Történetük 1998 egy őszi napján kezdődött, egy kávéházban, Belgrád központjában. A jelenlévő fiatalok legtöbbje már kipróbálta magát az 1992-es, majd az 1996–97-es diákfelkelésekben. Az Otpor! [Ellenállás!] nevű mozgalom megalapításával arra szövetkeztek, hogy megbuktassák a jugoszláv elnököt, az 1986 óta hatalmon lévő Slobodan Miloševićet, aki újra kézbe vette az egyetemeket. Hogy elkápráztassa a mozgalomban részt vevő egyik diáklányt, Nenad Petrović Duda felskiccel egy fehér lapra egy felemelt fekete öklöt. Azután egy novemberi reggelen az Otpor! festősablonnal készült embléma megjelenik a belgrádi belváros falain, rendszerellenes szlogenek kíséretében. Négy fiatal aktivistát elfognak, és tizenöt napra börtönbe csuknak. A felemelt ököl rajzát első oldalon közli le a Dnevni Telegraf, amelynek főszerkesztőjét, Slavko Ćuruviját bíróság elé citálják.

„Az Otpor! új erőként jelent meg. Ezzel a perrel gyorsan ismertek lettünk” – meséli Srđa Popović, aki annak idején, mielőtt a politikába vetette volna magát, tengerbiológia-szakos hallgató és rocksztárálmokat ringató zenész volt. Az erő kezdetekben mintegy harminc diákot jelentett, de egy évvel később többezer ember emelte magasra az Otpor! emblémáját az egész országban. „Hamarosan kiépítettük egyetemi hálózatainkat. Az ellenzéki pártokban széthúzás volt, így a fiatalok hozzánk jöttek” – magyarázza a mozgalom egyik alapítója.

A szervezet kis mérete, horizontális szerveződése, az, hogy nincsenek hivatalos vezetői, megannyi ütőkártya, amellyel a fennálló rendszert igyekeznek lejáratni. A mozgalom célja mindenekelőtt a lakosság mobilizálása, különösen a fiataloké, akik érdektelennek mutatkoznak a politika iránt. Az Otpor!ban helyet kapnak a monarchisták, a szociáldemokraták és a liberálisok is.

Határozottan elhárítják a központi ideológiát: „Semmi olyat nem tettünk, ami túl politikai, mert az unalmas: azt akartuk, hogy a megmozdulásaink szórakoztatóak legyenek, és, főképpen, hogy megnevettessék az embereket” – mondja Srđa Popović, aki imádja a Monty Pythont.[1] Amikor például az Otpor!-csoport Kruševacban (Közép-Szerbia) hamis katonai kitüntetésekkel borított szamarat hajt végig az utcán, a rendőrség letartóztatja a fiatalokat, de nem tud mit tenni a szamárral. „Röhejes jelenet volt, amikor a rendőrök gumibottal próbálták betuszkolni a szamarat egy furgonba” – meséli Srđan Milivojević, egy régi aktivista. „A közönség azt kiabálta: Hozzá ne nyúljanak a nemzeti hőshöz!” A vicces jelenetek és az azokat követő letartóztatások az újságok címlapjára kerültek, miközben a rendőri megtorlás tovább rombolja – a Milošević rendszer hívei körében is – a rendszer legitimitását.

Az Otpor!-generáció olyan időszakban született, amelyet a korábbi Jugoszlávia testvérgyilkos harcai és nemzetközi elszigetelődés jellemzett. „Láttuk a műholdas TV-csatornákon, hogyan élnek az emberek Párizsban vagy Londonban, miközben nálunk az üzletek polcai üresek voltak. A túlélésért küzdöttünk” – meséli Predrag Lečić, az Otpor! belső körének egyik tagja. „Nem valamiért küzdöttünk, hanem valaki ellen” – foglalja össze Ivan Marović, az Otpor! korábbi nem hivatalos szóvivője.

1999-ben a koszovói háború és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság NATO-bombázása fordulatot hozott. „1999 március 24-én arra ébredtem, hogy Franciaország már nem Szerbia szívében van, hanem a feje fölött, a levegőben, ahonnan bombák százait dobta le a rendszer megbüntetésére” – emlékezik Srđan Milivojević. „Nem foghatunk bele egy ellenállási mozgalomba, amikor a hazánkat támadják” – teszi hozzá Srđa Popović, akinek az anyja éppen hogy megúszta az országos televízió épülete elleni támadást, ahol újságíróként dolgozott. Ő maga bujkál, eközben Slavko Ćuruvijat megölik a szerb rezsim hívei.

Ez után a bódult időszak után az Otpor! elsőnek lépett akcióba a politikai mozgalmak közül. A bázis kiszélesítése és az elégedetlenség terelése érdekében lemondott diákmozgalmi jellegéről, és annak ellenére, hogy növekedett az elnyomás, bejelentette a hatalom elleni egységfront megalakítását, amelyben politikai pártok, egyesületek, független médiák és szakszervezetek vettek részt. Később, 2000 közepe táján, az Otpor! már számos tagot számláló szervezetté alakult, amely meghatározó szerepet képes játszani az ellenzékben.

„Oktató” szervezet

A belső és külső nyomás hatására Slobodan Milošević 2000 szeptemberében előre hozott választásokat jelent be. Az Otpor! közreműködik a választási részvétel növelésében és az elnök megbuktatásában. Srđa Popović a demokrata párt képviselőjeként bejut a parlamentbe. Zoran Đinđić miniszterelnök tanácsadója lesz, később az ökológiai miniszter kabinetjének tagja és a fenntartható fejlődés kérdéseiben a miniszterelnök-helyettes tanácsadója. A romantikus éveknek vége, a mozgalom igyekszik párttá alakulni, de a 2003-as választásokon kudarcot vall: csak a szavazatok 1,6%-át szerzi meg.

Azért ez még nem a kaland vége annak, aki magát mindig „egy átlagos forradalmárnak” tekinti. 2003-ban Srđa Popović létrehozza az Otpor! egyik társalapítójával, Slobodan Đinovićtyal együtt a „nem erőszakos stratégia- és tevékenységközpontot” (Canvas). Az ezt követő években a Canvas kiképző személyzete mintegy ötven országban terjeszti know-how-ját, köztük Grúziában, Ukrajnában, Fehér-Oroszországban, Albániában, Oroszországban, Kirgizisztánban, Üzbegisztánban, Libanonban és Egyiptomban.

A Canvas szűkös irodáiban, Novi Beograd kevéssé attraktív üzletközpontjában, ma már semmi sem utal egy ilyen hálózatra. Srđa Popović így meséli el: „Szakmánk lett az aktivitás elméleti és gyakorlati képzése. Az első lecke azt mutatja be, hogyan kell egy közös jövőkép köré egységet létrehozni. Megtanítom nekik, hogyan kell különböző ideológiai alapon álló embereket egy közös cél érdekében megszervezni úgy, hogy több mint 50%-ot érjenek el a választásokon.”

Amikor nincs jelen, mert éppen vállalata, az Orion Telecom irányításával van elfoglalva, Slobodan Đinović az erőszakmentes harcról ad képzést a világ valamely pontján. A listán szereplő államok sora hosszú: Vietnam, Zimbabwe, Szváziföld, Szíria, Szomália, Azerbajdzsán, Pápua-Új-Guinea, Venezuela és Irán is rajta van. Biztonsági okokból a képzéseket a szomszédos országok nagy szállodáiban tartják. A Canvas kiküldött oktatói a hatalomátvételi stratégiák erőszakmentes módszereiről beszélnek. Meg vannak győződve arról, hogy nem létezik spontán és sikeres forradalom. Szerintük minden a tervezésen és a választott taktikán múlik: hogyan kell egységet kovácsolni, hogyan lehet civil engedetlenségre buzdítani, bojkottot szervezni, milyen szlogeneket érdemes választani, hogyan lehet felhasználni a zenét. A módszer négy lépésből áll: helyzetelemzés, a művelet kigondolása (mit kell tenni), végrehajtás (hogyan kell nyerni, ki mit csinál, mikor, hogyan és miért), végül technikai kérdések (logisztika, koordináció és kommunikáció). Meghatározzák az adott hely hatalmi centrumainak – rendőrség, honvédelem, intézmények, média ؘ– jellegzetességeit, és megtanítják azokat a taktikákat, mindig példákra támaszkodva, hogy miképpen lehet engedetlenségre rávenni azokat, akik ezeknél a szervezeteknél dolgoznak. A Canvas ezzel egyféle világnézetet terjeszt? Srđa Popović válasza: „Nem ideológiai, hanem oktató szervezet vagyunk. Az aktivisták politikai hovatartozása nem sokat számít. Csak arról győződünk meg, hogy nem szélsőségesek, mert a szélsőséges ideológiák nem képesek helyet találni az erőszakmentes harcban.”

A Canvas csapata nem nagy létszámú, Srđa Popović szavaival: „Öt személy, öt munkabér, helység és ingyenes internethozzáférés és ingyenes telefon. Négy különböző országból származó tizenkét személy látja el az oktatási feladatokat. De nemcsak itt dolgoznak: a grúzok másutt is tanítanak, egy Fülöp-szigeteki egyúttal egy másik NGO-nál aktivista, az egyik belgrádi fickó informatikus, egy másik könyvelőcéget vezet…”

Az első ügyfelek kelet-európaiak. Az Európai Képzési Alap, egy lengyel alapítvány 2002 szeptemberében veszi fel a kapcsolatot a Canvasszal a Żubr (bölény) militáns mozgalom aktivistáinak képzése céljából, akik véget szeretnének vetni Alexander Lukasenko rezsimjének Fehér-Oroszországban. De fél évvel később Belorusszia hatóságai nemkívánatos személynek nyilvánítják a kiküldött kiképzőket. Mielőtt a grúz aktivisták részt vettek volna az Eduard Sevarnadze távozását célzó rózsás forradalomban, a Kmara! (Elég!) mozgalom grúz aktivistáit Szerbiában képezték ki 2003-ban. De különösen nagy mértékben alkalmazták a szerb módszereket Ukrajnában 2003 őszén és 2004 telén[2]. Maguk az ukránok később más országok aktivistáit képezték ki Azerbajdzsánban, Litvániában, Oroszországban, Iránban stb.

