöltendőre ítélte Markót, a jogerős határozat tavaly novemberben ezt öt év felfüggesztett börtönre módosította. A másodfokon eljáró táblabíróság azonban helybenhagyta a két évvel korábbi döntést, mely szerint az ingatlanrestitúció jogszerűtlenül zajlott, így elrendelte az ingatlan bűncselekmény előtti tulajdonjogi viszonyainak visszaállítását. A kollégium épületei így visszakerültek az RMDSZ által irányított önkormányzat tulajdonába.

Markó Attila tavaly decemberben azonban Magyarországra távozott, ugyanis 2014 őszén a DNA egy második restitúciós ügyben is vádat emelt ellene. Ekkor azt rótták fel neki, hogy szintén mint volt restitúciós bizottsági tag bűnrészes egy Bukarest-közeli telek alulértékelésében. Az ügyben egyébként lekapcsolták a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Ügyészség vezetőjét, Alina Bicát is. Hamar kiderült, hogy Markó nem is volt jelen az inkriminált bizottsági ülésen, de ez túlzottan nem érdekelte a korrupcióellenes ügyészség munkatársait, tovább folytatták a hadjáratot, amíg a vádak idén csöndben összeomlottak. Közben azonban jött az újabb offenzíva, a DNA többrendbeli, súlyos következményekkel járó hivatali visszaéléssel gyanúsította meg a közben parlamenti mandátumától is megváló politikust, ezúttal azért, mert bizottsági tagtársaival együtt85 millió eurós kárt okoztak volna az államnak, amiért piaci értéküknél magasabb kártérítést állapítottak meg a diktatúra idején államosított ingatlanokért.

Markó Attila hétfőn, a Stumpf Andrásnak adott interjújában úgy nyilatkozott, nem bízik a román igazságszolgáltatásban, és úgy véli, a korrupcióellenesség álcája mögött a román állam le akarja fejezni a romániai magyar elitet. Azt is reméli, Budapest nem adja őt ki a román hatóságoknak. A kérdés délutánra még komolyabb lett, miután a nemzetközi elfogatóparancs megjelent az Interpol oldalán, innentől már tényleg csak idő kérdése, és a magyar államnak is érdemben meg kell nyilvánulnia az ügyben. És a magyar állam előtt igazából nincsenek könnyű megoldások, kétséges, hogy egyáltalán létezik-e helyes válasz. A tét inkább az, hogy létezik-e okos válasz, és a magyar államapparátus képes-e azt megtalálni, anélkül, hogy óriási botrány kerekedne belőle. Utóbbi nemcsak Magyarországnak okozhat gondot, de az erdélyi magyarok sorsát is megkeserítheti.

Mint azt korábban már írtuk, az erdélyi magyar politikai elit előszeretettel takarózik az etnikai elnyomással, amikor saját sötét ügyeinek leleplezésére kerül sor, ezt a mintát egyébként Markó nyilatkozataiból is kiolvashatjuk, csakhogy ebben az esetben a képlet nem ilyen egyszerű -és nem is annyira etnikai-nemzeti színezetű, inkább Románia posztkommunista tulajdonjogi helyzetének átalakulásaiban felfejthető.

Restitúciós lecsó

A ceausescui rémuralom bukása után Romániában is elindult egy folyamat a kommunista hatalom által jogszerűtlen módon kisajátított tulajdonok visszaszolgáltatására, ám az 1945 előtti tulajdonjogi viszonyok átfordítása 1990 után egyértelmű magántulajdonon alapuló viszonyokra nem ment zökkenőmentesen. Nem is mehetett zökkenőmentesen, hiszen az eltelt fél évszázad alatt az egész ország társadalmi szerkezete és viszonyrendszere átalakult. Ebből kifolyólag a kollektivizált földek és államosított ingatlanok restitúcióját levezénylő helyi és központi bizottságoknak rengeteg, sokszor egymásnak ellentmondó elvet és érdeket kellett figyelembe venniük. Figyelembe kellett például venni azokat az embereket, akik a kommunizmus előtt nem rendelkeztek földtulajdonnal, de egész életük munkáját a kollektív mezőgazdaságba fektették, szóval jogosan várták el, hogy nekik is jusson valami a rendszer bukása után. Ez azonban sokszor csak a régi tulajdonosok kárára történhetett meg. Figyelembe kellett venni azokat az ingatlanbérlőket, akik ’90 után megvásárolták az évtizedekig általuk lakott ingatlant, aztán egyszer csak felbukkant egy régi tulajdonos, aki visszaigényelte ugyanazt. Figyelembe kellett venni, hogy sokszor egyházi intézmények menedzselték egy-egy iskola vagy kollégium felépítését, ők működtették az intézményt ’45 előtt, de a munkát és erőforrásokat a helyi közösségek adták össze, szóval ők is igényt tarthattak az adott ingatlanra, ugyanúgy, ahogy a kérdéses egyház.

