A miniszterelnök a FAZ-nak adott interjújában is megerősítette azt a három, kapitális hazugságát, amelyekkel konzekvensen megalapozza a menekültek elleni, uszító politikáját.

Az egyik egy közönséges statisztikai torzítás, a másik a paranoiás képzelgésekből adódó és a történelemből szintén jól ismert szándékosság-feltételezés, a harmadik pedig a kultúrák univerzalizmusának tagadása.

Orbán szerint az ide érkező menekültek közt többségben vannak azok, akik „csak” jobban akarnak élni, és ennek érdekében akarják kihasználni a magyar ellátórendszer „jótéteményeit”. Az általa bevándorlóknak nevezett menekültek szerinte nem maguktól, hanem rafinált jogászok és „emberjogi fundamentalizmustól” elkábított politikusok felbujtására jönnek és kifejezetten ártó szándékúak. Emellett olyan kultúrát hoznak, amely antagonisztikusan szemben áll a keresztény alapú kultúrával, azzal eleve nem összeegyeztethető.

A második két hazugság egyként kulturális-civilizációs kérdés, ezért a hamissága ad hoc jelleggel csak nehezen korrigálható. A hazai, hosszasan a politikai propagandáktól függő történelemismeretnek nem szerves része mindaz, amely másutt közönséges műveltségbeli sztenderd. Jobb helyeken evidencia, hogy a kataklizmáktól összekényszerülő, kizárólag a közös sors révén egymáshoz csapódó emberek közösségei nem valódi csoportok, amelyek bármiféle koherens ideológiával vagy politikai szándékkal rendelkezhetnének. Éppen ezért egyszerűen nevetséges őket folyamatosan befolyásoló, külső politikai erőket mögéjük képzelni, ahogyan köztük tudatosan kialakított és konszenzussal megerősített, ellenséges indulatot is nevetséges feltételezni. Az igaz, hogy egy olyan, tudatos agresszióval, amely a segítség helyett a durva elutasítást közvetíti a számukra, létrehozható köztük ez az indulat – ezen dolgozik most éppen a magyar kormány, de ez már belőle következik, és nem a menekültek addig ártatlan csoportjából. (Kálmán C. György ezt így fogalmazta meg egy fészes bejegyzésben: „Nem tudom, van-e és mennyi terrorista a menekülők között. De ha így bánunk velük: lesz.”) Másutt ugyanígy szerves része a tudásnak az is, hogy az emberi civilizáció alapvetően egységes, ahogyan a különféle vallásai is ugyanarra az alapra – valamiféle közös magasabbrendűség létezésére és az emberi jóság, békesség és együttélés lehetőségének hirdetésére – szerveződtek. A vallásoknak is van történetiségük és belső differenciáltságuk, róluk idővel leváló és önállósodó, sőt, világiasodó szokásrendjük, így egyik vallás sem tekinthető valamiféle homogén kövületnek. Ennek tudása sokféle okból hiányzik az általános magyar műveltségből, ezért éppenséggel lenne feladatuk a szociálpszichológusoknak vagy a történészeknek, antropológusoknak, de ezt a hiányt most látványosan behozni valóban képtelenség. Az embereknek nem fog eszükbe jutni, hogy hiszen az arab könyvtárak, fordítók és utazók nélkül Európa mit sem tudna a Biblia szövegeiről, vagy hogy még az ő nagymamájuknak is „bekötötték a fejét”, amikor férjhez ment, majd egész életében hasonló kendőket, főkötőket kellett hordania, mint amilyet a szír vagy afgán családanyáknak. Hiába, hogy a rezsim által agyonfavorizált templomokban sem láthatnak egyetlen, fedetlen fejű Madonna-képet (bizony a „magyarok Szűz Máriáján” is ugyanolyan lepelszerű meg hidzsáb módjára kötött kendők vannak, mint az arab nők fején!), ezt az összefüggést a fejükben az iskola – úgy látszik – nem tudatosította. A hatalmi politika pedig most a felismerése ellen játszik. Ezeket a hazugságokat tehát csak a kulturáltság erejével lehet majd leleplezni.