A közép- és kelet-európai rendszerváltások az arab-muzulmán világban, Dél- Amerikában és a Szaharán túli Afrikában is nagy érdeklődést keltettek. A fekete ököl megjelent Libanonban 2005-ben a cédrusok forradalmát közvetlen megelőzően, majd három évvel később a Maldív-szigeteken. 2009-ben mintegy tizenöt aktivista érkezik Egyiptomból Belgrádba az Április 6- és a Kefaya-mozgalmaktól, hogy tanulmányozzák azokat a stratégiákat, amelyek segíthetnének nekik a kimozdíthatatlannak látszó Hoszni Mubarak megdöntésében. A Palicsi-tó partján szervezték a tréningeket, a magyar határ közelében. „Kivételes eset volt ez, mert a mintát a maga teljességében átadták. Később 15 tréninget tartottak Egyiptom tizenöt városában” – mondja Srđa Popović. Tarek El Khouly, az Április 6-mozgalom korábbi tagja, a tüntetések vezető szervezője elmondja: „A képzés során megismert polgári engedetlenség, erőszakmentes harc, mint a rendszer oszlopai megdöntésének módszere, jelentős mértékben befolyásolta a mi mozgalmunk tevékenységét.”

A tunéziai események megelőzték a szervezetet, és Zine El Abidine Ben Alit hirtelen és spontán módon űzték el. Ezután viszont a fiatal aktivisták 2011. január 11-én megszállják a Tahrir teret Kairóban. Transzparenseiken ott feketéllik az ököl és a szlogen: „Az ököl támogatja Kairót.” Az interneten körbejárnak a javaslataik, amelyekben precízen felsorolják a város azon pontjait, amelyeket meg kell szállni (a rádió és a tv székházát, a rendőrség egységeit, az elnöki palotát stb.), és azt, hogy miképpen lehet kijátszani a rendfenntartó erőket. A tiltakozókat arra bíztatják, vigyenek magukkal rózsát, pozitív szlogeneket hangoztassanak, ölelgessék a katonákat, és bíztassák arra a rendőröket, hogy álljanak át hozzájuk. Világosan látszik a Canvas keze nyoma. Mubarak bukása után egyes aktivisták csatlakoznak a puccsista Abdel Fattah al-Sisi marsallhoz, míg mások börtönben találják magukat.

A venezuelai ellenzék támogatása

Srđa Popovićot egyesek úgy tekintik, mint az arab tavasz „titkos kidolgozóját”, de szerinte a kudarc oka a terv hiánya volt. „Egyszerűen csak meg akarták dönteni Mubarak hatalmát, de nem volt elképzelésük arról, mi lesz utána. Ukrajnában és Szerbiában egyszerű volt a helyzet: úgy akartunk élni mint az európaiak. De az arab országok előtt nincs pozitív példa. Jöttek a „muzulmán testvérek” meg a hadsereg, az aktivisták pedig börtönben végezték. Halálosan szomorú dolog ez.”

Még ha tagadja is Srđa Popović, hogy ő képezte ki az önjelölt „elnököt”, azt elismeri, hogy barátja a Nicolás Maduro rendszere ellen harcoló Juan Guaidó. „Természetes, hogy mindent megteszek, amit csak tudok, hogy segítsem őt a rendszer megdöntéséért folyó harcban, a rendszerét, amelyet még a hadsereg sem képes megvédeni a saját állampolgáraitól.” Hugo Chávez 2006. decemberi, 62%-os vitathatatlan újraválasztása után a Canvas tanácsokat adott a venezuelai fiatalok Generación 2007 mozgalmának, és együttműködött a venezuelai aktivistákkal Mexikóban és Szerbiában. Guaidó mozgalmának több tagja képzésen vett részt Belgrádban 2007-ben, pl. Geraldine Álvarez kommunikációs igazgató, Elisa Totaro, aki a diákmozgalom kommunikációjában az Otpor! vizuális elemeiből merített, vagy Rodrigo Diamanti, aki az Európából érkező humanitárius segítség felelőse volt.

