A Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény, melyet 1989-ben fogadott el az ENSZ Közgyűlése, két évvel később hazánkban is bekerült az Alkotmányba, és jelenleg is az Alaptörvény részét képezi. Ennek szellemében Magyarországon minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Az sajnos kevésbé ismert tény, hogy a gyakorlatban ehhez leginkább akkor van joga egy gyermeknek, ha senkit sem zavar a viselkedésével vagy speciális igényeivel.

Napjainkban a fiatalok bizony jobban teszik, ha igyekeznek megfelelni az óvoda, iskola által felállított elvárásoknak. Hiszen ha egy gyermek túl sok figyelmet igényel, vagy bajt okoz, hamar „szakértő” előtt találhatja magát, karnyújtásnyira attól, hogy egy viselkedészavarra adott pszichiátriai diagnózist szerezzen. Mintha csak egy modern korhoz igazított, letisztult, könnyen emészthető inkvizíciót látnánk működésben: egy szent ellenőrzőlistán szereplő tüneteket produkáló gyermek gyakorlatilag instant ítéletet kap: „hiperaktív”. Senki sem vizsgálja meg testileg, egyszerűen eldöntik róla, hogy agyi rendellenessége van.

Ezen a ponton túl pedig a gyermeknek jogában áll betegnek lenni és behódolni a felnőttek akaratának, ami túlnyomórészt kábítószer-jellegű tabletták szedésével jár.

Bár a legtöbb szülő bizonyosan foggal-körömmel harcolna gyermeke egészségéért, és megóvná attól, hogy valaha is drogokkal próbálkozzon, egészen másképp szól a dal, ha egy orvos javaslatára teszi ezt. A leggyakrabban felírt ADHD „gyógyszerről” kevesen tudják, hogy ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a speed nevű hírhedt utcadrog, és ugyanazok a törvények is vonatkoznak rá – amennyiben valaki engedély nélkül birtokolja azt.

“A gyógyszeres kezelés nem gyógyítja az ADHD-t. Enyhíti az ADHD tüneteit, amíg a hatása tart. Így nem olyan, mint egy antibiotikum, amely meggyógyíthat egy bakteriális fertőzést, hanem inkább olyan, mint egy szemüveg, amely csak a szemüveg tényleges viselésének ideje alatt javítja a látást” – olvashatjuk a CHADD nevű nemzetközi szervezet honlapján, amely többek között azzal foglalkozik, hogy elfogadtassa az ADHD-t, mint igazoltan létező betegséget a világgal. Nem is volna ezzel feltétlenül baj, ha ez a „szemüveg” nem okozna hallucinációkat és pszichózist, nem állítaná meg a gyermek növekedését, és nem nyomná el az érzelmeit és önálló, kreatív gondolatait.

Egy októberben publikált tanulmányban, amely az ausztráliai Sidney Egyetemen készült, összehasonlították azokat a gyerekeket, akiket ADHD-val diagnosztizáltak, olyan gyerekekkel, akik ugyanolyan tünetekkel rendelkeztek, de nem kaptak diagnózist. A hiperaktívnak ítélt gyerekek öt életminőségi (QOL) mérőszám alapján rosszabbul teljesítettek – rosszabb eredményt értek el az iskolai hovatartozás érzése és a tanulmányi sikerek, az önhatékonyság érzése és a társas viselkedés negatív megnyilvánulásai terén. Ami viszont ennél is rémisztőbb: 2,53-szor nagyobb valószínűséggel ártottak maguknak, mint azok a gyerekek, akik megúszták diagnózis nélkül.

„Ez azt jelenti, hogy az ADHD címkével kapcsolatos ártalmakat (mint például a megbélyegzés, az előítélet, az egyéb problémákról való elterelés vagy a változásra való vélt képtelenség) nem feltétlenül ellensúlyozzák a diagnózissal vagy a kezeléssel kapcsolatos előnyök. Ez problematikus, mivel azt jelzi, hogy a fiataloknak kárt okozhat a diagnózis, és hogy a támogatásukra irányuló beavatkozások nem érik el a kívánt hatást" – írják a kutatók.

A gyermekek jogainak világnapjánál nem is találhatnánk jobb alkalmat arra, hogy felismerjük: a jövő generációja, akiknek a világot idővel átadjuk magunk után, sokkal jobbat érdemel annál, hogy megbélyegezzük és begyógyszerezzük őket, ha kilógnak a sorból. Az ilyenfajta megközelítéseknek és kezeléseknek el kellene tűnniük a gyermekegészségügyből. _(Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány)