A Zoom.hu cikke

A szakmai problémákról, a tanárok helyzetéről és arról a „feladatról”, szemléletváltásról is beszélgettünk Radó Péter oktatáskutatóval, amit a szülőknek kellene megtenniük.

Az elmúlt években egyre több kritika éri a hazai közoktatási rendszert. Az embernek néha az az érzése, hogy olyan, mint a futball, már kötelező, sőt divat szidni. Valóban ennyire aggasztó a helyzet, vagy inkább úgy kérdezem, mennyire aggasztó a közoktatás helyzete?

Vannak ennek hagyományos, s ma már új típusú mércéi. Utóbbiak körülbelül arról szólnak, hogy a közoktatás milyen mértékben készít fel a jövőre. Vegyük előre a hagyományos szempontokat, azok ugyanis jobban megragadhatóak. A magyar közoktatás legnagyobb betegsége, hogy egészen brutális mértékű egyenlőtlenségeket teremt. A honi közoktatás nem tud mit kezdeni a sokféleséggel, a különböző hátrányokkal. Ezek számos okból, így szociális helyzetből, a nemi különbségekből, etnikai, nemzetiségi hovatartozásból vagy különböző tanulási problémákból fakadhatnak. Alig van olyan dimenzió, amely mentén ne jelennének meg durva egyenlőtlenségek. Ez többek között arra vezethető vissza, hogy az itthon használt, nagyon hagyományos, az ismeret átadására, egész osztályok tanítására berendezkedett pedagógiai kultúra teljesen alkalmatlan arra, hogy ezeket a hátrányokat kompenzálja.

Van azonban egy másik problémánk is, ami még mindig az egyenlőtlenségekkel függ össze, ez pedig az egészen elképesztő mértékű szelekció. Nincs Európában még egy olyan oktatási rendszer, amely ilyen drámai mértékben és egyértelműen a gyerekek háttere alapján osztaná őket különböző intézményekbe. Ez pedig abszurd módon felerősíti az egyenlőtlenségek hatásait. Ha az oktatás csak annyira lenne képes ellensúlyozni különböző társadalmi hátrányok tanulásra gyakorolt negatív hatásait, mint két évtizeddel ezelőtt, már akkor sem lennének ennyire nagy különbségek.

Éppen ezért a legnagyobb problémát egy jó ideje abban látom, hogy a magyar közoktatás őrületes mértékben szelektáló és szegregáló.

Vegyük elő most az új típusú, jövőre vonatkozó problémákat. Vannak úgynevezett adaptív készségek, mint például a kritikus gondolkodás, a probléma megoldás, az együttműködésre való készség és még sorolhatnánk. Ezek egyre jobban felértékelődnek. Olyan mértékben változik ugyanis körülöttünk a világ, a gazdasági, a munkaerő-piaci környezet, a társadalom szerveződése, hogy már régen fel kellett adnunk azt a hitet, hogy tudjuk, milyen igényekre lesz szükség 20 év múlva, s arra nevelünk. Egyetlen értelmes oktatáspolitikai megközelítés létezik, csak arra kell képessé tennünk az iskolába most belépő gyerekeket, hogy történjen bármi is velük 20 év múlva, csináljanak akkor bármit is, foglalkozzanak bármivel, csatlakozzanak akármilyen társadalmi hálózathoz, képesek legyenek ahhoz alkalmazkodni, változni és tanulni, másokkal együttműködni. Ebben a tekintetben pedig sajnos sokkal rosszabbul állunk, mint az olyan, hagyományos készségek terén, mint a szövegértés, a matematikai, természettudományi alapkészségek. Ezeket a hagyományos kompetenciákat már régen mérik, s mostanában nem túl jó az összkép.

Ha viszont a mostani évezredben egyre inkább felértékelődő készségekre fókuszáló mérések eredményeit vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy problémamegoldásban vagy másokkal együttműködésben zajló problémamegoldásban Európa sereghajói között vagyunk. Már nem igaz az, hogy a magyar oktatás a fejlett országok átlagától picit lemaradó teljesítményt nyújt.

Hagyományos készségek terén is mélyen leszakadtunk, ám az új készségek középpontba állításával született mérésekben most valahol ott tartunk, ahol Bulgária.

Nem túl derűs a kép, de megoldásnak mindig kell lennie. Mit lehetne tenni?

A gond, hogy egyszerre három problémát kellene kezelnie az oktatáspolitikának, de az esélyét sem látom, hogy lesz olyan kormány, amely ezt képes lesz egyszerre megtenni. Az első, hogy a magyar iskolarendszernek jóval integrálóbbnak kellene lennie, legalább annyira, mint az egyébként ugyancsak szelektív osztrák vagy cseh rendszer. Ehhez radikális iskolaszerkezeti, iskolahálózati beavatkozásokra lenne szükség.

Ez valójában mit takar?

Az kell elérni, hogy a gyerekek ne a társadalmi státuszuk alapján kerüljenek különböző iskolákba.

A gazdag gyerekek a gazdagok iskoláiba, az értelmiségiek az értelmiségiek iskoláiba, a roma gyerekek a roma gettó iskolákba, a szegény gyerekek pedig a szegények iskoláiba, és lehetne folytatni. Amíg ezt valaki nem próbálja meg egy kicsit összepakolni, addig nincs megoldás, mert például a most középpontba állított adaptív készségek fejlesztéséhez is gazdag tanulási környezet kell, mégpedig szociális értelemben is. Ha csak az ugyanabban a környezetben felnőtt emberekkel vagyok képes hatékonyan kommunikálni a társadalmon belül, akkor az én problémamegoldó készségeim valójában nem érnek semmit. Az ország érdeke, hogy megtanuljunk a társadalom egyéb rétegeivel hatékonyan kommunikálni, ez pedig csak integrált környezetben történhet meg.

Mi a további két pont?

A következő, hogy a kormányzat az elmúlt nyolc évben teljesen lefegyverezte saját magát. Felszámolta azokat a strukturális feltételeket, amelyeken belül az iskolák képesek voltak azonosítani a problémákat és megvolt a mozgásterük arra, hogy azokat saját maguk megoldják. Az iskolákat nem lehet kívülről iránytani, gondjaikat kerítésen kívülről kezelni. Ha egy iskolában felvetődik egy pedagógiai probléma, akkor azt kizárólag az intézmény személyzete tudja megoldani. Nincs semmilyen külső szakértő, irányító, hivatal, ami ezt megteheti. Lehet kívülről segíteni és ösztönözni, de amíg az ott dolgozók nem kezdenek neki a saját problémáik kezelésének, addig azok nem is lesznek megoldva.

Ez szép, csak ez olyan szintű intézményi autonómiát feltételez, amelyről a jelenlegi kormányideológia mellett fölösleges még álmodni is.

Pedig éppen ez lenne a lényeg. Egy probléma megoldására képes iskola autonóm módon gondolkodik a saját céljairól. Egy ilyen intézmény nemcsak önállóan gazdálkodik, de nagy mozgástere van abban, hogyan szervezi meg a tanulást, milyen pedagógiai módszereket alkalmaz, s például ugyanazokat a gyerekeket nevelő pedagógusok között milyen együttműködést épít ki. Autonóm iskola nélkül nincs önértékelés és iskolafejlesztés sem.

Az oktatási intézmények autonómiáját azonban teljesen felszámolta a jelenlegi kormányzat, s felszámolta azokat az egyéb eszközöket is, amelyeket ha intelligens módon alkalmaznak, akkor képesek ösztönözni az iskolákat.

Sőt, akár kikényszeríthetik a problémák megoldását. Mert azért az sem igaz, hogy ha biztosítjuk az autonómiát a számukra, akkor saját maguk lelkesen elkezdenek problémákat megoldani. Ehhez segíteni, ösztönözni kell őket. Egyszerűen körül kell venni őket olyan környezettel, ami ezt támogatja.

Mondana kézzelfogható példát erre?

Ilyen eszköz például a finanszírozási ösztönzők alkalmazása. Ha – ahogy most – központi bérfinanszírozás van, akkor azt fizeti meg az állam, hogy a pedagógusok ott legyenek az iskolákban, teljesen függetlenül attól, hogy ott mit is csinálnak. Világos, hogy ehhez a helyzethez semmilyen ösztönzőt nem lehet kapcsolni. Ami egyébként ma már amúgy is lehetetlen lenne, mert a szóba jöhető eszközöket, mint az említett gazdasági, de a szakmai támogató rendszereket, továbbképzéseket is teljesen leépítette a kormány. Kellene valami egészséges, intelligens minőségértékelés, ami nem az egyes pedagógusokat, hanem az iskolákat értékeli.

Azért vannak az iskolai rangsorok.