Egy 2017-ben kelt szövegben az Otpor! aktivistái megfogalmazzák, milyen stratégiát tartanak hatékonynak: „A venezuelai ellenzéknek szót kellene értenie a rendőrökkel, a zene eszközével, az utcai ölelkezésekkel és a virágokkal, és főleg ne dobálják meg őket Molotov-koktélokkal, sem pedig fekáliával készült bombákkal[3]”. A Canvas már 2010 szeptemberében megfogalmazta, hogy az ország legnagyobb strukturális gyengesége az elektromos ellátás: „Az ellenállók csoportjai hasznot húzhatnának ebből a helyzetből.”[4] A hadsereg elégedetlen egységei dönthettek volna úgy, hogy beavatkoznak, de csak akkor, ha tömeges tiltakozási akcióra került volna sor. Egy összefoglaló elemzésben ezt így fogalmazta meg: „Ez volt a három utóbbi államcsínykísérlet modellje is. Azonban ott, ahol a hadsereg úgy érezte, hogy lesz elegendő támogatása a lakosság részéről, a közvélemény végül is nem reagált pozitívan (vagy kifejezetten elutasítóan válaszolt), és az államcsíny megbukott.”

Chávez 2013. márciusi halála után a gazdasági nehézségek kiéleződtek, és a destabilizációs tényezők felerősödtek. 2019 márciusában üzemzavar keletkezik a Simón Bolivar-vízierőműben, így Caracas és Venezuela legnagyobb része sötétségbe borul. Az infrastruktúra már 2010-ben felismert károsodása olyan fokú, hogy egy esetleges külső, például informatikai segítségnyújtással sem lehetett volna helyrehozni. Michael Pompeo amerikai külügyminiszter sietve reagál a Twitteren: „Nincs élelem, nincs gyógyszer, és most már elektromos áram sincs. A folytatás: […] nem kell Maduro.” A fegyveres erőkhöz szólva Guaidó így egészíti ki: „Akkor jön majd vissza a fény, amikor véget ér Maduro jogtiprása.” Két hónappal korábban Caracas korábbi amerikai nagykövete, William Brownfield bátorító szavakat mondott: „Most először van az ellenzéknek olyan vezetője, aki világos üzenetet küld a fegyveres erőknek és a törvényhozásnak. Az angyalok és a jófiúk oldalán kívánja látni őket.”[5]

Ez az eset is megmutatja, hogy a Canvas célkitűzései milyen tökéletesen összeegyeztethetők az amerikai kormány céljaival, amelyeket az USAID, az Egyesült Államok Nemzetközi Segélyszervezete, illetve ennek az átmenetre irányuló kezdeményezéseket segítő irodája (OTI – Office of Transition Initiatives [Átmeneti Kezdeményezések Irodája]) közvetít. A Wikileaks által nyilvánosságra hozott 2006. novemberi jegyzékében foglalta össze William Brownfield az Egyesült Államok venezuelai stratégiáját: „Meg kell erősíteni a demokratikus intézményeket, behatolni a rendszer politikai alapjaiba; megosztani a Chavez-hívőket, védelmezni az amerikai érdekeket az országban, elszigetelni Chavezt a nemzetközi színtéren.” Majd így fejezi be: „Ezek a stratégiai célok az USAID-OTI venezuelai munkájának legfontosabb elemei”.[6] Miközben Canvas nyomai szépen felismerhetők az elmúlt hónapok bolíviai eseményeiben is, egyértelmű, hogy soha nem lépett akcióba az Egyesült Államokkal szövetséges államokban, pl. Szaúd-Arábiában, az Emirátusokban vagy Pakisztánban. Ha meg akarjuk érteni a kis belgrádi csapat ilyen sok országban megmutatkozó hatását, vissza kell térnünk az 1990-es évek végéhez. Az USA békekutató intézete (USIP) 1999. április 19-én eligazítást ad: „Az Egyesült Államok kormányának jelentősen növelnie kellene a demokrácia megteremtéséhez a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban nyújtott segítséget, a jelenlegi évi 18 millió dollárról 53 millióra emelve azt még a jelen költségvetési évében. […] Ebből finanszírozhatnák a diákvezetők külföldi utazásait, a tanulmányutakat és a gyakorlati képzést Európában és az Egyesült Államokban.”[7] A jelentést az Otpor! feketeököl-emblémája illusztrálja.

„Számos külföldi tényező volt érdekelt „Sloba” (Slobodan Milošević) megbuktatásában – magyarázza Srđa Popović. – Számos fontos kapcsolatunk volt a Clinton-kormányzatban. Olyan emberek és szervezetek, akikkel politikáról beszélhettünk, és akiktől pénzt kaptunk, így pl. a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (NED – National Endowment for Democracy), a Nemzetközi Köztársasági Intézettől (IRI – International Republican Institute) és a Nemzetközi Demokratikus Intézettől (NDI – National Democratic Institute), amelyek politikai pártokkal működtek együtt, továbbá a Freedom House-tól [Szabadságház], amely a médiával dolgozott.” A négy intézmény ugyan hivatalosan nem kormányzati jellegű, ám valójában mégis a két nagy amerikai politikai pártból származik, a finanszírozást pedig a Kongresszus és az amerikai állam biztosítja.

