Pedig karvastag a bőr a lelkemen, akár a római-parti fák, meg rutinom is van a veszteségben, plusz egy éve készülök a hírre, mindhiába, ez most odabasz.

Hogy ma nyomdafestéken is lehet helyesen káromkodni magyarul, arról főleg Esterházy tehet és miatta van, ez meg csak a web.

Akkor is bőgtem, amikor megtudtam a bajt, most se bírom abbahagyni.

Gimnazista vagyok, még nem borotválkozom, egy kopottas perzsán nézem a Color Staron a Stúdió ‘80-at valahányban, Lennon-szemüveges, farmeres lobonc magyaráz fehér Adidasban arról, hogy mekkora könyv azIskola, amit éppen befejeztem, ugyanazt érzem és gondolom, amiről az arc beszél, lehet, hogy azért érzem azt, rakom össze a csávót, aki leszek. A rózsaszín Termelési megvolt otthon, bementem az antikvárba és hozzá vásároltam a sortimentet, dereng a Daisy, tisztán emlékszem a Fuharosokra, de az első keménykötésű Esterházy-élményem a Kis magyar pornográfia, ami magával és tökön ragadott, akkor kezdtem el kapiskálni, hogy nem csak haragudni és lázadni kell, hanem kiröhögni és megmosolyogni is lehet. Kamaszkorom legszebb nyara. Kiragasztottam a falamra a Mozgó-plakátot, ami 30 év múlva az apropója ennek a tavalyiprojektünknek.

Ottlik és Esterházy, Esterházy és Ottlik. Mindenekelőtt Esterházy.

Színt vallok: 30-35 éve zavarban vagyok attól, hogy mennyire szeretem Esterházy Pétert. A KMP-és beavatásom óta figyelem és követem, amit tesz és mond, gondolok rá és gondolkozom róla, foglalkoztat és beszélgetek vele, többnyire magamban, de mindez egyáltalán nem indokolja, hogy érzelmekkel viseltessek iránta. Ha kérdezik, persze nem kérdezik, és csak egyet lehet mondani, akkor nekem ő a zsinórmérték, a hozzá képest, a legfontosabb kortárs.

Vagyunk így ezzel egy páran.

A mai napig keresem a fogást és a hangot, hogy hogyan lehet normálisan beszélni ebben a szövegösszefüggésben és a fentiek dacára. Sokat próbálkoztam: írtam róla és neki, hogy írjon nekünk a Narancs-könyvekbe, idézgetem is, hogy mindig Szarajevó van, de nem mindig lőnek, aztán amikor elkezdtük a Literát, az elsők között állt bele, oda, mellénk, mentünk hozzá, a kályhához elsővizitbe, nagyvizitbe, ha kellett, a védnökünk lett, ha kértük, általában küldött szöveget, mindig nyilatkozott és rendszeresen fellépett nekünk, vele kezdődött a szerkesztőségi óhajlista, a szépemlékű írólap, az előszilvesztereink névsora, amióta meg margózunk, ott van az ajtófélfába vésve, hogy “nincsen Margó EP nélkül”.

Olyan nincs, hogy nincs, mostantól kell legyen.

Minekutána a tavalyelőtti Rokonokon barátunk, Marcell fia közreműködésével komoly, személyes és nem feltétlen kényelmes témákat is érintettünk, esélytelen volt, hogy sikerül rádumálnom, vegyen részt aSántakutyán, és korábbi Aegon-díjasként álljon ki a Dumaszínház színpadára, hogy 15 percben előadja a magáét az Esti keletkezéstörténetéről, őszintén és szórakoztatóan, ahogy illik és dukál, de valami csoda folytán két-három erőszakoskodós kör után kötélnek állt, igent mondott, meghirdettük. Az ominózus reggelen a kádban ért el a telefonja, hogy így angyalom, úgy édes úr, nem foglalkozott a felkéréssel semmit se, a fenének ment bele, és hogy arra gondolt, mi lenne, ha kiállna a közönség elé, és hallgatna, ha csak ellenne ott a feszkós térben némán és szótlanul, mert akkor ennek a hatása, a mechanizmus működhetne, hogy mit szólok ehhez, kérdezte. Elnézést kértem a szakkifejezésért, és válaszoltam, hogy szerintem ez faszság, mert képzelje csak el, kértem, hogyan veszi ki magát a Péterfy, Barnás, Csaplár, Spiró line-upban egy néma Esterházy, a szavak megkukult embere, akit ha paradicsommal nem is fognak megdobálni, de hogy ez se a közönségnek, se a programnak, se neki nem tenne jót, az fix, mire föl dünnyögött, hogy akkor gondolkozhat tovább, és rövidre zártuk. Este ő volt a harmadik a sorban, én síkideg, aztán olyat tett, hogy még: itt lehet megtekinteni a performanszot, ha jót akartok, nézzétek meg, a legelejétől a legvégéig.

A Sántakutyára két hétre tudtuk meg a bajt. Hogy a színpadon a diagnózis ismeretében és a tudás birtokában nyújtotta ezt az alakítást, csak a Hasnyálmirigynapló megjelenése után lett világos.

A virrasztással kapcsolatban volt bennem kétely, az én gyászom az én gyászom, de a számomra legfontosabbak maguktól értetődően mentek, úgyhogy péntek este családilag mi is elnéztünk a PIM-be: mécsesfényben úszott a kapualj, fakeretből nézett ránk az ünnepelt, folyt ki a tömeg a termekből, duplasorban ültek a lépcsőn a népek, némacsendben hallgatták a kiválasztott, személyre szabott részleteket, szállt a szöveg a márványfolyosón és az árkádok alatt, idézetfoszlányok szivárogtak a pesti utcán, a kockaköves udvaron, jelentős kortársakat, mérvadó véleményformálókat, ismert trendszettereket és sok, rengeteg sok olvasót láttam nevetni, sírni és beszélgetni, egy megrendült közösséget, az Esterházy-árvákat, jómagunkat.

Az jutott eszembe, hogy lehetne ebből rendszer, Esterházy-olvasás július 14-én, amikor összejön, akinek fontos és hiányzik, olvas valamit, amiért fontos és hiányzik neki, a francia forradalomnak fittyet hányva, a mindenkori magyar valóságtól tök függetlenül, jó szöveg van dögivel, igény meg, ugye, mint a viccben, volna rá, és biztos, hogy ránk férne, ránk fér, ránk fog férni.

Ami engem illet, fogalmam sincs, mi lesz, de mivel belém épült, szerves részem, a nyelvem, ízlésem, kultúrám, szemléletem és magatartásom része, én meg még, úgy tervezem, maradok valameddig, úgyhogy tovább folytatom vele a diskurzust hazafelé tartva a biciklimen, mint gyöngytyúk, rá-rájárok majd a szövegekre, jó időben a gyerekeim kezébe adom a könyveket, és megpróbálom bevezetni őket a szerintem szép irodalomba, és ha ez így megy majd nálunk, és hasonlóan máshol, akkor Esterházy Péter hiába nincs, mert van, és kurvára nem hal meg soha.

Szerző: Csejdy András / litera.hu