Azok nagyon buták! Az adatok arra jók, hogy jelezzék, ha valahol van valamilyen probléma. Ám azt nem mutatják, hogy mi a probléma oka, ahhoz mélyebbre kell ásni. Ezt úgy lehet megtenni, ha kívülről és belülről értékeljük az intézményeket és felfejtjük a problémákat. Ennek az önértékelési oldala az, amikor is az iskola személyzete teszi ezt meg, s ezzel azonnal visszakerülünk a már említett autonómiához: önértékelésen alapuló iskolafejlesztést csak szakmai, gazdálkodási és szervezeti autonómiával rendelkező iskolákban lehet csinálni, ami nyomokban sincs. Ez pedig azt eredményezte, hogy

totálisan lebutult a magyar iskolarendszer, mert maguk az iskolák is lebutulnak.

A kormányzat egy primitív, bürokratikus, adminisztratív irányítást alakított ki, amely segítségével az oktatási intézményeket ma kívülről mikromenedzselik.

A harmadik problémakörről még nem beszélt.

Ez sem kis feladat, mert arról szól, hogy teljesen újra kellene gondolnunk céljainkat. Azon birkózunk, hogy mi legyen az oktatás tartalma a Nemzeti Alaptantervben (NAT).

Folyamatosan csak a tanulás nyersanyagáról beszélünk, az elképesztő ismeretközpontúság miatt viszont azt elfelejtjük, hogy a tanulás akkor működik, ha a gyerekek személyre szabottan, lehetőleg aktív módon részesei saját tanulásuknak.

Ez azt jelenti, hogy projekteket csinálnak, problémákat oldanak meg, együttműködnek egymással. Ennek velejárója, hogy tudomásul kell vennünk: a gyerekek nemcsak az iskolában, hanem az iskolán kívül is tanulnak. Természetesen a problémák megoldásához a tanulóknak ismeretekre is szükségük van, de az ismeretszerzés nem a tanulás célja, hanem annak eszköze.

Erre a megközelítésre kellene átállni. Ez pedig óriási, rendszerszintű változást jelent, hiszen ez nemcsak az iskolákat, de a pedagógusokat is érinti, sőt, a tartalmi fejlesztőket a tankönyvírókat, az oktatás irányítókat és bizony a szülők elvárásait. Ez pedig innen nézve valójában egy erőteljes kultúraváltást jelentene.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyar társadalom ennyire bölcs, haladó szemléletű és hajlandó lenne a változásra, hogy mindezt elsajátítsa.

Egy társadalom magától nem ennyire bölcs, de ennek erősítésére megvannak az eszközök. Ráadásul a harmadik feltétel egy hosszú folyamat eredménye lehet. 15-20 év alatt fokozatosan, de szívósan át lehet állítani a magyar rendszert arra, hogy az iskolákban folyó munka teljesen újfajta célokat szolgáljon. A probléma az, hogy a harmadikhoz nem lehet addig hozzákezdeni, amíg az első kettőt nem oldottuk meg.

Ez utóbbi pedig önmagában nagyjából egy évtized, ami alatt elmegy mellettünk a világ. Az a kétségbeejtő, hogy sok tekintetben már el is ment mellettünk.

Azon nem lenne szabad 2-3 évtizedet idétlenkedni, hogy irányba állítsuk az oktatási rendszerünket, hogy majd egy idő után képes legyen megfelelő típusú készségeket fejleszteni, mert így egyszerűen kiszorulunk az európai külső perifériára. Ennek már most látszanak erős jelei.

Azt hiszem, az alapvető hozzáállással is baj van. A jelenlegi kormányzat a 16 év alattiakat is úgy akarja oktatni, s úgy tekint rájuk, mintha munkaerők lennének, holott ebben az életszakaszban a legkevésbé erre lenne szükségük.

A napnál világosabb, hogy a munkaerőpiacon növekszik a készségigény. Így a legfejlettebb országok iskolarendszereiben trivialitásnak számít, hogy bizonyos alapkészségek fejlesztéséről kell szólnia az érettségi előtti tanulási karriereknek. Olyanokra gondolok, mint például a globális munkaerőpiacra való belépéshez szükséges készségek három köre: a digitális kompetenciák, az angol nyelv és az interkulturális kommunikációra való képesség. Az első 12 évnek mindenképpen főleg erről kellene szólnia. A készségek fokozatos szűkítése ezek után következhetne a választott szakma irányába, de ennek a döntő része egyre inkább az érettségi utáni időszakra tolódik ki. Ehhez képest a magyar kormányzat a szakmára való fölkészítést teljesen visszatolta az érettségi előtti időszakra, ráadásul minél több gyereket szeretnének átterelni az általános képzésből a lebutított, rövid idejű szakmunkás képzésbe.