Az USA Bulgáriába, Horvátországba és Szerbiába akkreditált korábbi nagykövete, William Dale Montgomery elmondja, hogyan tette központi kérdéssé Milošević megbuktatását az akkori amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright, aki támogatta az Otpor!-t.[8] „Az ellenzék látható volt Madeleine Albright társaságában. Az ellenálló Vuk Drašković kezet csókolt neki: a jelenetről készült fotót felhasználta a hatalom. Az ilyenfajta jelenetek, amelyek csak fényképezkedésre valók, nem valódi támogatások. Mi ezért nem fényképezkedtünk velük” – kommentálja Srđa Popović.

„Nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá Milošević megbuktatásához. Aztán ő előrehozott választásokat hirdetett, ami nekünk hirtelen lehetőséget adott arra, hogy személye elleni kampányt indítsunk” – meséli James C. O’Brien, aki annak idején Clinton elnök különleges megbízottja volt a Balkánon.[9] Az USA Külügyminisztériumának korábbi politikai tervezési igazgatója időközben az Albright Stonebridge Group (ASG) alelnöke lett – ez egyike azon amerikai vállalkozásoknak, amelyeket korábbi köztisztviselők hoztak létre, a hadsereg és a diplomácia korábbi emberei, akik a háború után visszajöttek, és Koszovóban felvásárolták az állami vállalatokat.[10]

"Ha független módon akarsz élni, nem szabad a pénz után futnod”

Paul B. McCarthy szerint, aki abban az időben az amerikai NED regionális felelőse volt, az Otpor! kapta az amerikai szervezet által Szerbiában 1998 szeptembere óta elköltött 3 millió dollár legnagyobb részét. Az összeggel tüntetések szervezését, propagandaanyagok készítését – mint pl. pólókat, plakátokat, öntapadós, ökölbe szorított kezet ábrázoló címkéket –, továbbá aktivisták oktatását és koordinálását finanszírozták. „Kétmillió szórólapot adtunk ki, Vége szöveggel, amelyeket egész Szerbiában terjesztettünk. 168 helyen voltak bizottságaink. Ez volt a legnagyobb aktivistahálózat, semelyik pártnak nem volt ilyen széles hálózata Szerbiában. Valaki fizette ezt, ahogy az irodákat, mobiltelefonokat stb. is” – mondja Predrag Lečić.

A szerb aktivisták képzésének része volt az erőszakmentes stratégiákról szervezett szemináriumok, Gene Sharp tanítására támaszkodva – az ő munkássága alapozta meg ezt a stratégiát. Sharp egyébként a Harvard egyik politika szakértője volt, és 2018-ban halt meg, munkái ma is referenciául szolgálnak. „A diktatúrától a demokráciáig” című könyvének harmadik kiadását bevezető előszóban olvasható: „Amikor a Milošević-rezsim bukása után Szerbiába látogattunk, azt mondták nekünk, hogy a könyv nagy hatással volt az ellenzékre.”[11] Egy Budapesten tartott szeminárium során, 2000 nyarán Srđa Popović és az Otpor! más vezetői az IRI vendégeként megismerkedhettek Robert Helvey-vel, Sharp közeli munkatársával, vietnami veteránnal, aki korábban Rangunban volt katonai attasé. Az amerikai katonai hírszerzés szakértőjeként, nyugalmazott tábornokként Robert Helvey szerb diákokat képezett ki Sharp rendszerére: „Az erőszakmentes harcban ugyanolyan fontos a stratégia, mint a katonai akciókban.”

Srđa Popović verziója ettől eltér, ezt állítja: „Semmit sem tanítottak nekünk. Négy napon át hallgattuk Robert Helvey-t Budapesten, és ebből kerekedett az a történet, amely szerint a gonosz amerikaiak eljöttek hozzánk. De a mi elképzelésünk már korábban megszületett.” Időközben Srđa Popović baráti viszonyba került Robert Helvey-vel, úgy emlegette, mint „barátját és tanárát, az ő személyes Yodáját”.[12] A tábornok még a macskáját is Srđa Popović keresztneve után nevezte el „Serdga”-nak. „Rosszul ejti ki” tréfálkozik a névadó, amikor beszámol a nála tett látogatásról az Egyesült Államokban és a beszélgetéseikről az otthon tartott fegyvereiről. „Ebben valódi amerikai, sokat tréfálkoztunk erről.” Habozott volna együttműködni egy amerikai tábornokkal? „Nem tekintem őt katonai tábornoknak. És hát az Otpor! ideológiája világosan erőszakmentes.” Ugyanakkor a stratégiát, amelyet mindketten oktatnak, úgy határozza meg, mint egy más eszközökkel folytatott harcot, „egy aszimmetrikus háborút”. „Nem naiv gyerkőcök voltunk, hanem komoly politikai aktivisták.”

