Nekünk, azaz a Kádár-korszak gyermekeinek az igazi nyári szünet mindig csak akkor kezdődött el, amikor a család Trabantjával magunk mögött hagytuk Osztapenko kapitány szobrát, és az M7-esen ledöcögve a vállalati beutalóval végre birtokba vehettük a balatoni SZOT-üdülő Junoszty tévés, csipketerítős szobáit.

Sokunknak még a világútlevél kiváltása után is a magyar tenger maradt a világ legjobb üdülőhelye, ahol sosem bántuk, hogy csak a vasúti sínen átvágva, kockanyaralók labirintusát leküzdve lehetett lejutni a tópartra, hogy ott aztán farzsebükben fésűt hordó német turistákkal fussunk versenyt a friss lángosért és főtt kukoricáért, vagy a családdal közösen alufóliából majszoljuk el az otthon sütött csirkecombot. A balatoni turizmus aranykora egyértelműen a Kádár-rendszer időszakára esett, ezért most mi is a Fortepan-gyűjtemény '60-as, '70-es és '80-as évekből származó privát fotói közül válogattuk ki a leghangulatosabb nyári képeket. Nosztalgiamaratonra és gumimatracra fel!

A Fortepan a legnagyobb magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.

A nagy balatoni út előtt mindig érdemes volt még Budaörs vagy Diósd környékén feltankolni egy olyan tipikus Áfor-kútnál, mint ami a fenti képen is látható, hogy ne legyen gond később a benzinnel. A fotó egyébként 1970-es, és az állami benzinkút mellett a régi balatoni műút jellegzetes rázós aszfaltkockáit is gyönyörűen megörökítette. A műút fővárosi szakaszát már 1937 nyarán átadta az utazóközönségnek dr. Szendy Károly, Budapest akkori polgármestere – az eseményről természetesen a kor patja szerint filmhíradó is készült. A Balatonhoz való eljutást megkönnyítő M7-es viszont jóval később készült el, és csak 1975-re kötötte össze Balatonaligát Budapesttel.

A déli part egyik legnépszerűbb üdülőhelye a mai napig Balatonlelle. Bár sokan valószínűleg inkább Boglárlelleként ismerik, mivel 1978-ban ezen a néven egyesült Balatonboglárral (hogy aztán a rendszerváltás után végül mégis különváljanak). Lelle a politikai széljárástól függetlenül száz éve közkedvelt nyaralóhely: már a Tanácsköztársaság is ide vitte le vonattal „a kis proletárokat” a gyereknyaraltatási programja idején, a két világháború között Mussolini ifjúavantgardistái fürödtek itt, '36-ban pedig a Horthy-korszak ipari tanoncait is Lellére küldtekikapcsolódni az Országos Társadalombiztosítási Intézet. A szocializmusban pedig sok szálloda nyílt, és számos állami vállalat épített üdülőt a városban a Szakszervezetek Országos Tanácsától kezdve a TERTA telefongyárig A fenti kép 1968-ban készült, a lellei hajóállomás mólóján.

A Siófok tőszomszédságában fekvő Zamárdi ma a balatoni idegenforgalom egyik fellegvára, a regisztrált vendégéjszakák száma meghaladja a 300 ezret. További turisztikai érdekesség, hogy már több mint száz éve pancsolnak itt magyarok: a Balatonzamárdi Fürdőegyesület 1913-ban alakult meg. A strand az 1930-as években látványos fejlődésnek indult, a Kádár-korszakban pedig már közkedvelt üdülőhelynek számított, többek között az 1961-ben megépített kertmozi miatt, ami annyira népszerű volt, hogy már egy hétre előre el tudtak adni minden jegyet. De a fenti, 1974-es fotón látható autós kemping is megnövelte Zamárdi népszerűségét, mivel ekkorra már nem csak a kiválasztott keveseknek volt autójuk.

Ma már Siófok a Balaton fővárosa, a szocializmusban viszont még egyértelműen Zánka viselte ezt a titulust – legalábbis a hivatalos állami propagandában. Itt épült fel ugyanis 1975. május 25-re a tábortűz körül mozgalmi dalokat éneklő, vidám, piros nyakkendős kispajtások Mekkája, azÚttörőváros (mai nevén: Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum). Az évente 25 ezer gyereket nyaraltató tábort a berlini Wuhlweide parkban és a ma már Ukrajnához tartozó Artyekben kialakított úttörőtáborok mintájára kezdték el kiépíteni 1968-ban a Balaton-felvidéken, a Csorsza-patak völgyében. Az épületkomplexumnak saját könyvtára, társalgója, ülésterme, strandja, sportcsarnoka, sportpályája, étterme és úttörő-történeti múzeuma volt, ahová a kommunista ifjúságpolitika célkitűzéseinek megfelelően elsősorban a munkásszülők gyermekeit várták, 3000 fős turnusokban.