Ez azt jelenti, hogy a legtöbb gyerek számára az általános képzés időszaka teljes mértékben véget ér 14 éves korban. Ráadásul a magyar kormány a 16 éves iskolakötelezettségi korhatárral elkezdte kiszorítani az oktatási rendszerből a gyerekek nagy részét. Ezzel azt érték el, hogy 17-18 évesek körében a részvétel meredeken csökkent.

Ezek a tanulók úgy kerülnek az iskola kapuin túlra, hogy semmilyen középfokú végzettségük nincs.

Milyen számú körről beszélünk?

Sajnos egy ideje nincsenek megbízható adatok. Úgy tűnik, hogy a gyerekek hatoda ma már korai iskolaelhagyó. Még fájóbb, hogy akik kudarcot vallanak, vagyis szereznek ugyan valamilyen papírt, de az nem sokat ér, mert nem tudják használni, a gyerekek negyede. Ez százezres nagyságrendű kört jelent minden évben.

Ha abból indulunk ki – ami teljes hülyeség –, hogy Magyarország még egy évszázadig elvan a német autógyárak összeszerelő üzemeiből, ezek a gyerekek akkor is kudarcra lennének ítélve. Ami nem meglepő, a 15 évesek 25-26 százaléka ma már funkcionális analfabéta. Ha azt vizsgáljuk, milyen készségek iránt van igény a globális térben, s mi ebben hogyan állunk, akkor nem túlzás az a kijelentés, hogy

a hazai iskolarendszerben lévő gyerekeknek sokkal több, mint a negyede el fog bukni 10-15 év múlva. Ez pedig katasztrófa.

Ez a kormányzat nyolc év alatt elérte, hogy évtizedekre leépítette a jövőnket. Nem csak a szóban forgó gyerekekét, mindannyiunkét.

A pedagógus pálya vonzóvá tétele sokat segíthetne a helyzeten?

Több évtizede kontraszelekció zajlik a pedagógusok kiválasztódásában. Sokan nem hivatásként, célként választják ezt a pályát, hanem azért, mert nem volt másra lehetőségük a felsőoktatási továbbtanulásukkor. Ha komolyabban megemelnénk a fizetéseket, az sem biztos, hogy pozitív ösztönző lenne ezen a téren. Ahhoz, hogy értelmiségi önmegvalósítás terepe legyen ez a pálya, s ebben változás álljon be, megint az autonóm iskolához jutunk el. Oda, ahol a tanárok nagy szabadsággal végezhetik a munkájukat. Ám mint már beszéltünk róla, ezt a lehetőséget teljesen felszámolta az oktatásirányítás, ezért a legjobb tanárok vagy a pályát hagyják el, vagy az állami iskolákat.

Ennek az a következménye, hogy hamarosan egy lepusztult állami iskolarendszer marad fenn alulmotivált tanárokkal.

Persze, ne legyünk naivak! A nagyon gazdagok és a nagyon jó érdekérvényesítők számára mindig lesznek olyan szigetek, ahol biztosítják számukra a minőséget. A gyerekek 90 százaléka viszont beleragadhat a gyenge állami iskolarendszerbe.

Egy évtizedet előretekintve mit lát?

Két szcenárió van. Az egyik, hogy tíz év múlva egy, a szakmaiság minimumát teljesíteni kívánó kormányzat azzal lesz elfoglalva, hogy elhordja azt a kudarckupacot, amit most felhalmoztunk. Ne legyenek illúzióink, ennek felszámolásához 8-10 év nem elég. Sajnos most a pozitív szcenárióról beszélünk.

A negatív szcenárió, hogy tíz év múlva ennek az oktatáspolitikának a folytonossága még fennáll.

Ha ez így lesz, akkor a következő évtized végén azt fogom tanácsolni mindenkinek, hogy meneküljön innen.

Még tíz év ebből az oktatáspolitikából és az iskolák szakmai kultúráját, az oktatás minőségét és eredményességét tekintve Montenegró, Albánia vagy Koszovó szintjén fogunk produkálni, és a világ reménytelenül elmegy mellettünk. Ez a tartós leszakadás forgatókönyve.

Szerző: Ábrahám Ambrus / zoom.hu