A Washington Post szerint a Milošević elleni akció 41 millió dollárjába kerülhetett az Egyesült Államoknak. „Egy különleges erőfeszítés első példája volt ez, amely abban állt, hogy megbuktatják egy idegen állam vezetőjét, de nem titkosszolgálati műveletekkel, mint amilyenekben a CIA (Central Intelligence Agency) vett részt Iránban vagy Guatemalában, hanem egy modern választási kampány technikájával.”[13] Munkatársak egész nemzetközi hálózata vett részt a munkában, köztük a Freedom House – egy az amerikai kormány és az Európai Unió által finanszírozott szervezet, amelynek hitvallása „a személyi jogok” védelme, és a demokrácia terjesztése – valamint olyan magánalapítványok, mint a Ford, a Carnegie, a Rockefeller, Soros György Open Society Institute-ja vagy a Mott Foundation. A hálózat részét képezték nagykövetek és követségi alkalmazottak, akik az ellenzék tagjaival, továbbá a „civil társadalom” képviselőivel álltak kapcsolatban.

A külföldről érkező támogatás és finanszírozás nem okoz problémát Srđa Popovićnak, mert szerinte olyan szervezetekről van szó, „amelyek átlátható módon működnek”. Ivan Marovićból viszont dühödt reakciót vált ki a téma: „Kinek dolgoztok ti, talán Putyinnak? Ez a segítség a Milošević elleni harc utolsó hónapjaiban érkezett. Miért kell meghatározónak tekinteni? A Kreml propagandagépezete meséli ezt a 2004-es ukrán forradalom óta. Az erőszakmentes harc hiteltelenítése a céljuk, és úgy akarják beállítani, mintha kívülről jött volna” – vágja oda az aktivista.

Srđa Popović sokkal kevésbé világosan beszél akkor, amikor a Canvas finanszírozásáról kérdezik. „A fix költségeket (bérek és szociális terhek) saját forrásból fedezzük – ha független módon akarsz élni, nem szabad a pénz után futnod”. A terveikről szólva hozzáteszi: „Több mint harminc szervezettel dolgoztunk együtt” – konkrétan egyedül a Freedom House egyiptomi közreműködését említi közülük. A Canvas honlapján csak a „barátok” vannak felsorolva, de nem lehet kiolvasni, milyen összegek érkeztek Szerbiába külföldről. Más forrásokból ugyanakkor kiderül, hogy a belgiumi Fondation Roi Baudouin amerikai ága 2006 és 2015 között 2,5 millió dollárt adott a Canvasnak szíriai és egyiptomi programok megvalósításához.

Az Erőszakmentes Konfliktusok Nemzetközi Szervezete (ICNC – International Center on Nonviolent Conflict) már nem jelenik meg a Canvas partnerei között. De Ivan Marović és Srđa Popović 2003 óta működik együtt a Washingtonban 2002-ben Jack Du Vallet és Peter Ackerman által alapított szervezettel. Ackermann Gene Sharp korábbi diákja, aki nagy vagyonra tett szert a pénzügyi szektorban magas kockázatú kötvénykereskedelemmel. Amikor partnerét csalárd üzletelés miatt elítélték, ő hirtelen a demokrácia terjesztése felé fordult. 2005-ben a Freedom House elnöke lett, így a korábbi CIA-igazgató és USA-nagykövet az európai hagyományos fegyverzetekről szóló tárgyalásokon, James Woolsey utóda lett. De azért Peter Ackerman nem hagyott fel üzleti tevékenységével sem: két befektetési céget vezet: a Crown Capital Groupot [Koronatőke Csoport] és a RockPort Capitalt [RockPort Tőke].

Srđa Popović találkozott Du Vallet és Ackerman urakkal, amikor az Otpor!-ról szóló dokumentumfilmet forgatták: Bringing Down a Dictator [Egy diktátor megdöntése] (2002). Ivan Marović részt vett az ICNC által készített két videojáték fejlesztésében: A Force More Powerful [Erősebb hatalom] (2006) és People Power [Az emberek hatalma] (2010) címmel. A videojáték történetének lényege: vannak a világon gonosz diktátorok és jó demokraták, és a világ jobbá lesz, ha megszabadulunk a gonoszoktól. Ivan Marović írt egy kézikönyvet is az ICNC számára: The Path of Most Resistance [A legnagyobb ellenállás útja]. 2016-ban megalapította a Rhize-t, egy szociális mozgalmak tanácsadására és képzésére specializálódott nem kormányzati, civil szervezetet (NGO-t).

