Ahogy közeledünk a bevándorlással kapcsolatos népszavazás időpontjához, gomba módra szaporodnak el azok a megnyilatkozások, amelyek Ferenc pápát hol viszonylagos visszafogottsággal, hol pedig nemcsak egyházfői, de emberi méltóságában is megalázva támadják. Perintfalvi Rita, katolikus teológus értelmezi Ferenc Pápa forradalmi programját és az ellene irányuló szokatlan támadásokat.

Az irgalmasság csak egy ártalmas „gazember” víziója?

Úgy tűnik, mintha Ferenc, a pásztor egyre inkább farkasok prédájává válna. Ezek a farkasok keresztény politikusok, újságírók, bloggerek, akik közül egyesek odáig süllyednek, hogy a pápa egész eddigi, egyháza és a világ megjobbítására törekvő erőfeszítéseit elintézik azzal, hogy víziója az irgalmasságról csak egy „demens vénember”, sőt egy ártalmas „gazember” víziója.

Többen közülük arról győzködik a híveket, hogy mindaz, amit Ferenc pápa a menekültkérdésben mond, nem kell, hogy megérintse a lelkiismeretüket. Hiszen Ferenc pápa téved, félreérti Közép-Kelet-Európát, és különben is, amit mond, az csak egy személyes vélemény és nem kötelező erejű tanítás. Mivel nem egy hit és erkölcs dolgában, ex-katedra kinyilatkoztatott igazságról van szó, ezért ezekre a kijelentéseire nem vonatkozik a pápai tévedhetetlenség.

Tény, hogy Ferenc pápa irgalmassággal kapcsolatos felhívásai, a bibliai idők prófétáira jellemző jelképes cselekedetei (például. a menekültek lábának megmosása nagycsütörtökön) nem tartoznak a dogmák közé. De aki arra buzdít, hogy a hívek ne érezzenek lelkiismeret fordulást akkor, ha ezeket hallva vagy látva teljesen érzéketlen marad a szívük, az tulajdonképpen arra buzdít, hogy semmibe vegyék az egyház pápájának legfőbb üzenetét. Ferenc nem véletlenül választotta a 2015. december 8-án elindult rendkívüli szentév témájául éppen az irgalmasságot.

Az ünnepélyes megnyitón hangsúlyozta, hogy amikor „Istenre, az irgalmas Atyára és irgalomra szoruló testvéreinkre nézünk”, akkor „figyelmünket az evangélium lényegi tartalmára irányítjuk”. Vagyis, aki elfordítja tekintetét az ínséget szenvedő, bajbajutott embertársaitól, az még semmit nem értett meg az evangélium valódi lényegéből.

Keresztény politikus szájából hangzott el az a kijelentés is, hogy a híveket bántja a „kívülről jövő durva minősítés”, vagyis az, amikor Ferenc pápa őszinte szavakkal kritizálni meri az elesett és üldözött ember iránti érzéktelenségüket. Ezzel a kijelentéssel két probléma van: egyrészt a Katolikus Egyház feje nem kívülről kritizálja hívei ill. püspökei magatartását, hanem belülről. Másrészt Krisztus egyháza nem nemzeti egyház, hanem, ahogy a neve is mutatja, egyetemes. Vagyis az egész földkerekséget átfogja, ezért a szeretet parancsának soha nem lehet sem nemzeti, sem etnikai határa, mert a szeretet, amiről Jézus, a Mester beszél, bizony univerzális.

Hasonlóan érvel Kuzmányi István, a Magyar Kurír - azaz az egyik legjelentősebb katolikus hírportál - főszerkesztője is, amikor a pápát ért kíméletlen támadások kapcsán Babits Mihály szavait idézi: „Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház!”

Ferenc forradalmi programjának három alappillére: irgalmasság, szolidaritás, szegénység

Amikor Ferenc pápa arról gondolkodik, hogy miként lehetne egyházát megreformálni ill. a világot emberibb és igazságosabb hellyé alakítani, akkor az irgalmasságban és a tettekben megmutatkozó szolidaritásban találja meg a választ. Mert bizony egyháza rászorul a reformokra. Ahogy pápasága kezdetén egyik bizalmas pap barátjának mondta: „Ha az én édesanyám és a te édesanyád ma feltámadnának, akkor azért könyörögnének az úrhoz, hogy küldje őket vissza a föld alá, hogy ne kelljen végignézniük azt, ahogy az egyház megsemmisül.”

Ferenc pápa szerint csak a szegény egyház értheti meg igazán a szolidaritás üzenetét. Így tehát a szegénység a másik kulcsfogalom, amely meghatározza gondolkodásmódját.