A statisztikai torzítással azonban más a helyzet, hiszen ez ügyben konkrét és kézzelfogható adatokkal rendelkezünk, amelyek könnyen és gyorsan közzé tehetők.

A hazugság lényege, hogy Orbán szerint a menekültek közt jellemzően többen vannak, akik egyszerűen a – szerinte mindenkiénél magasabb színvonalú – európai életmódot akarják kiélvezni. Amire azután a miniszterelnökséget vezető Lázár János azonnal rákontrázott, amikor tényként beszélt a menekültstátusszal való visszaélésekről.

A cáfolat ismertetése három szereplőnek is eminens feladata egy demokráciában: a politikai ellenzéknek, a független sajtónak és a témában kompetens szakértelmiségnek.

Mint látjuk, a politikai ellenzék feneketlenül buta. Végzetesen nem érti, hogy a közvélemény nem egy megváltoztathatatlan gránittömb, amely fátumként mered elé, hanem folytonosan változó folyamat, amelyet alapvetően az emberek informáltsága formál.

Ahol a többségnek fogalma sincs arról, hogy a világ más részein véres háborúk zajlanak, és épp a legkülönfélébb szintű civilizációkat dúlják fel, ott a többség könnyen beveszi a misztifikációkat. Elhiszi, hogy aki messziről jött, az eddig fán élt és tegnap még majmokkal üzekedett (ahogyan azt a jobbikosok terjesztik), és hogy a puszta léte is összeegyeztethetetlen a miénkkel. Mert ezek könnyen szajkózható klisék és könnyen megszerezhető önérzettel kecsegtetnek. Ám mihelyt ugyanezek az emberek megtudnának valamit a valóságból, és ezt valaki ráadásul pozitív klisékkel foglalná össze a számukra, a viszolygásuk nagy eséllyel átfordítható lenne az együttérzésbe. Az ember nárcisztikus lény és épp annyira szeret a saját jóságától eltelni, mint a gonoszságától. Ám mivel az ellenzék mit sem ért az emberi működésből, nem tartja feladatának, hogy informálja a nyilvánosságot és hogy pozitív kliséket kínáljon a kormány negatív gondolkodásmódjával szemben. Nem bízik abban, hogy neki is van hatása a közhangulatra. Komolyan gondolja, hogy csak a negatív érzelmek jóváhagyásával juthat szavazatokhoz. Ezért egy istentisztelet lelkületével igazodik az éppen aktuális állapotához. Ellenzéki mivolta kifejezésének az a maximuma, hogy a kormányt minősíti illetve feljelenti a magasabb szintű képviseleteknél. Az, hogy mindezzel a probléma megoldásához magához semmilyen mértékben nem járult hozzá, láthatóan nem érdekli. Így annak lehetősége kiesett a magyar politikai cselekvések tárházából, hogy az orbáni hazugságokat jól érthetően az ellenzék cáfolja meg.

A sajtó szintén kiesett, hiszen attól, hogy a kis hatósugarú Klubrádió vagy az ATV bármelyik műsorában elhangzik minderről három, világos mondat, a nyilvánosság egészében semmi sem történik. Ezek a mondatok nem fognak eljutni a széles tömegekhez, legfeljebb a nyilvánosság hajszálcsövecskéin tudnak érvényesülni. De a meggyőzés a sajtóban egyébként sem pusztán az ilyen, elemző mondatok kérdése: a véleményeket igazán a tényfeltáró riportok, helyszíni tudósítások, személyes beszélgetések, a menekültekről látható, mindennél beszédesebb (és persze valós keretbe illesztett, nem manipulált közegű) képek befolyásolhatják. Ilyeneket azonban a legritkább esetben látunk.