A régi aktivistákat olyan hivatalosan is létező intézmények vették fel munkatársaknak, mint a Freedom House vagy magánalapítványok, mint pl. Soros Györgyé. Mások a politikai elittel keresték a kapcsolatot, akár országuk kormányában is. Srđa Popović és Slobodan Đinović amerikai egyetemeken is kurzusokat vezettek, például a Harvardon online programokat. Srđa Popovićot 2017-ben a skóciai St Andrews Egyetem rektorává választották meg. Évi egy alkalommal Colorado Springsben az Egyesült Államok légierejének akadémiáján is előadást tart. „Elméletem nem változott: a rendszerváltások 4%-át érik el erőszakos módszerekkel, 96%-ukat erőszakmentesen. Egy nap ezeknek a diákoknak vagy azt kell mondaniuk Gyerünk, bombázzunk vagy Ne bombázzunk. Ha valaki ilyenfajta döntést tud befolyásolni, akkor sok életet menthet meg” – jelenti ki Srđa Popović, akit 2012-ben Sharppal együtt Nobel-békedíjra jelöltek. A davosi Világgazdasági Fórum 2014-ben az egyik „planetáris fiatal vezető” címmel illette (Young Global Leaders), 2011-ben pedig a világmindenség száz legnagyobb gondolkodója közé sorolták, a Foreign Policy amerikai folyóirat szerint.

Amerikai indíttatás

Gene Sharp amerikai politológus (1928–2018) – akit időnként „az erőszakmentesség Machiavelijének” neveznek – elmélete szerint dolgozták ki az Otpor, majd a Canvas akcióit. Az ideológus tagja volt egy amerikai stratégákból álló szűk körnek, amelynek a Harvard Egyetem Nemzetközi Ügyek Központja[14] adott otthont. Ezt 1958-ban Thomas Schelling alapította Henry Kissingerrel, Robert Bowie-val és Edward Masonnal. Volt tagjai között ott vannak a nemzetközi kapcsolatok legbefolyásosabb kormányzati tanácsadói és az olyan amerikai elméleti szakemberek, mint Zbigniew Brzezinski, Samuel P. Huntington vagy Joseph Nye.

Thomas Schelling – aki előszót írt Gene Sharp legismertebb könyvéhez[15] – 2005-ben megkapta a Svéd Nemzeti Bank Közgazdaságtudományi Díja Alfred Nobel Emlékére kitüntetést (amelyet hibásan „közgazdasági Nobel-emlékdíjnak” szokás nevezni), mivel „a játékelmélet elemzési módszereivel elősegítette, hogy jobban megértsük a konfliktus és az együttműködés mechanizmusait”. Ő maga híve volt „az erőszakos diplomáciának” és annak a gondolatnak, hogy „a rombolási képesség teremti meg a tárgyalási képességet”[16], és amellett érvelt, hogy az elrettentésen túl kényszerítő erőre is szükség van.

A Nemzetközi Ügyek Központjának tagjai közt volt még David Galula (1919–1967) francia katonatiszt, aki tanúja volt a kínai forradalomnak, majd a görög polgárháborúnak, mielőtt századparancsnokként szolgált az algériai háborúban. William Westmoreland tábornok – az amerikai csapatok jövendőbeli parancsnoka a vietnámi háborúban – meghívta a Harvard egyetemre, mivel 1964-ben kifejlesztett egy elméletet, az ellenforradalmi háború elméletét, amely pszichológiai, politikai és rendőri módszerekre épült, inkább mint hagyományos katonai beavatkozásokra: „Bizonyos körülmények között jobb a másológép a géppuskánál, a pediátriára specializálódott katonaorvos a mozsárágyúnál, a beton a szögesdrótnál, az irodista egy csapat gyalogoskatonánál”.[17] David Galula Franciaországban nem elismert, miközben munkássága 2005 óta ajánlott olvasmány az Amerikai Háborús Iskola gyakornokai számára. Legismertebb tanulmányának előszavában David Petraeus amerikai tábornok, az iraki katonai szövetség volt parancsnoka, a francia stratégát „az ellenforradalmi harc Clausewitzeként” mutatja be. Gene Sharp 1965-ben csatlakozott a Központhoz. Egyetemi kutatóként harminc évet szentelt a társadalmi mozgalmak tanulmányozására. Szerinte egy rendszer ellen a leghatékonyabb az az erőszakmentes fellépés, amely képes annyi embert maga mellé állítani, amennyi megingatja a hatalom tartópilléreit – az egyetemeken, a hadseregben, a rendőrségen, a médiában –, így azok már nem támaszai többé a hatalomnak.