Ezt az érzékenységét még ifjúként egykori tanárától és gyóntatójától a jezsuita Juan C. Scannone-től veszi át, aki az argentin felszabadítás teológia és filozófia megalapítója. No persze itthon Ferenc pápa felszabadítás teológiai ihletettségét is divat megkérdőjelezni, hiszen a katolikus egyház feje még sem lehet egy marxista irányultságú teológiai iskola követője. Persze ez az utóbbi feltevés is felszínes és megalapozatlan.

Ferenc pápa egyházreformjának legfontosabb eleme tehát az, hogy egy olyan szegény egyházat akar, amely a szegényekért, a nélkülözőkért  való fáradozást nem csupán mellékes karitatív feladatnak tekinti, hanem a szegényekben, az elesettekben és az üldözöttekben képes meglátni a szenvedő Isten arcát. „Jövevény voltam és befogadtatok” mondja Jézus azonosítva magát a világ összes menekültjével és arra tanít, hogy aki befogad egy jövevényt, az őt magát fogadja be (Máté evangéliuma 25,35).

A szegények pápája egy olyan egyházat akar, amely a doktrinális tanítás helyett a lelkipásztori érzékenységre fókuszál.  A katolikus identitás és tradíció intellektuális védelmezése helyett, amely sokáig rafinált teológiai, filozófiai és kulturális köntösbe öltöztette az evangélium nagyon is egyszerű üzenetét, ő inkább odafordul az élet valódi szenvedőihez és folyton azon meditál, hogy vajon mit tehetne ő Bergoglio és egyháza azért, hogy enyhítse ennek a megtört világnak a gyötrelmeit.

„De hát ez mindig is így volt, ezt mindig is így csináltuk, a tan nem változhat”

Az irgalom vezeti Ferenc pápát akkor is, amikor pasztorális pápaként észreveszi saját hívei szenvedését, akik egy felgyorsult és megváltozott világban élve meg szexualitásukat ill. párkapcsolataikat, már vagy fél évszázada nem kapnak használható válaszokat egyházuktól a valós problémákra. Jóllehet a hívek érzik, hogy bizonyos kérdésekben muszáj lenne továbbfejlődnie az egyházi tanításnak, például a születésszabályozás vagy az elváltak ügye, de ezt a változást évtizedek óta késlelteti az a kényelmes és biztonságos teológiai attitűd, hogy „de hát ez mindig is így volt, ezt mindig is így csináltuk, a tan nem változhat”.

A római kúria "lelki Alzheimer-kórban" szenved

Bergoglio nem Konstantin császár, hanem Péter utóda akar lenni, mondta róla Guzman Carriquiry, a Latin-Amerikai Pápai Bizottsága titkára. Ferenc pápa szerint a római kúria évszázadok óta a pápai monarchia szolgálatának eszköze és úgy viselkedik, mintha egyházi főparancsnokság lenne. A kúria tagjainak betegségéről kemény szavakkal beszél, amit egyfajta „lelki Alzheimer“ kórnak nevez. Alakoskodás, rivalizálás, gőg jellemzi szerinte a kúria tagjait, akiknek „kiválasztottság komplexusuk” van és „narcisztikus” lelkületük. Bizonnyal meg lehetne írni róluk a „a hatalom patológiájának” kézikönyvét.

Ferenc pápa a maga pasztorális érzékenységével fontosabbnak tartotta azt, hogy a hívek hitérzékét is figyelembe véve ezekre a kérdésekre végre korszerű és használható válaszok szülessenek, mint a tanításhoz való merev és értelmetlen ragaszkodást. Ezért hívta össze 2014 októberében a világ püspökeit, hogy rendkívüli tanácskozást tartsanak a házasság, szexualitás és család témakörében, ami 2015 októberében egy rendes szinódussal folytatódott. Az első családszinódus előtt a következőket válaszolta Maradiaga bíborosnak, aki rákérdezett, hogy mire való újból ez a rendkívüli szinódus a házasság, szexualitás, család témájában, amikor már 3o évvel ezelőtt is volt egy hasonló témájú tanácskozás: „Ma az akkori idők családja a legtöbb ember számára már nem létezik … Vannak válásaink, patchworkcsaládjaink, sokan egyedül nevelik gyermekeiket, vannak új jelenségek mint például a béranyaság, gyerektelen házasságok. És ne felejtsük el az azonos neműek párkapcsolatait sem… Magától értetődő, hogy a hagyományos tanítás fennmarad, de a lelkipásztori kihívások új válaszokat követelnek. És ezek nem származhatnak többé az autoritarizmusból és a moralizmusból”.

