A betegségek nagy jelentőségűek a társadalmi kooperációban, mert az együttműködő egyének képességeit rombolják.

A társadalom egésze szempontjából tekintve részben passzív effektus, mert általában nem rendíti meg a társadalom, mint rendszer működését, ugyanakkor aktív kárt is okoz a betegség, amennyiben mások egészségét is veszélyeztethetik.

Tehát a betegség által nem csupán az egyén szenvedhet kárt, hanem betegségének terheit a közösségre kényszerül hárítani.

Józan, objektivitásra törekvő, társadalomtudományi értelmezésben három pontban foglalhatjuk össze azokat a szempontokat, amelyek a betegségeket, illetve ezek gyógyítását mind morális, mind gazdasági és humanisztikus felfogás alapján társadalmi fontosságúvá teszik.

Az egészségvédelem morális felelőssége egyértelműen másként nyilvánul meg, amikor az egyén olyan károsodásáról (beleértve a terjedő neurózist) van szó, ami nem csak a betegség individuális hordozóját sújtja, hanem kiterjedhet tágabb társadalmi körökre is.

Ezekben az esetekben a közösség a humanizmus jól elsajátított attitűdjével, a félelemtől vezérelve is siet a bajbajutotton segíteni. Ilyen esetekben a társadalom védelmi reakciója sokkal nagyobb, mint egyedi esetekben.

• A betegségek társadalmilag és individuálisan is hasznos emberi erőforrásokat paralizálnak.
• A betegségek kárt okoznak másoknak is, mert rájuk hárul az ily módon veszendőbe ment erőforrások pótlása, helyettesítése, a betegség rájuk is átterjedhet, másrészt egyes betegségek a járványokon kívül is veszélyesek lehetnek a közösségre, nem is szólva a mai társadalmi helyzetben az elmebetegségek következményeiről. Ilyenek, pl. az átörökítésben rejlő veszélyek.
• Harmadsorban fontos a betegségek hatása a népesedés reprodukciója szempontjából: a jelenben, mint lehetséges "idő előtti" elhalálozás szimptómája, a jövőben viszont, mint átörökíthető, az életet, a munkaképességet megrövidítő tényező.

A társadalomban minden egyén bizonyos értéket képvisel, amelyet a közösség is és az egyén is igyekszik megőrizni, esetleg fejleszteni. Ennek az értéknek a fenntartása részben a gyógyítás társadalmi intézményében jelenik meg, részben kifejezésre jut bizonyos jogszabályokban, jogi intézményekben, amikor büntető szankciókat rendel a közösség az egészség megkárosításához. Az intenciók annál szigorúbbak, minél súlyosabb következményekkel jár az egészség megkárosítása, a legsúlyosabb természetesen a haláleset.

Ugyanez a morális felfogás rejlik a törvényi szabályozásokban, szankciókban nem megjelenített valláserkölcsi tanításban, pl. bűnnek minősíti az öngyilkosságot. Hasonló erkölcsi, filozófiai kontextusban nyer értelmezést az abortusz, a magzati élet károsítása.

Az egészségnek az ilyenfajta direkt védelmén kívül az egészségvédelmi intézményeknek van olyan típusa, amelyet hygiene-nek nevezünk. Különböző erkölcsi, sok esetben valláserkölcsi, nevelési szabályok igyekeznek az egészségvédelmet garantálni.

Önmagában a hygiene vonatkozásában tapasztalt erkölcsi szokások azonban kevésnek bizonyulnak a betegségek következményeinek elhárítására, hiszen a közfelfogás is úgy tartja, hogy a nyomor, a szegénység valamint a betegségek rokon jelenségek.

Ebben az értelemben is más-más morális felelősséget jelent a felnőttek és a gyermekek szegénységének gondozása.

Haszon és erkölcs konfliktusa

Ilyen eset például, a drogok forgalmazása és fogyasztása.

A társadalom önvédelmi intézkedései és erkölcsi felfogása álságosnak tűnik a gazdasági haszon és az embernek, mint a közösség kooperációs értékének értelmezésében. Ilyen eset például, a drogok forgalmazása és fogyasztása. A drogfogyasztás hatalmas morális és egyben társadalmi (közösségi) anomáliákat valamint közvetlen anyagi károkat okoz, ennek ellenére a forgalmazásából származó, partikuláris csoportok részére belőle származó gazdasági nyereség még a törvényes társadalmi védelmet is mérsékelni képes, "félretéve" ennek valamennyi morális egyéni és társadalmi veszteségeit.

A drogforgalmazásban érintettek (érdekeltek) befolyása a drogellenes, törvényes szankciók maghozatalára nagyobb, mint a társadalmi felelősség morális tudatának.

Ez azonban a moralitás és a jog összefüggéseinek mélyebb és tágabb értelmezését kívánja.

Az ember mélyen leértékelt szereplőként vesz részt a gazdaságban, (a vállalati gazdálkodás olcsó, termelési eszköze) holott a legnagyobb költséggel előállított tőketényező. Ennek ellenére sokkal nagyobb tekintéllyel bír egy gép, technikai eszköz, mint az ember. Joggal érezheti a humán munkaerő, (erőforrás) hogy munkája értéktelen, ezáltal a munkát végző ember is értéktelenné válik. Feltűnő, hogy míg az anyagi jellegű beruházások értékcsökkenését költségként számolják el, addig a humántőke-képzés beruházás jellege és költségként való elszámolása –amelynek értéke a beruházót, illetve annak jogutódját illetné meg – szóba sem kerül .

Nyilván a tőke (vagy a pénzcsinálás) logikája szerint a humánberuházások költségként elszámolása az árszínvonal növekedéséhez vagy a nyereség csökkenéséhez vezetne, de egyik sem tőkeérdek.

A pénzügyi- és tárgyi-vagyoni szemlélet háttérbe szorította az emberi tőke és így az emberi élet értékét is.

A mai magyar gazdaságpolitikai felfogás ugyanezt tükrözi. Ezért elengedhetetlen a gyökeres koncepcióváltás.

Az emberi életet, mint értéket előtérbe helyezni, az egészségügyet és a prevenciót prioritásként kell kezelni.