A Reagan-doktrína „demokráciaterjesztés a világban” szolgált szellemi útmutatóként a Gene Sharp és néhány kollégája – így Thomas Shillinggel, aki az igazgató tanács tagja volt, – által 1983-ban alapított Albert Einstein Intézetnek. A finanszírozást közpénzekből kapták a Nemzeti Demokrácia Alapítvány (National Endowment for Democracy, NED) és a Nemzetközi Republikánus Intézet (International Republican Institute – IRI) közbeiktatásával.[18]

Gene Sharp művei inspirálták többek között az 1990-es évek elején a balti kormányokat a szovjet központi hatalom elleni harcukban. A volt litván védelmi miniszter, Audrius Butkevicius akkoriban azt mondta, hogy jobban jár egy Sharp-könyvvel mint egy atombombával.[19]

A szerző, Ana Otasević újságíró és rendező Belgrádban. A cikkben bemutatott Srđa Popovićnak, magyar helyesírással Szrgya Popovicsnak a Göncöl kiadónál jelent meg könyve 2017-ben Útmutató a forradalomhoz címmel, alcíme is sokatmondó: Hogyan lehet tejberizs, Lego figurák és más erőszakmentes eszközök segítségével közösségeket mozgósítani, diktátorokat megbuktatni vagy egyszerűen megváltoztatni a világot.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

[1] L Srđa Popović: Comment faire tomber un dictateur quand on est seul, tout petit, et sans armes [Hogyan buktassunk meg egy diktátort, ha egyedül vagyunk, kicsik és fegyvertelenek], Payot, Párizs, 2015.
[2] L Ana Otasević: Une prototype pour la „révolution orange” en Ukraine [Az Ukrajnai „narancsos forradalom” prototípusa], Le Monde diplomatique 2019. december.
[3] Srđa Popović és Slobodan Đinović: The Blueprint for Saving Venezuela [Venezuela megmentésének terve], Real Clear World, 2017. június 2., www.realclearworld.com.
[4] Analysis of the Situation in Venezuela [A venezuelai helyzet elemzése], Canvas Analytic Department [Canvas, Elemzési Osztály], Belgrád, 2010. szeptember.
[5] Idézi Ana Vanessa Herrero és Nick Cumming Bruce: Venezuela’s Opposition Leader Calls for More Protests “if They Dare to Kidnap Me” [Venezuela ellenzéki vezetője több tiltakozásra szólít fel „ha meg mernének gyilkolni”], The New York Times, 2019. január 25.
[6] USAID/OTI Programmatic Support for Country [Programozott támogatás az ország számára], Team 5 Point Strategy, Az USA venezuelai nagykövetének feljegyzése, WikiLeaks, 2006. november 9., https://wikileaks.org.
[7] Yugoslavia: Building Democratic Institutions [Jugoszlávia: demokratikus intézmények kiépítése], United States Institute for Peace [Az Egyesült Államok Békeintézete], Washington, D. C., 1999. április 14.
[8] Roger Cohen: Who Really Brought Down Milosevic? [Ki buktatta meg valójában Miloševićet?], The New York Times, 2000. november 26.
[9] Valerie J. Bunce és Sharon L. Wolchik: Defeating Leaders in Postcommunist Countries [Vezetők veresége a posztkommunista országokban], Cambridge University Press, 2011.
[10] Matthew Brunwasser: That Crush at Kosovo’s Business Door? There Turn of US Heroes [Ez az összeomlás a koszovói üzlet kapunál? Ott fordulnak vissza az amerikai hősök], The New York Times, 2012. december 11.
[11] Gene Sharp: De la dictature à la démocratie. Un cadre conceptuel pour la libération [A diktatúrától a demokráciáig. A felszabadulás elvi kerete], L’Harmattan, Párizs, 2009. (első kiadás: 1994.).
[12] Önéletrajzában a Csillagok háborúja Jedi mesterére utal.
[13] Michael Dobbs: US Advice Guided Milosevic Opposition [Az USA tanácsai irányították Milošević ellenzékét], The Washington Post, 2000. december 11.
[14] Center for International Affairs, 1998-ban átnevezték Weatherhead Center for International Affairsszé.
[15] Gene Sharp: The Politics of Nonviolent Action [Az erőszakmentes cselekvés politikája], Porter Sargent, Boston, 1973.
[16] Thomas C. Schelling: The Diplomacy of Violence [Az erőszak diplomáciája], a John Garnett szerkesztette Theories of Peace and Security: A Reader in Contemporary Strategic Thought [A béke és biztonság elméletei: Olvasókönyv a kortárs stratégiai gondolkodáshoz] könyvben, Palgrave MacMillan, London, 1970.
[17] David Galula: Contre-insurrection. Théorie et pratique [Ellenforradalom. Elmélet és gyakorlat], Economica, Párizs, 2008. (első kiadás: 1964).
[18] Ruaridh Arrow: Correcting Attacks against Gene Sharp [A Gene Sharp elleni támadások helyesbítése], a How to Start a Revolution [Hogyan kezdjünk bele egy forradalomba] internetes oldalon, 2019. május 27., www.howtostartarevolution.org
[19] Gene Sharp, 2012, The Right Livelihood Foundation [Alapítvány a Helyes Megélhetésre], www.rightlivelihoodaward.org