Marad a témában kompetens szakértelmiség, esetünkben elsősorban a BÁH vezetése, de erre sem számíthatunk. Holott a menekültek regisztrálását és ügyeinek intézését végző BÁH munkatársak nyilvánvalóan látják a saját szemükkel az arányokat. Tudják, kikből állnak a menekültek és hogy a soraik közt hány százalékot tesznek ki úgymond „a menekültstátusszal visszaélők”. Sokan természetesen nélkülük is tudjuk: nulla százalékot. Ez a menekültáradat teljes egészében tényleges menekülőkből áll. Aminek hangsúlyozása most még akkor is létkérdés lenne, ha egyébként teljesen normális dolognak tekintjük, ha emberek az emberiség közös életterét jelentő Földön a születési helyüktől függetlenül, igényt formálnak az emberhez méltó, a kor színvonalának megfelelő életmódra. (Az, hogy egy adott területen hosszú ideje egy adott állam építi a mesterséges környezetet, ezt az államot nem hatalmazza föl arra, hogy a területét életveszély esetén is a kizárólagos tulajdonának tekintse és elzárja mások elől. Nem tekinthet el attól, hogy az élet önértéke mindent felülír. Amire egyébként maga is folyamatosan teremt precedenst, hiszen a saját újszülöttjeinél is felfüggeszti a civilizációs sovinizmust: számukra is hosszú éveken át megelőlegezi a javakhoz való hozzáférést, és kivárja, amíg ők maguk is hozzá tudnak járulni a javak továbbgyarapításához. Az ártó szándék bizonyítása nélkül semmi nem indokolja, hogy a másutt született, de veszélybe került emberek számára ne előlegezhetné meg ugyanezt a lehetőséget – ennek belátása alapján jöttek létre a menekültekre vonatkozó, konszenzusos nemzetközi szabályozások is.)

A tény hangsúlyozását, az orbáni hazugság hangos cáfolatát azonban a BÁH vezetője ismét nem tartja fontosnak. Végh Zsuzsanna nem először bizonyítja, hogy szakértelmiségiként aggály nélkül szolgálja az orbáni propagandát. (Lásd például a Kérdések Végh Zsuzsannához címűcikket is.) Amivel csak azt bizonyítja, hogy Magyarország szakértelmisége egy kis kunkor után visszatért ahhoz az állapotához, amelyet elsőként Bibó István írt le, a háború előtti helyzetről szólva: ez az értelmiség nem szerezte meg magának a szellemi függetlenség munícióját, és lényegében a mindenkori hatalomtól függő, szemellenzős és pitiáner hivatalnokként funkcionál.

A magyar választópolgárok informálását tehát a szakértelmiség rábízza az esetlegességekre, a véletlenekre, miközben hagyja, hogy a pártpolitika viszont korlátlan uralmat gyakoroljon fölötte. Az összkép tehát úgy fest, hogy a szakértelmiség (az újságírókat is beleértve) és a politikai ellenzék egy emberként szolgáltatja ki a nyilvánosságot a nyers, hatalmi akaratnak, teszi annak szabad prédájává.

Szép lesz, amikor majd az ország kizárólag azért fogja megúszni (ha fogja) ennek a borzalmas következményeit, mert a civilizált világ végre rálát arra, hogy mi folyik itt, és a maga szankcióival valahogy mégis megfékezi az orbáni ámokfutást. Ám akkor már megint csak annak romantikájából meríthetünk magunknak önbizalmat a nemzeti önérzetünkhöz, hogy ugyan az egész úgy használhatatlan, ahogy van, na de hát azért mégiscsak volt köztünk néhány ezer jó lelkű civil, aki felismerte, hogy mi is a feladatunk a hozzánk menekülőkkel.

Lévai Júlia

gepnarancs.hu (Címlap Fotó:: A Keleti pályaudvaron egyetlen csap jut a több száz menekültre. Annál azonban folyamatosan mosnak, tisztálkodnak.)