h i r d e t é s

Kényszerpszichiátria: segítség vagy erőszak?

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Kényszerpszichiátria: segítség vagy erőszak?

2019. augusztus 16. - 13:42

 

Nem kell sokáig figyelemmel követnünk a médiahíreket, hogy előbb-utóbb beleütközzünk olyan híradásba, amely elmezavartól szenvedő emberekkel és társadalomra gyakorolt hatásukkal riogatja az egyszeri olvasót.

Illusztráció: pixabay.com

Utcára került skizofrén hajléktalanok, combino-s gyilkos, öngyilkossági statisztikák, amelyek hátterében pszichiátriai betegségek állnak – aki a médiából szerzi értesüléseit erről a témáról, mi egyebet gondolhat, mint amit ott mondanak neki? De vajon tényleg el kell hinnünk, hogy a pszichiátriai betegségek tengerének hullámai elborítani készülnek minket, és csak a pszichiátria dobhat mentőövet fuldokló társadalmunknak?

Ma már vezető pszichiáterek is egyetértenek abban, hogy a hatalmas, hodályszerű intézetekben, vastag falak és zárt ajtók mögött alkalmazott pszichiátriai "kezeléseknek" nincs nagy jövője. Helyette, mondják, fokozni kell az ambuláns ellátást és a közösségi pszichiátriát, és kötelezni kell a hajléktanokat pszichiátriai kezelésre. Pénzt, pénzt, még több pénzt a pszichiátriába, hogy megmentsen minket e zavart elméjű emberektől, akikkel a társadalom nagy része nem szívesen néz szembe – csak vigyék el őket előlünk!

Nem is lenne nagy baj mindezzel, ha biztosak lehetnénk benne, hogy a pszichiátria meg tudja oldani ezt a társadalmi problémát. Ám a tényleges adatok más képet mutatnak.

Manapság még mindig nem eléggé közismert az a tény – bár egyre több nyilvánosságot kap –, hogy a pszichiátriai kezelések hatékonysága nagyon messze elmarad attól, amit a társadalom e kezelésektől elvár. A magyar pszichiátria egyik „nagy öregje”, a 2013-ban elhunyt Dr. Buda Béla így írt erről:

...az agy mélyreható megismerése ellenére nem találják a főbb betegségformák egyértelmű patológiáját [kórtanát]. … Viszont tény, hogy a diagnózisok vitathatók, nem validak [érvényesek], és az idők folyamán szembetűnően és zavaróan idomultak a gyógyszeripari kínálatokhoz.

Úgy tűnik, nem ok nélkül nyilatkozott így Gaszner Péter sem, a korábbi OPNI pszichiáter professzora 2002-ben, a pszichiátria gyógyítási hatásfoka kapcsán:

Nem véletlen, hogy tünetmentességről beszéltem és nem gyógyításról. Gyógyítani azt a betegséget tudjuk, aminek biztosan tudjuk az okát.

 A pszichiátriai kezelések nem mérhetőek össze a testi orvoslásban használt kezelések eredményességével.

Emberek lelki, szellemi nehézségeit nem lehet kémiai anyagokkal megoldani. A pszichiátriákon adagolt szerek csupán arra szolgálnak, hogy kémiailag elnyomják a kellemetlen mentális megnyilvánulásokat, ez azonban hosszabb távon nem segít az illetőnek a mentális nehézsége leküzdésében. Nem véletlen, hogy ha a gyógyszerezett páciensek abbahagyják a szer szedését, „visszaesnek”: tüneteik kiújulnak, amire a pszichiáterek rendszerint azt mondják: „nem szedte elég ideig a gyógyszereit”, de valójában arról van szó, hogy ezek a szerek nem állítják helyre az illető mentális egészségét, és csupán addig nyomják el a tüneteket, ameddig szedik őket.

A világ különböző egészségügyi szakhatóságai az elmúlt egy-két évtized során sorozatban adtak ki hivatalos figyelmeztetéseket arról, hogy bizonyos pszichiátriai szerek (amelyek jó része Magyarországon is használatos) fokozhatják az erőszakos viselkedés és az öngyilkossági gondolatok kockázatát. Így ezek a szerek éppenséggel fokozhatják a kezelés alatt állók erőszakos késztetéseit, kiszámíthatatlan magatartását – amit éppen elkerülni szeretnénk. Magyarországon is hosszúra nyúlik az olyan esetek listája, amikor pszichiátriai kezelés alatt vagy közvetlenül utána követett el a páciens értelmetlenül erőszakos cselekményt – sokszor a saját családját mészárolva le.

Valamilyen szinten persze nevezhetjük megoldásnak, ha a zavart elmeállapotú, „skizofrén”, kiszámíthatatlan, a környezetét zaklató vagy veszélyeztető embereket elszállítjuk, hiszen így legalább el vannak különítve a környezetükben élő emberektől. Ezt azonban ne nevezzük szépítően „gyógykezelésnek”, hanem nevezzük annak, ami: elkülönítésnek, elzárásnak. Ez rendészeti, nem orvosi kérdés. Az ilyenkor alkalmazott pszichiátriai "kényszergyógykezelések" hosszú távon semmit nem fognak javítani a helyzeten; kikerülésükkor ezek az emberek legtöbbször ott folytatják, ahol abbahagyták.

Sajnos úgy tűnik, a pszichiátriai rendszer további fejlesztése nem oldaná meg a társadalmunkban jelen lévő mentális problémákat, mert napjaink pszichiátriai rendszere és kezelései erre nem alkalmasak. De hogy szükség van egy olyan elmeegészségügyi rendszerre, amely hatékonyan tud gondoskodni a mentálisan zavart emberekről, az nem kétséges. Több példa van a világban olyan intézetekre, amelyek tudatmódosító pszichiátriai szerek nélkül, erőszak nélkül, eredményesen tudtak segíteni a mentális nehézségekkel küzdőknek.

Egy olyan hely, ahol a puszta gyógyszerezés helyett inkább az emberek lelki bajainak valódi okait keresik és kezelik, egy hely, ahol a mentálisan zavart embereket a bizalom légköre, biztonság és nyugalom veszi körül, ahol nem háborgatják őket, ahol megfelelően táplálkoznak és eleget alszanak, teljes orvosi kivizsgálásban részesülnek, meghallgatják őket és olyan tevékenységeket végezhetnek, ami javítja önbecsülésüket, sokkal többet tehet ezekért az emberekért, mint napjaink elsősorban kemikáliákra épülő pszichiátriai kezelései.

CCHR


 

h i r d e t é s