Felhív egyik ismerősöm, azt kérdezi, miért írom, hogy huszonöt éve süllyed az ország, meg hogy mindenütt csak anyagi és szellemi pusztítás.

Nem ellenségesen kérdezi, kíváncsi az érveimre. Hirtelenjében ellenpéldákat kérek tőle, mármint a gyarapodásra. Azt mondja: Habony Árpád és stadionok. Látni vélem, hogy mosolyog a bajsza alatt. (Nincs bajsza.)

Egyébként amikor hív, éppen Habony londoni cégalapítását olvasom. A látható jövedelem nélküli Habony cégalapítása hidegen hagy, ezt az embert leírtam, amióta luxus Lexusából kilépve hasba rúgott egy idős asszonyt. Hirtelen felindulásból nem lehet senkit hasba rúgni úgy, hogy előtte személygépkocsiban ülünk, kiszállunk, odalépünk az illetőhöz, és végrehajtjuk a cselekedetet, mert akadályozta a haladásunkat. Hirtelen felindulásból csecsemőt sem lehet a falhoz csapni. A kettő között nincs minőségi különbség. Jellem kell hozzá. Aki az egyiket megteszi, megteszi a másikat is, ha úgy hozza az élet. Ha például náci keretlegény, nyilas pártszolgálatos vagy izsáki rendőr az ember. És ha olyan világban él, amelyik az ilyesmit nem bünteti, sőt adott esetben díjazza. Nem véletlenül mondta a minap az agyilag mérsékelten teljesítő muszkliember, hogy ő saját kezűleg is szívesen vállalna akasztást, ha utána felmentést kap. Ez a mondat a mai Magyarország emblémája. Minden embertelenség, gyűlölködés és gonosztett a büntethetetlenség tudatában követődik el. Az idős asszonyt hasba rúgó ember politikai tanácsokat ad a miniszterelnöknek, aki megfogadja azokat. Talán a halálbüntetés „megvitatása” is tőle származik. Ez az egyetlen tény épp elég bizonyíték az ország lesüllyedésére.

Csak hát sok másik is van. Azóta kézhez kaptam a miniszterelnök levelét a „nemzeti konzultációról” a bevándorlás és a terrorizmus ügyében. Ennél galádabb uszítást nehéz elképzelni, nem csodálkoznék, ha ezeket a kérdéseket is Habony tanácsolta volna. A Charlie Hebdo elleni merényletet – amelyet francia állampolgárok követtek el francia állampolgárok ellen – kijátszani a „megélhetési bevándorlás” elnevezésű fantommal szemben minimum undorító manipuláció. Az összes kérdés hánytató, szerencsére nem ebéd után olvastam őket. A beérkező (vagy be nem érkező) válaszlevelek számát és tartalmát a miniszterelnök ugyanúgy a saját kénye-kedve szerint fogja meghatározni, ahogy az akcióról döntött.

Nem mintha kétségem volna az idegengyűlölet és az ellenségképző indulat jelentős arányáról, amely a kreatív kérdőív nyomán bizonnyal tovább erősödik majd, hiszen ez is a célja: a társadalmi érzület fasizálása. Ami elől saját „megélhetési kivándorlóink” külföldre menekülnek. Számuk a kérdőívek oda-vissza útja alatt is növekedni fog, egyesekben alighanem maga a kérdőív érleli meg a távozás gondolatát. Esetleg eszükbe jut, hogy eljöhet az idő, amikor „a magyar emberek munkahelyének és megélhetésének védelmében” rájuk nézve is kirekesztő kérdőív születik (volt ilyen a történelemben), de azt már a Jobbik nevű legjobb tanítvány fogja összeállítani. Nem biztos, hogy érdemes megvárni.

