Egy afromagyar fiú és a magyar édesapja
Kisfiam Manchesterben él. Már rég nem az a törékeny gyermek, aki a régi képeken látható.
Felfedezték a boxtetemben, hogy valóságos őstehetség. Szorgalmával sincs baj, naponta 2-3 edzésen vesz részt. Azzal kecsegtetik, hogy olimpia lehet ebből, ha így folytatja. Bivaly erős, kitartó és óriási szíve van. Egyesült benne az afrikai fizikum és az európai taktika.
Beszélgettünk a jövőről:
- Apa, mit szólnál, ha magyar színekben indulnék?
- Kisfiam. Elfelejtetted tán, hogy húgoddal itthon leszállítottak annak idején az úttörővasútról, mert az a magyar gyerekeké és te színes vagy? Elfelejtetted tán, hogy a bábszínházból a takarítónő ugyanerre hivatkozva kivezetett? Elfelejtetted tán a sok megjegyzést a hátad mögött az utcán, villamoson, metrón? Örülj, hogy találtál egy országot, ami ingyen kitanít, gyógyít, ha beteg vagy és felejtsd el ezt a helyet, ahol sohasem járhatsz emelt fővel, büszkén, mert itt az irígység tarol, majd maga alá temet.
- De apa, legalább kint lehet a ring sarkában egy kis magyar zászló?
- Igen, kint. De ez a gyönyörű nyelvnek, múltunk alkotásainak, dicső történelmünknek tisztelegjen, ne a becstelen jelennek.