Egyházreform vagy új vezetési stílus?

Ferenc pápa egyházreformjának lényege, hogy teljesen újszerű módon gondolkodik a klérus, a püspökök vagy a saját pápai szerepéről. Olyan klérust akar maga körül látni, amely nem enged a kísértésnek, hogy az evangéliumot ideologizálja vagy bármilyen haszonszerzésre felhasználja.

Szerinte a püspökök feladata az, hogy utat mutassanak, és nem az, hogy uralkodjanak. Nekik közel kell lenniük az emberekhez, úgy kell viselkedniük velük szemben, mintha irgalmas atyák és türelmesek testvérek lennének. Olyan stílust kell ápolniuk, amely a belső és külső szegénységről tanúskodik, kerülniük kell a személyes becsvágyat, egyszerű és szerény életet kell élniük.

Miközben a klérusnak szavaival és tetteivel ad követendő példát, arra bíztatja híveit, hogy ők is vegyenek részt a reformokban. Sőt, ha püspökei esetében zárt fülekre és zárt szívekre talál, akkor még mindig hisz egy alulról jövő forradalom lehetőségében. Ferenc olyan egyházat akar, amely felvállalja a rizikót, hogy találkozzon és beszédbe elegyedjen a ma emberével, azért hogy csillapítsa az ember Isten utáni vágyát.

„Maria Bergoglio, pap”

Ferenc szegény pápa akar lenni, amit rögtön megválasztása után egyértelművé is tesz. Kerüli még a pápa szó használatát is, csak Róma püspöke akar lenni, vagy még egyszerűbben „Maria Bergoglio, pap”. Elődje aranyozott trónját lecseréli egy egyszerű fehér székre, nem hord piros cipőt, nem lakik a pápai hajlékban, hanem átköltözik a Santa Maria vendégházba. Sokan vádolják azzal, hogy ha üresen hagyja a pápai lakosztályt, akkor bizony kritikát gyakorol azokkal szemben is, akik eddig benne laktak.

Ferenc kifejezésmódja és szegény életvitele összezavarja és megijeszti a kúria tradicionalista köreit, akik szerint botrányos viselkedésével megsérti a pápai hivatal szakrális karakterét. Hallottam ahogy fiatal ambiciózus, befolyásról álmodó papnövendékek siratják az egykor volt csodás pápai hermelint, amit most valószínűleg a molyok rágnak… Biztos fájhat a szegénység ideáljának üzenete, hiszen melyik pap akar önként szegénységben élni vagy melyik püspök akarja az új modellt? Az egykori nyugdíjas bíborosi államtitkár Bertone 350 négyzetméteren lakik, amíg Ferenc 7o négyzetméterrel is megelégszik a vendégek számára fenntartott hajlékban. A tisztelet persze minden kivételnek jár!

De Ferenc forradalma nem csak az egyházi személyek vezetési stílusáról, valamint a hívek és nem hívők szerepéről szól. Arra jött rá, hogy az elmúlt ötszáz évben kialakult  császári abszolutizmusra emlékeztető, centralizált egyházi struktúra nem lehet a 21. század egyházának modellje. Ezért csökkentené a pápai primátust (azaz a joghatósági elsőbbséget, amely a pápát az összes többi püspök fölé helyezi) és bevonná a helyi püspöki konferenciákat is a döntéshozatalba. Ez felel meg a kollegialitás ferenci víziójának. És mivel tudja, hogy vannak és mindig is lesznek olyan kérdések, amelyekben soha nem lehet világegyházi szinten használható, egységes választ adni, ezért a megoldást a föderalista vezetésben látja, vagyis, hogy a helyi egyházaknak is legyen saját tanítói autoritásuk. Például az azonos nemű párok helyzetéről való gondolkodás száz év múlva sem lesz egyforma Németországban vagy Kongóban. Ezzel persze Ferenc pápa rögtön magára is rántja a protestantizmus vádját.

Sikeres lesz-e ez a forradalom?

Egyetlen forradalom sem fájdalommentes, minden forradalom ellenállásba ütközik, mégpedig legfőképpen a saját sorokban. Ferenc pápa naponta megéli saját hivatalának nehézségeit. Amikor épp senki nem látja gyakran fátyolozzák el súlyos gondok a tekintetét, pontosan érti és érzi a világ egész tragikumát, mintha csak maga előtt látná annak összes szenvedőjét. Ferenc pápa pontosan tudja, hogy a valódi változáshoz időre van szükség. És azt is tudja, hogy abból neki nem áll sok a rendelkezésére. Ezért minden reggel ötkor kel és fáradhatatlanul dolgozik a megálmodott reformokon. Nem megy szabadságra, nem nyaral, nem túrázik a hegyekben mint Wojtila és nem sétálgat rendszeresen a vatikáni kertben, mint Ratzinger – neki nincsen ideje erre. És csak egy dologért fohászkodik: „Az egyetlen dolog, amiért az úrhoz imádkozom, hogy a változás, amelyet nagy áldozataim révén az egyházban véghez viszek, tartós maradjon. Ne olyan legyen, mint a fény, amely az egyik pillanatról a másikra kihuny.”

