Az őrült és aljas hatalmasok, kik, úgy látszik, napjainkra letépték magukról még megmaradt gátlásaik láncát is.

2010 óta övék az ország, a hatalom és a dicsőség – de ennyire? És meddig még?!

A legjobban már a hatalom ízléstelensége bánt – az a giccskultúra, amely nélkül persze önkény nem létezhet. Mert hiszen az ocsmány “nemzeti konzultáció”is giccs, mégpedig annak legpokolibb fajtájából való. De hát ez elmondható az elvetemült önkény egészéről, hiszen minden megnyilvánulása üzérkedés hittel, hazaszeretettel.

S mintha az utóbbi hetek elképesztő uszító aljasságait – halálbüntetés-cécó, idegenek elleni mocskos hangulatkeltés, no meg a leplezni igyekezett pofátlan rablások sorozata – akarnák tetézni: meg kellett szólalnia Tarlósnak is. Nem is baj: hadd emlékezzünk naponta arra, milyen bugrist választott Budapest főpolgármesternek… Ha Budapestnek Tarlós megfelel, vajon igazságos dolog-e Érpataknak, Móra- és Ásotthalomnak stb. bármilyen szemrehányást tenni..? Persze, ne csodálkozzunk semmin, ha Orbán és szervezete megfelel az országnak!

Tarlós zsarolni próbálja a BKV dolgozóit – olyan országban, ahol ismerik a kollektív érdekvédelmet és a szolidaritást, ez elég volna a bukáshoz.

De valamiért nem érte be ezzel: nyilatkozott a Budapest Pride-ról is, imígyen:

Tarlós István azt mondta: személyes véleménye, hogy “az egész jelenség” számára “nem természetes és visszataszító”.

Mint mondta, nem “egészen” érti, mire jó a felvonulás, és attól tart, hogy “ez a dolog nem méltó az Andrássy út történelmi környezetéhez”.

Igazán rendkívüli jóindulat szükségeltetik annak föltételezéséhez, hogy a „főpolgármester” szavaival nem a minden alkalommal megjelenő homofób-(új)nyilas csőcseléket kívánta bátorítani, „erkölcsileg” igazolni… Bizonyos ugyanakkor, hogy e jóindulat teljesen nem tagadható meg Tarlóstól, ha figyelembe vesszük egészen meghökkentő bugrisságát, szánalmas korlátoltságát.

Ám ugyanez a Tarlós, magával a Kegyelmes Úrral, állítólag „jóváhagyta” Melocco Miklós hibbant és gyalázatos tervét.

Hogy ez a két alak mitől volna kompetencs ilyesmik jóváhagyására? Ó, nem az általuk bitorolt hatalomtól, hanem hibátlan ízlésüktől: gondoljunk a birodalmi sas meggyakta szegény Gábrielre, a felcsúti stadionra. Gondoljunk arra, hogy Tarlós a magyar kultúra „egyoldalúságának” oldására adott Dörneréknek – persze, kiváló „pályázat” alapján – színházat.

Hanem…

Elmegy a kedvem minden ironizálástól, gúnyolódástól is. Mert nem csupán az a baj, hogy a Melocco-terv hibbant és csúf, és olyan, mint valami hatalmas szarkupac a világörökségi területen – ó, nem. Nem csak erről van szó.

Ha minden igaz, azzal kell számolnunk, hogy óriási méretű eszelős „műalkotás” néz majd Pestre; néz majd az egész országra és a világ ama részére, amely valamennyire figyel ránk.

Mert még nem járattuk le magunkat eléggé, még nem csináltunk bóhocot magunkból eléggé.

A Melocco-féle hibbantságban, ha azt a hatalom támogatja, magának az önkénynek a teljes elhibbanása tükröződhet. És annak a „szellemi hátországnak” a mibenléte, amely ezt az uralmat támogatja.

Mert gondoljunk bele: az említett „szellemi hátország” eszmei-kulturális előzményének talán leginkább a népi írók mozgalma tekinthető. De csak nagyon szelektíven! Mert a népi írókHorthy-ellenességéből, a Rokonok világa elleni lázadásából, szociális érzékenységéből semmi sincs az orbáni hátországban. Ami megvan, az lényegében az említett írók egy részét jellemző antiszemitizmus, mégpedig egyaránt annak „szalonképes” és teljesen elvadult formája.

Makoveczről, az építészről nem szólok: nem vagyok a téma szakembere. Vannak épületei, amelyek tetszenek.

De Makoveczről, a magyar közélet igen befolyásos személyéről bárki beszélhet, aki kicsit is tájékozott. Én mindig igyekeztem figyelni, mi történik országunkban, belátható világunkban: az egyik legelkeserítőbb tapasztalatom a Makovecz-féle táltosok valóságos imádata  – bizonyos értelmiségi körökben. A mai uralom támogatói szellemi vezetőjüknek tekintették, s tekintik halála után is.

Nála eszelősebb szuggesztivitással talán senki sem képviselte a legaljasabb indulatokat, köztüka nyílt antiszemitizmust. És egész közéleti szerepének hiteles értékmérője az általa életre hívott „Magyar Művészeti Akadémia” – az a szörnyeteg, amely ma már a szó kulturális értelmében (de nem csak abban) rablóbandának tekintendő.

Meglehet, a Melocco-tervből semmi sem lesz. De nem azért, mert a határozott ellenállás meghiúsítja.

A meg nem alkuvó ellenállás hiánya, a szimbólumok világában való küzdelemhez szükséges szilárd értékrend hiánya, a jelképekért (is) vívott harc előli gyáva kitérés a „demokratikus erők” alighanem legnagyobb gyengesége, és a mai önkény erejének egyik legfontosabb forrása.

Ha a demokratikus szervezetek mai állapotát vesszük alapul, bizonyosak lehetünk abban, hogy hamarosan az utóbbi évtizedek tán legegzaltáltabb, már-már eszelős antiszemitájának képét bámulhatjuk a pesti Duna-partról. S ha így lesz, akkor juthat ott még hely Prohászka Ottokárnak, Tormay Cécile-nek, Nyirő Józsefnek, Hómannak és Csurkának, Szentmihályi Szabó Péternek; idővel pedig Fekete Györgynek, Bayer Zsoltnak, Bogár Lászlónak, Bakay Kornélnak, Döbrenteinek, Siklósi Beatrixnak, Dörnernek és a többieknek is…

S miért is ne? Ami azt illeti, a hatalom a közterületekről, a közintézményekről nagyjából eltakarította azokat a neveket, amelyekhez hozzá mert nyúlni, s amelyek arra emlékeztettek: Horthy Magyarországa sem volt kizárólag a cselédek, a Rokonok és a csendőrök világa; Szálasi idejében sem volt az ország mindenestül a nácik barátja…

Szabad a tér – és az önkény belakja, ahogy ígérte.

gepnarancs.hu