Egyelőre még csak az ózdi polgármesteri hivatal folyosója van árpádsávos nyilas jelképpel kitapétázva, később majd egyre több hasonló lesz, esetleg kötelezővé is válik, mint nemrég az Alaptörvény Asztala, mindössze egy jobbikos Kerényi kell hozzá. Átmenetileg csupán bekamerázzák a közmunkások munkaterületét, idővel reflektorokat és őrtornyokat is fölállíthatnak, szögesdróttal vehetik körül, amibe később áramot vezethetnek, és elnevezhetik – mondjuk – munkatábornak. Az első ilyennek Wass Albert munkatábor lehet a neve. Nincs az előírva, hogy az embernek hitvány, írónak silány háborús bűnösről csak könyvtárakat lehet elnevezni. A munkatábor éppúgy megérdemli, és akkor nemcsak Décsey Sándor – ő is rászolgált, hogy kiírjuk a nevét –, a tapolcai Wass Albert Könyvtár és Múzeum igazgatója lesz büszke munkahelyének névadójára, hanem országszerte számos intézmény vezetője és kollektívája is. Még mindig túl sok iskola, egyetem, művelődési ház, irodalmi kör viseli Ady és József Attila nevét, bár már örvendetesen és folyamatosan csökken a számuk, például rögtön, amint egyházi fenntartásba kerülnek. Növelni kellene a tempót, elvégre nem blamálhatjuk kultúránkat jelenleg még a homlokzatokon virító, kétes értékű költőfélékkel. Száz Wass Albertet, ezeret! És ha már túlságosan összefolynak az intézmények, jöhetnek a Tormay Cécile-ek, a Hóman Bálintok, a Prohászkák.

Ilyesmiket mondhattam volna ismerősömnek a telefonba, amikor az érveimet kérdezte, alátámasztandó az ország süllyedésére és az értékek pusztítására vonatkozó kijelentésemet. És ha már a múlt sötét árnyainak visszatérését említem, vajon nem pusztítás-e az eddig legalább jellegében barátságos közparkot imitáló Kossuth tér átalakítása rideg kősivataggá? A Tisza István-féle emlékmű megagiccse, az Andrássy-lovasszobor már eredeti felállításakor is régi kor árnya felé visszamerengő nagyzási hóbortja, a gyászhuszárokkal körülvett letargikus Kossuth-szobor mint a nemzeti búsongás tragikomikus újrafaragása: az esztétikai dilettantizmus és az újrafényezett, hamis múltillúzió szánalmas kettős tükre. Egy jövőkép nélküli, modernitás iránt érzéketlen, beszűkült agyú országvezetés próbálja népét tanítani. Óvodás fokon.

A kormányzati kirakati negyedtől, a lovas szobor névadójának sugárútjától nem messze egy jókora körzet – vagyis távolról sem a város érdes része – lerobbantabb állapotban van, mint valaha. A Klauzál tér és az Operaház között sötét utcák, roggyant házak, foghíjak, kopár tűzfalak, hámló vakolat, bokatörés-veszélyes járdák, húgylé, bűz. Hetven év alatt nem sikerült rehabilitálni a környéket. Hogy legalább hasonlítson egy elfogadható belvárosra. Itt már nem szellemi elsivárosodásról, hanem tényleges, anyagi elszegényedésről beszélek. És akkor még nem ejtettem szót a rommá lőtt egészségügyről, a betegellátás egy részét ki-ki alapon, hozott anyagból – gyógyszer, kötszer, lázmérő – végző kórházak nyomorúságos helyzetéről, a négymillió létminimum alatt élőről, az éhező gyerekek tízezreiről. Mint állampolgár szégyellem magam. Mint államférfi bele tudnék nézni a tükörbe?

Nyilván igen, és gőzerővel készülnék a budapesti olimpiára, aminek a rendezését nem fogjuk megkapni – a NOB, a világ egyik legkorruptabb szervezetének lefizetéséhez még az európai listán igen előkelő helyet elfoglaló magyar kormányzati korrupció sem elég fizetőképes –, de már pályázati állapotában is alkalmas a közeli haverok további pénzelésére és a nemzeti humbug (összefogás, közösségi élmény, országbüszkeség, lélekállapot) terjesztéséből származó politikai tőke lehívására.

Ha netán az olimpia is Habony ötlete, az már igazán csak hab a tortán.

168ora.hu (Fotó: origo.hu)