A kor hangulatához illő konspirációs körülmények között: párna a telefonon, bekapcsolt lemezjátszó, miközben az akkor már hatvanon és infarktuson túl levő, egyre inkább perifériára szorított író, újságíró, műfordító egyfajta leltárát végzi el a minoritás átélt, vagy áthagyományozott periódusának.

A kötet, amely 1993-ban jelent meg a budapesti Széphalom Kiadó gondozásában az év végi lazítós téblábolás közben került a kezembe, és bevallom, fokozódó érdeklődéssel olvastam. Beke három, illúziókkal telített gócpontot jelöl meg a beszélgetés során: 1918-at, 1945-öt és 1968-at. Míg az első dátum „klasszikusan” arról szól, hogy mit reméltek a magyarok Erdély első világháború utáni sorsával kapcsolatban, a második momentum a „grózapéteres” elvárások és vágyak ideje, a harmadik pedig az átmeneti enyhüléshez fűzött reményekről szól.

Mindenik esetben felvetődik a beszélgetőtársakban – generációs, illetve temperamentumbeli eltérésekkel ugyan – a felelősség kérdése. Magyarán, hogy a többség ígért túl sokat, taktikázva és felelőtlenül licitálva vagy a kisebbség volt módfelett, szinte már makacsul naiv. S ha már egyszer „ráfázott”, miért ismételte meg – Beke György szerint legalább kétszer – a forgatókönyvet.

Fogas dilemma, még akkor is, ha 2019 küszöbéről visszatekintve jóval több adat és kutatás, háttéranyag birtokában már sokkal árnyaltabban értékelhető-értelmezhető mindhárom eset. Mi több, azóta már többek lennénk néhány hasonló tanulsággal kecsegtető pillanattal: Beke György ugyan nem említi, de az 1940-es kora ősz, a kis magyar világ kezdete sem lehetett egyéb, mint újfent éledő reményeket élesztő időszak starthelyzete.

De most inkább attól a pillanattól gondolnám tovább a dolgokat, amikor ez a beszélgetőkönyv lezárult. Beke érdekes módon pontosan 1989. december 22-én távozik az országból, miután kiállta az áttelepülés szokásos szorongató-megalázó prelúdiumát. Alig egy hétre rá már megint reménydús újévi kívánságokkal köszönthették egymást (és többségi barátaikat) a romániai magyarok; mert valljuk be, az első napokban majd mindenki változást várt, nem csupán a totalitárius egypártrendszer bukását, hanem sorsunk jobbra fordulását, radikális regiszterváltást kisebbségi habitusunkban. Kilencven koratavasza már jelezte, hogy az illúziók diktálta ritmus és a valós történések üteme között egyre nagyobb a fáziseltolódás.

Érthető, ha a türelmetlenség, a több évtizedes frusztráció miatt elemi erővel feltörő követelés-sorozat az össztársadalmi változásokat megfejelve kicsit előreszalad, futball-szakszóval élve, mintegy lesre fut. A Fekete Március volt a következő pillanat, amikor ismét le kellett számolni egy adag frissen élesztett illúzióval.

És mikor már ezt is megemésztettük forma (de persze nem, csak most az egyszerűség és a textus gördülékenysége miatt fogadtassék el ez engedmény), újabb biztató jelek pislákoltak fel a horizonton: az ország 2004-es NATO-csatlakozása, hogy akkor már közös védelmi tömbben lehetne oldani közös román–magyar, illetve magyar–román dolgainkat. Itt ugyan nem lettünk sokkal szalonképesebbek, de kisvártatva még egy esélyt kaptunk az ábrándozásra: a 2007-es EU-tagságot, illetve az azt megelőző csatlakozási folyamatot.

Két olyan lehetőség, amelynek kihasználási fokát most nincs módomban megítélni, de elképzelhető, hogy a közeljövőben (röpke negyven év távlatában) olyan diplomáciai, titkosszolgálati, katonapolitikai források és dokumentumok kerülnek ki a zárolás kalodájából, amelyek birtokában a most csak hipotetikus felvetések közelebb araszolnak a tényszerű megállapítások felé.

Jelesen választ vagy legalább részleges feleleteket kapunk majd arra a tételre, miszerint az akkori magyar külpolitika és hazai magyar érdekvédelem illetékesei mennyire tudták kihasználni pozíciószerzésre, ígéretbehajtásra, garanciabeépítésre az euroatlanti csatlakozás miatt kompromisszum-érzékenyebb(nek tűnő) bukaresti döntnököket, mérvadó nemzetközi tényezőket.

Most, hogy ez a centenárium is lejárt (bár ígértem, hogy szót nem fogok rá többet pazarolni), szusszanunk, hogy aránylag könnyen „megúsztuk”, miközben lassan nyolc éve már, hogy nincs közös magyar–román kormányülés, és a határmenti együttműködést meg néhány obligát gesztust (meg kincstári optimizmussal átitatott diplomáciai üzenetet) leszámítva aligha nevezhető az államközi viszony optimálisnak, itt belül pedig még kevésbé a többség–kisebbség reláció.

Talán akkor állunk a legközelebb ehhez a problémaköteghez, s egyben távolodunk újabb illúziógyártások és rombolások övezetétől, ha múltbéli tanulságoktól tobzódó tarisznyát a másik vállra billentve (merthogy árokparton hagyni nem tanácsos-kifizetődő) elfogadjuk, hogy ez a történet a hosszú menetelések műfajába illeszkedik leginkább, ahol a sorozatos szakaszgyőzelmek mindig viszonylagosak, kontestálhatók, sőt visszafordíthatók, a hiszékenység és illúzióigény viszont olyan luxusportéka, amelytől nem lehet eltekinteni.

maszol.ro