Szóval rengeteg tök jogos igényt kellett figyelembe venni, mérlegelni a magántulajdon és a közösségi hasznosság elvét, és mindebben a törvényi keret nem nagyon igazította el sem a restitúciós bizottságokat, sem a bíróságokat. Rengeteg egymástól gyökeresen eltérő ítélet született teljesen hasonló esetekben, és jelen pillanatban is több mint 2,5 millió restitúciós per zajlik az országban.

Ebbe a teljesen inkoherens modus vivendibe, ha úgy tetszik, lecsóba csapott bele a román korrupcióellenes ügyészség, és hatalmas hévvel kezdett fejek kaszabolásába. Külső szemmel ez teljesen okés is lenne, a baj csak az, hogy a román állam gyakorlatilag saját maga kreálta és tartotta fenn a káoszt, amelyért most másik kezével egyéneket, közhivatalnokokat tesz felelőssé. Szigorúan formális jogi értelemben tehát rengeteg rendellenesség és bűncselekmény történt a restitúció során, viszont ez maga volt a rendszer lényege, működési elve, amelyet maga az állam és a kormányzat hozott létre. Szóval meglehetősen necces, hogy most a felelősséget olyan emberek nyakába varrja, akik nehezen járhattak volna el másképp, mint ahogy eljártak. 

Ki tudja, merre?

Innen nézve teljesen érthető, ha Markó Attila nem bízik az igazságszolgáltatásban. Megilleti őt az ártatlanság vélelme, így nem jelenthetjük ki, hogy bűncselekményt követett el, ám a fentiek ismeretében nem lenne meglepő, hogyha pozíciójánál fogva részt vett volna megkérdőjelezhető restitúciós döntések meghozatalában.

És az is érthető, ha a magyar állam vonakodik kiadni őt. Persze a kiadatás mellett is szólhatnak érvek, elvégre Budapestnek nincs joga beleszólni egy másik ország afférjaiba. A legbölcsebb persze az lenne, ha nem román-magyar nacionalista villongás kezdődne el, amint befut a hivatalos kérelem az Igazságügyi Minisztériumba, de valószínűleg az lesz belőle, mert a magyar kormány csak ezt a nyelvet ismeri. Ahogy a román is egyébiránt. Egy kis villongás végülis mindkét félnek jót tesz otthon. Utána persze nemzetközi cécó is lesz belőle, és a román illetve magyar külpolitika jelenlegi súlyát ismerve, nem kérdéses, hogy ki jön ki győztesen egy ilyen konfliktusból.

Ideális esetben a román államnak kellene tiszta lappal nekifutni saját restitúciós fiaskójának, igazságosan lerendezni a még létező pereket, és amnesztiát hirdetni a kaotikus restitúcióban érintetteknek. Hogy igazságosan hogyan lehetne megoldani a fennálló tulajdonjogi átfedéseket és konfliktusokat országos szinten, arra sajnos nincs válaszom. De a kisebbségi kulturális és oktatási intézmények esetében lenne egy pofonegyszerű megoldás: személyi elvű autonómia. Egy olyan magyar autonóm állami szerv létrehozása, amely megkapná az ellenőrzést a kérdéses intézmények fölött, döntéseit demokratikusan, vagyis a magyar közösség által és érdekében hozná, ami azért a jelenlegi gyakorlatokban, intézményes megoldásokban sem föltétlenül tetten érhető. Ebben az esetben a kisebbségi társadalom nem kiálthatna etnikai elnyomást és visszaállamosítást, védve lenne a központi kormányzat nacionalizmusától, de arra sem kényszerülne, hogy kiszervezze saját intézményeit, az elődök munkájával és erőforrásaival felépített, a közösséget szolgálni hivatott intézményeket az egyházaknak. A magyar állam is ebben lenne érdekelt, és egy szekuláris, kisebbségi jogok iránt elkötelezett, felelős kormányzat erre próbálná használni a jelenlegi szörnyen bumfordi helyzetet is.

kettosmerce.blog.hu