Ferenc pápa forradalmának nem csak az idő az ellensége. Konzervatív weboldalak, blogok ádáz háborúja folyik ellene. Még Magyarországon is van olyan keresztény blog, amelyen soha senki nem kap annyi dislike-ot, mint éppen ő. De a Ferenc ellenes tombolás nagyon erőteljes az USA-ban is, például a Tradition in Action weboldal 48 protokollszabálysértést sorolt fel és írt a pápa kontójára, mintha ez lenne a lényeg.  Ennek az oldalnak a stílusa olyan, mint az amerikai választási kampányoké, amelyek egyszerűen meg akarják semmisíteni az ellenséget.

Úgy tűnik, hogy most ez a stílus jelent meg a magyar közélet egén is.

Ma a Ferenc pápa ellenes támadásokból és gyalázkodásból politikai tőkét lehet kovácsolni. Ha ez az aljas stílus még kitüntetésre is érdemes, akkor a jó érzésű és pápája áldozatos és idehaza végtelenül magányosnak tűnő forradalmát becsülő keresztény ember zavarba jön és felteszi magának a kérdést, hogy vajon milyen következtetést vonjon le ebből? És azon is jártatja az agyát, ha ez a keresztény kurzus üzenete feléje, akkor legalább a progresszív pártok mondanának már neki valamit!

A jó pásztor védelmében

Ferenc pápa nemrégiben, Lengyelországban is tű pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy a lengyel püspöki karnak és az országnak a „bölcsesség és irgalom” helyes arányát megtalálva arra kellene törekednie, hogy „lehetőség szerint” enyhítsen a bajba jutott emberek szenvedésén. Tehát nem arról beszélt, hogy mindenkit, feltételek nélkül be kellene fogadni. Hiszen, ha igaz az, hogy a menekültek 60 %-a gazdasági bevándorló, akkor igaz az is, hogy a maradék 40 % valós rászoruló, aki az életben maradásáért keres menedéket. Ferenc pápa nem mondta, hogy a befogadó ország nem szabhatna feltételeket, és hogy a befogadást kérőnek ne kellene megtennie mindent, amit elvárnak tőle, hogy sikeresen integrálódjon abba az országba, aminek az életét köszönheti. Érdekes megfigyelni, hogy meg nem értett és félremagyarázott reformer pápa érzékeny és irgalmas lelkülete a régi nagy reformer Luther Márton utódjaiban rezonál és talán nem véletlenül.

Persze nehéz most józanul és higgadtan gondolkodni erről a kérdésről, amikor ennyire elszabadultak az indulatok, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a menekültkérdésnek komoly biztonságpolitikai vonatkozása is van. Mert van, ezt nem érdemes letagadni, az sem segít a tisztánlátásban. De hogyan lehetnénk úrrá egyrészt jogos, másrészt viszont mesterségesen végletekig felduzzasztott félelmeinken?

Az egyház talán hallgathatott volna Ferenc pápa bölcs szavára és minden plébánia és kolostor szimbolikusan befogadhatott volna egy menekült családot. Hiszen akkor most a szemébe lehetne nézni ezeknek az embereknek, meg lehetne látni bennük a valós rászorulót, a szerencsétlent. Így viszont a média hírekből érkező képek, szalagcímek az erőszakról, a terrorról szinte már teljesen lehetetlenné teszik azt, hogy magunk elé tudjunk képzelni egy valóban szenvedő emberi arcot. Valahol elveszett annak a spirituális tapasztalatnak az esélye is, hogy benne megpillantsuk magának az Istennek az arcát, aki pedig jelen van, minden bajbajutott nélkülözőben.

Valóban, mindez nem egyházi dogma. És a pápa nem tévedhetetlen. De aki nem érti azt, hogy miért is ennyire fontos Ferenc pápa számára az irgalmasság, az a keresztény hit és az evangéliumok lényegét nem érti még…

***

Felhasznált irodalom: Marco Politi: Franziskus unter Wölfen: Der Papst und seine Feinde, Herder, 2015

Perintfalvi Rita
A szerző katolikus hittudós, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke 

kettosmerce.blog.hu