Balatonszemes a déli part kirakattelepülése volt a szocializmusban, akárcsak az északi parton Zánka. Az itteni egykori főúri nyaraló helyén, a Hunyady-telepen épült fel a mára már teljesen elfeledett gyermektábor, ahová a Szovjetunió úttörői jártak le nyaranta, hogy a magyar pajtásokkal közösen csobbanjanak a Balatonba. A fenti képen az 1968-as Hajómodellező Országos Úttörő Bajnokságon feszítenek kis lurkók, a délutáni technikaszakkörök alatt barkácsolt vitorlásaikkal. Balatonszemes környéke egyébként nemcsak a régi rendszer gyermekei között volt népszerű, hanem a felnőttek körében is: a szovjet úttörőtábortól nem messze, Balatonőszödön épült fel a Minisztertanács őrzött üdülője. Igen, ebből lett később az a kormányüdülő, ahol Gyurcsány Ferenc 2006-ban elmondta a híres beszédét.

Íme egy 1968-as fotó a szántódi rév jellegzetesen szocmodern épületéről és neonfeliratáról, ami ma már ipar- és kultúrtörténeti kuriózumnak számít. A „Somogy északi kapujának” is nevezett Szántód a turisták körében ma is népszerű, mert menetrend szerinti kompjárattal köti össze a déli partot a Tihanyi-félszigettel.

A balatoni kompjáratok már a '70-es években is igen népszerűek voltak a két part között, mert a magyar tengert átszelő hajójáratokkal a Trabantokban, Wartburgokban, Škodákban vagy épp bogárhátú Volkswagenekben utazó turisták és munkába igyekvők lerövidíthették az utat, nem kellett megkerülniük az egész tavat.

Nekem a Balaton a Riviera,
Napozni ott szeretek a homokon,
Nekem csak jó estét a buona sera,
nem töröm más szavakon a kobakom.

Nekem a Balaton a Riviera,
Ettől nem tántorít el a tél, a fagy.
Szívedet akarom elvenni még ma,
Mert az egész nagy világ nekem te vagy!

Nekem a Balaton a Riviéra,
Mert az egész nagy világ nekem te vagy!
Mert a Lollobrigida és a Sophia Loren,
Meg a Marina Vlady nekem te vagy!

Ezt énekelte Németh Lehel és Felföldi Anikó a '60-as évek közkedvelt popslágerében. A fenti, 1962-es fotón úgy látszik, a Siófokon nyaraló fiatalok is pont olyan jól érezték magukat a lángosszagú, „Zimmer frei” táblás Balatonon, mintha a Riviérán napoztak volna.

Így nézett ki 1960-ban egy szoba a tihanyi Balaton Motelben. Ekkoriban a tó idegenforgalma látványos fellendülésnek indult az '50-es évekhez képest. A pártállami vezetés ugyanis rájött, hogy a Balatont nemcsak a pihenni vágyó targoncakezelők és fodrászasszonyok számára kell vonzóvá tenni, hogy az üdülés után jobban menjen a munka, hanem a külföldiek számára is. Így az NDK-ból érkező kempingezők mellett egyre több NSZK turista jött a Balaton-partra. Ők persze inkább a part mentén felépült, jellegzetesen szocmodern kockahoteleket választották (ahol a parkolóban megcsodálhattuk a menő, nyugati autóikat). Az egymással sokszor titokban a Balatonnál találkozó kelet- és nyugatnémetek idővel olyan sokan lettek, hogy elindult a jól ismert zimmer frei korszak, a horroráron kibérelhető balatoni nyaralókkal.

A siófoki Hotel Európában 1971-ben a kép tanulsága szerint még meg lehetett szállni kutyával, és nyugodtan lehetett sétálgatni a blökivel a Petőfi sétányon vagy közvetlenül a vízparton. Ma ez már bajosan menne, a természetes fürdővizek minőségi követelményeiről, valamint a természetes fürdőhelyek kijelöléséről és üzemeltetéséről szóló 78/2008. (IV. 3.) kormányrendelet szerint ugyanis „állatot a fürdőhely területére bevinni – a kistérségi intézet által engedélyezett őrkutyás biztonsági szolgálat, illetve a vakvezető kutya kivételével – tilos”. Kijelölt fürdőhelyek alatt pedig nemcsak az elkerített, klasszikus strandokat kell érteni, hanem minden olyan partszakaszt, ahol tábla jelzi, hogy az adott vízterületet az ÁNTSZ fürdésre alkalmasnak találta (jellemzően a májustól szeptemberig tartó időszakra). Régen minden jobb volt?

A Tihanyi-félsziget, a Belső-tó és az 1055-ben alapított bencés apátság templomtornyának festői szépségét a Palma Gumigyár vezérigazgatója is felfedezte, így 1969-ben itt készült reklámfotó az állami vállalat által gyártott színes gumimatracokhoz, amik nagyon hamar a korszak minden háztartásának kötelező nyári kellékei lettek. Akárcsak a képen látható lila szódásszifon!

