Ne bírtam keserű érzelmek nélkül olvasni reggel egy anya vallomását! Mert még régebben, most még inkább azt hallottuk, hogy az "ilyenekért van a mennyország". A gyermekekért és az anyákért? Az Ókor pogány bölcse sem gondolkodott másként, "gyermekek őrzik a népek sorsát", az ősi finn hiedelmek szerint. 
Ártatlanságuk és egyszerűségük, a legmagasabb erkölcsi méltóság, amit csak az becsülhet jobban, aki elveszítette gyermekét! Számuk és egészségük képezik a népek erejét, amelynek a jövő nemzedékek láthatják majd a hozamait! 

Életünk napsugara, a Nemzetnek viruló tavasza, a Nemzet Hite és Reménysége, mondta néhány évtizeddel ezelőtt, a kis falusi iskolában rendezett ünnepségen a tanítónk. Már ő sem él, csak bennem a szavai: "a gyermek életünk Napsugara, meglopjuk vele a halált"! 

Van ebben valami megható és szentimentális élmény, csak éppen olyan, mint Jókai legtöbb regénye: szentimentálisan romantikus, ebben van éppen a realizmusa is! Ha hozzá tesszük a sűrűn hallott hazai szóvirágot, még akkor is: Ők a "magyar" jövő! Halandó egyéni élete az embernek, örök emberi ösztöneink, a természetfölötti világ, amin még a legnagyobb tudós elmék is csodákat láttak, értékelési szempontok végtelen lehetőségeinek adnak teret, gyermekeinkkel szemben! 

Ők jelentenek folytonosságot, a szeretet és bánat forrását, a legmélyebb emberi érzéseket, a legnagyobb tragédiákat és mégis az őszinte reményt, a jövőbe vetett hitünket erősíti! 

Az anya, aki elsírta bánatát egy reggeli újságban, hogy minek, kinek és mire, a bánat hangja, kritikája valóságos életkörülményeikkel életérzéseinkkel, életminőségünkkel szemben. 

A felelősség, amellyel a gyermekek sorsát próbáljuk irányítani, elárulja, jellemzi viszonyainkat önmagunkhoz és eszményeinkhez a mában, tükrözi felfogásunkat az emberi méltóságunkról, életünk értékeléséről. Erőnk és bizakodásunk fokmérője, amellyel történelmünk alakításába néha beleszólhatunk! Talán régen így volt, most ellopták a gyermekektől, anyáktól is a saját történelmünket! Kinek, minek, mire, ebből a szemléletből sugárzik az anyák napi bánat: ezt "mind" elvették tőlünk, tőle!

Igazat szól és nagyon-nagyon szomorú vallomást tesz: az a helyzet, amelyet a gyermek és az ifjúság a történelem irányításában elfoglal, természet adottságainknál fogva, nem csupán szándékaink szerint, valóban a népek későbbi sorsát alapozza meg.

"Lesz-e gyümölcs a fán, amelyik nem virágzik"? Petőfi Sándor ismert szavaival idéztem a közismert igazságot! Mert valóban nem szabadulhatunk a gondolattól, a virág természetrajzán eltűnődve! Kibontakozik szemünk előtt, hogy mi lesz belőle a rügyből, a virágból? 

Az alkonyati anyák napi vallomásban hallom és érzem: homályos jövőbe burkolózó mélységbe sugároznak egy nagyon-nagyon kevéske, talán csak egy szikrányi világosságot! 

A magyarországi gyermekek alacsony mai társadalmi "rangja", lehet-e még meglepetés és lesújtóbb eredmény? Tudjuk, hogy széles társadalmi rétegeinket valóságos gyermektelenségi hangulat szelleme szállta meg, hogy múltunk szomorú hagyományai és válságos jelenünk még egyre tágítják a kört, ahol ez a bús hangulat uralkodik, szállítják az érveket a védtelen kincs, a gyermekvállalás ellen! Nem csak a szegénység, a tudatos szellemi elsötétítés, mint a kilátástalanság gyötri az lelkeket! Vannak sokan, akiket mindkettő!

Az emberi élet öncélúsága, az erkölcsi szempontoktól függetlenített életstílus, a pesszimizmus parttalan sötéten látása, a cinikus, egyedül a fogyasztásra beállított életigenlés, a nyereségvágy és az üzleti szellem őrjöngése, a gazdasági, kulturális mélypont: olyan okok szomorú sorozata, amelyből anyák és leendő anyák és apák tömegei következtetnek a gyermekvállalás elutasítására. 

Emberi életek egész sora, tömege súrolja utunkat, amelyek önmaguk véget nem érő folytatása helyett a népesség fogyását, családjuk megsemmisülését kénytelenek elfogadni. Tudatosan, ösztönösen vagy kényszerűségből, mindegyikből!

Ennek a hangulatnak a sodrában múlnak napjaink és nem tagadhatjuk, bár vannak a felsőbbségek között, akik szeretnék, ha tagadnánk: a bajok tünetei kísérik szinte minden napjainkat, amelyeket ők alapoztak meg és az Égig dicsőítették sikereiket!

Az állam és a társadalom rétegei nem törődnek a már megszületett és felnövekvő gyermekekkel sem, és így félő, hogy felnőtt korukban visszaadják a "kölcsönt". 

Várhatjuk-e hogy magukénak érezzék azt a közösséget, amely a természetes és tisztességes embert létből kirekeszti nemzedék társainkat, őket pedig nem ajándékozza meg a meleg rokoni érzés aggodalmával, sőt nem egyszer a felnőtt közösség éppen ellenük dolgozik! 

A közöny, a szeretet hiánya, az elhagyatottság és az éhező szegénység magvaiból vajon milyen "gyümölcsöt" várhatunk? 

Oda jutottunk, hogy nem csak ott van szükség gyermekvédelemre, ahol nyomor, iszonyatos szegénység van! 

Gyermekeink logikus következtetéseket vonnak le olyan tapasztalatokból, amelyeknek előfeltételeit maga a mai társadalom teremtette meg.

Nagy kérdés: lesz a mi társadalmunkban erő, hogy erkölcsi és szociális felfogásunkra épített radikális társadalmi, politikai változásokkal új, egészséges alapot teremtsünk történelmünk folytonosságának, vagy haladunk ezen, a mai úton tovább, ami szükségképpen nagyon szomorú "tájakra" vezet? 

Kinek, minek, mire, hallatszik az írásból az anya bánata, de nemcsak az övé! Mindannyiunk lelki és erkölcsi válsága ez!

Dr. Lakatos Gyula