Mert arról a teljesen hétköznapi jelenségről beszél, hogy mekkora érzelmi és fizikai munka hárul nagyrészt még mindig a nőkre a családon belül, egy olyan “láthatatlan” munka elvégzése, amit nemhogy nem szokás megfizetni, de nem szokás még csak észrevenni sem. És arról, hogy gyakran mennyire kivételezik a társadalom a férfiakkal, mennyire nem tartja természetesnek, hogy ugyanazt a munkát elvégezzék a családért, mint amit egy nőtől folyamatosan elvárnak.

Kedves feleségem,

A tavalyi év folyamán mellrákot diagnosztizáltak nálad, és noha mindvégig tudtuk, hogy szerencsés lesz a kimenetele, mivel ez egy kevésbé súlyos formája, valamire közben én is rájöttem:

Tartozom egy bocsánatkéréssel.

A kezelések alatt sokszor olyan rosszul voltál, hogy egy olyan erős nő is, mint te, kénytelen volt visszavonulót fújni. Ez azt jelentette, hogy muszáj volt beállnom a helyedre, ha nem akartuk, hogy összeomoljon az egész háztartás. Három hónapra a helyedbe léptem és fogalmam sem volt róla, hogy mibe másztam bele.

És el kell mondanom, hogy sajnálom.

Nem azért kérek bocsánatot, mert többször is azt kértem tőled, hogy add fel a részmunkaidős állásodat a szupermarketben, holott elmondtad, ez segít abban, hogy ne bolondulj meg otthon a négy fal között.

És nem is azért, mert a három gyerekünk nem készíti el magának a reggelijét, sem az uzsonnáját, az iskolai egyenruhájukat sem képesek megtalálni, arról nem is beszélve, hogy elfelejtik, hol húzták le a cipőiket.

Nem is azért, mert nem képesek megírni a saját szülői igazolásaikat, egyedül elkészíteni a házi feladataikat, nem tudnak autót vezetni, és így nem ugorhatnak el órák után bevásárolni a helyi szupermarketbe.

És nem azért, mert ha betegek, nem képesek maguktól elmenni az orvoshoz, és éjszaka lázasan önmagukat vigasztalni, ahogy a betegen összepisilt ágyneműt sem képesek maguk után lehúzni és kimosni.

Nem csak azért kérek bocsánatot, mert nem vettem észre eddig, hogy milyen okosan szervezed meg az életünket és működtetted óramű pontossággal, spórolsz pénzt és a születésnapokon milyen gondosan csomagolod az ajándékokat.

Nem azért, mert mennyire vak voltam arra, hogy milyen gondoskodóan, sokszor vidáman birkózol meg a hétköznapokkal, holott belül érzed, hogy mindjárt szétesel a fáradtságtól.

De akkor valójában miért is akarok bocsánatot kérni?

Azért, mert amikor én a “helyedbe léptem”, egy egész közösség ugrott rögtön. Nők ajánlották fel, hogy elviszik a gyerekeket az iskolába, férfiak jelentkeztek, hogy elviszik a srácokat a tengerpartra, barátok, akik főtt ételt hoztak nekünk és így tovább. És mindezt azért, hogy megkíméljenek azoktól a teendőktől, amelyeket te minden nap elvégzel.

Mélyen sajnálom, hogy a férfiak többsége, köztük én is, játssza a hülyét vagy teljesen figyelmen kívül hagyja a felelősségét, amikor a gyereknevelés kerül szóba. Szégyellem magam, hogy a közösség nyomban megnyomta a vészcsengőt, amikor azt látta, hogy én a gyerekekkel kínlódom, de nem figyelt fel akkor, amikor te kézbe kaptad a szomorú diagnózist.

Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy újra itt vagy köztünk, és soha többé nem fogom azt kérni tőled, hogy add fel munkahelyed. Sokkal több vagy annál, mint amiért én eddig elismertelek.

Kérlek bocsáss meg!

(A levél eredeti forrása: Constance Hall)

És aki még nem látta, annak mindenképp ajánljuk Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét is, amely ugyancsak ezt a meg nem becsült erőfeszítést örökíti meg nagyon nagy empátiával.

columbo.transindex.ro