„Egy balatoni üdülő gondnoki lakásában élhettem ifjúságom hajnalán, napi szinten láttam egy nagyvállalat és több SZOT üdülő életét, Siófoktól Szárszóig a komplett part életét, gyakorlatilag 1985-ig. Nem volt üvöltő zene, ellenben kötelező csendespihenő volt, az M7-es ragyogó volt a régi 7-eshez képest, szinte minden működött, ment a seft és a csencselés a dugig tömött kempingek külföldijeivel. A dollárboltban megvehettük a dobozos sört, a diszkókban, csárdákban, szállodai bárokban szórakozni, táncolni lehetett, zenére, összebújva a csajokkal. A személyzet nem vert véresre, ha szóltál a meleg sörért, és hosszan sorolhatnám az általam egyébként gyűlölt komcsi világ éppen használható szolgáltatásait!” – így számolt be a Kádár-kori nyarairól egy olvasó a Timelord blogon. (A fotón a siófoki Motel Étterem látható, 1962-ben.)

A balatoni személyhajózás már 1846. szeptember 21-én megindult: ezen a napon bocsátották vízre az első gőzhajót, a Kisfaludyt. A széles körben népszerű turistalátványosságot természetesen a szocialista tervgazdaságban is megtartották. Sőt, a képen látható Kelén csavargőzöst át sem keresztelték, pedig még a Monarchia idején épült, és 1891 óta szelte ezzel a névvel a Balaton habjait. Persze miért is nevezték volna át? A Kelén név minden rendszert túlélhetett, hiszen egy régi balatoni mondából származott: így hívták azt a szegénylegényt, aki végül sok veszéllyel szembenézve elnyerhette a balatoni Rohan herceg lányának, Helkának a kezét (ezért is hívták a Kelén nevű gőzhajó párját Helkának).

„A '70-es évek közepére a balatoni nyaralás természetessé válik. Alig akad család, ahol a munkahely, egy szomszéd vagy egy nagybácsi révén ne juthatnának el a szülők a gyerekekkel egy hétre szemesre vagy Siófokra. 1978-ra nyilvánvalóvá válik, hogy a Balaton megtelt. A strandokon már reggel 9-kor elfogynak az árnyékos helyek, a tihanyi révnél végtelen kocsisorok állnak.” (Részlet Papp Gábor Zsigmond Balaton retró című, 2007-es dokumentumfilmjéből)

1952-ben (amikor ez a fotó is készült) viszont még egyáltalán nem volt jellemző a tömegturizmus a Balatonon. A vízparti falvak szolid, rendezett nyaralóövezete a régi középosztály életstílusát idézte, és az itteniek még az évtized végén is csak nagyon nehezen tudtak megbirkózni a gombamód szaporodó vállalati üdülőkkel és az azokat nyaranta sáskarajként megszálló munkáscsaládokkal.

1980-as balatoni életkép, a korszak jellegzetes beton virágtartójával, padjaival és sóderkaviccsal felszórt partszakaszával. Bár a fotó épp egy nyugodt pillanatot ábrázol, a hivatalos Kádár-kori propagandagépezet pont ezeknek a pihenőhelyeknek a tönkretételével vádolta meg az autóstoppal közlekedő, kempingekbe belógó, farmernadrágos huligánokat, hippiket, hobókat és csöveseket. A korabeli véleményformálók szerint ráadásul a Balaton nemcsak a munkásosztály kedvelt pihenőhelye volt, de a bűnöző életmódra hajlamos, szabados életvitelükkel a nyugati életérzést majmoló, megtévesztett fiatalok gyűjtőhelye, valamint a nyaralókiadással munka nélkül, többhavi fizetésnek megfelelő összeget kereső fusizók és ügyeskedők paradicsoma is, akiknek a tevékenységét az állam minden áron szabályozott keretek közé akarta szorítani.

„Felhő nincs az égen, és elbódít a csend,
erre vártunk télen, s a pihenés újra szent.
Úszkálunk a réven, s a kedvünk újra fent,
mert ez a tó, olyan jó.

Itt szenved a strandon, a felnőttek hada,
sőt, minden általános- és középiskola.
Nappal együtt izzad, s együtt mulat éjszaka,
ez a nyár szava, ez a nyár szava.

Vajon mi lenne velünk, mi lenne velünk,
ha nem lenne többé szép, ha nem lenne többé jó?
Mert susoghat a patak és zúghat a folyó,
és hívhatnak a hegyek én messzebb úgyse megyek!
Még megélni sem akarom, hogy egyszer
kiszáradjon a Balaton.

Mi lenne velünk, mi lenne velünk,
ha egyszer kiszáradna a Balaton?"

Ezt énekelte Demjén Ferenc 1975-ben a Bergendy-együttes frontembereként egy irgalmatlanul vicces videoklipben, miközben félmeztelenül gitározott a Balatonban. A gumikrokodilos fotó ugyan tíz évvel később készült, de a Bergendy-dal ugyanúgy illik ide is.

Autóval jöttünk le a magyar tengerhez, vonattal megyünk haza. Ez az 1975-ös balatonlellei kép amilyen színes olyan lehangolóan mutatja be a nyár végét. Hiszen mindig ez volt a legszomorúbb pillanat a balatoni nyaralásokban: ácsorogni az állomáson és várni, hogy az egyetlen magányos sínpáron befusson végre a vonatunk, és hazazötymörögjünk a szürke hétköznapokba.

index.hu (Fotók: FORTEPAN)