Szerintem. Lehetséges, hogy most, a XXI. században teljes erővel zajlik egy újfajta társadalom kiépítése?

Azt gondolhatná az ember, a kormányzat dilettáns, ostoba módon gazdálkodik a közösből. A külfölddel megromló kapcsolatok a hozzá nem értő külpolitika eredményének tudhatók be, az emelkedő munkanélküliség a szar gazdaságpolitikának, az egészségügy és az oktatás agóniája a pénz és hozzáértés hiányának, a zuhanó életszínvonal pedig mindezek egyenes következménye.

Na de mi van akkor, ha mindez tudatos tervezés eredménye? Mi van, ha nem a hozzá nem értés, a tudatlan, ostoba, ámde igen szorgalmas “szakemberek” munkájának gyümölcse, ami körülöttünk és velünk történik, hanem nagyon is profi forgatókönyvből rendezett színdarab akaratlan szereplői vagyunk?

Egészen idáig 5 éves kortól volt érvényben a tankötelezettség. Tehát az óvodai nagycsoport, mint az iskolára előkészítő év volt kötelező. 2014. szeptember 1.-től az addig a napig a 3 éves kort betöltött gyermek tanköteles. Akkor is, ha a szülő esetleg otthon van egy kisebb gyermekkel és szívesen foglalkozna a másikkal is. Akkor is, ha a gyermek otthoni nevelése, fejlesztése tökéletesen megoldható. A kicsinek 3 éves kortól óvodába kell járnia, ha fene fenét eszik, akkor is.

Az oviban aztán “köznevelik” a dedet, persze államilag kiadott rend szerint.

Az általános iskola 6 éves kortól kötelező, a tankötelezettség 16 éves korig tart. Az oktatás felügyeletét mára totálisan magához vonta a kormány. Az intézményvezető kinevezésétől a tanítandó anyagon keresztül minden központi irányítással történik. A nagyon nehéz körülmények között élő fiatal, aki olyan közegből jön, amely nem segíti a tanulást (mert mondjuk fontosabb, hogy ne haljanak éhen) első ütemben, 16 évesen ki is pottyan az oktatásból. Ez a fiatal aztán továbbtanulni sem tud majd, hiszen érettségi nélkül nincs erre mód. Ő lesz az, aki újratermeli a szegénység legalsó rétegét. Onnan kitörni sem ő, sem a gyermeke nem fog tudni. Ahogy a szülei sem tudtak. Ez az a réteg, amelyet mindenki utálhat tiszta erőből, még az egyébként mélyszegénységben élő is, de a milliomos is. Mert az élősködő csótány nem dolgozik, csak a segélyre vár.

A következő szint, amikor nem kell lopni az életben maradáshoz, de életnek sem nagyon lehet nevezni ezt a létformát. Valami szociális juttatás, néha egy kis közmunka. Kitörési pont itt sincs, vegetálás van. Az alatta elhelyezkedő, a nyomor legmélyebb bugyrában lévő persze irigyli és utálja. Mert hozzá, az ő életéhez képest ez már a Kánaán.

A kormányzatnak nem érdeke ezeket a problémákat feloldani. Nem érdeke hatékony programokkal, személyre és a helyzetre szabott oktatással, szakemberek és szervezetek együttes segítségével változtatni ezeknek az embereknek az életén. Egyrészt hosszú idő, akár generációkban mérhető, amíg eredmény mutatható ki. Másrészt (ez a fontosabb), néhány fillérért, pár kiló tüzifáért szavazatok vásárolhatók, hiszen aki a gyerekének nem tud enni adni, abban igen alacsonyan áll az önérzet és a politikai elkötelezettség szintje. Ha éppen nincs választási időszak, akkor pedig jók mindenkori bűnbaknak. Ők az élősködők, akik eleszik a kenyeret a dolgos, de minimálbéren tengődő elől. Ők rántják le az egészségügyet, miattuk nem működik az oktatás, ők tehetnek az alacsony nyugdíjakról és nyári hőségben még a Dunát is kiisszák. Mindeközben nem és nem akarnak integrálódni, tanulni, nyelveket beszélni, színházba járni, művelődni.

A következő réteg az egyszerű szegénység. Amikor egy, vagy akár mindkét szülő dolgozik. Minimálbéren, két gyerekkel. Napi filléres gondok, folyamatos csúszkálás a számlákkal, kínai piacon, turkálóban beszerzett silány ruhák. Könyvet nem vásárol. Nem érdektelenségből, hanem mert nem telik rá. Túl fáradtak a szülők ahhoz, hogy harcoljanak, hogy kikérjék maguknak, amiért a gyereküket hittanra, vagy erkölcstanra kötelezik. Ha akarnának, sem szólhatnának, mert ha elveszíti az állását az, akinek van még a családban, mehetnek a híd alá lakni. Nem mennek ki az utcára, nem tüntetnek, nem tiltakoznak. Kapaszkodnak foggal-körömmel, lejjebb ne csússzanak. Ez a réteg napról napra duzzad. Ez pedig jó, mert ez a “kussoló-réteg.” Még van veszítenivalójuk, van lejjebb, ahová nem akarnak lecsúszni és van feljebb, ahová kapaszkodnának. Ez ugyan illúzió, soha nem juthatnak feljebb, de elég a remény egy kicsiny morzsája. Azt pedig mindig kapnak. Morzsákat az asztalról.

Aztán az úgynevezett “középréteg”, ami nem az. Ők meg tudnak élni a fizetésből, némi beosztással. Évente egyszer talán nyaralnak is, bár ahhoz minden hónapban félre kell tenni egy keveset, lecsípve a kosztpénzből, ruhapénzből. Néha belefér egy mozi, egy színház. Ez nagyjából a kádári korszak társadalma, annak létbiztonsága nélkül. Valójában távol áll a tényleges középrétegtől, de mi viccesen így hívjuk. Mert humorunk, az van.

Aztán egy jóval szűkebb felső réteg, amely a tényleges középréteg kellene, hogy legyen. Van megtakarítása, biztonságban, nyugalomban él. Jó állása van, esetleg vállalkozó. Nem költekezik esztelenül, de gond nélkül és jó színvonalon tud élni.

Aztán a húsosfazék közelében lévők és a fazék gazdája már másik kaszt, velük most ne foglalkozzunk.

Tehát ezeken a társadalmi szinteken létezünk jelenleg.

A hosszas, de fontos kitérő után morfondírozzunk tovább.

Van tehát egy kormányunk, amely kormány már apró gyermekkorban kezébe óhajtja venni a gyermekünk nevelését. Majd ő megmondja, mire és hogyan neveljék.

Aztán azt is a kormány dönti el, (mert tulajdonképpen ez a helyzet), hogy milyen jövő vár a gyerekünkre.

Felsőoktatásba, annak is a preferált ágazataiba csak vagyonos (tehát zömmel kormányközeli) családok gyermekei juthatnak gond nélkül. Ha egy szerény anyagi hátterű családból származó fiatal tanulni akar, ám tegye. Kap hitelt a tanulmányaira, évtizedekig meg van kötve keze-lába, hiszen adósa az államnak. Nagyon hőzöngeni sem fog, mert leköti, hogy találjon munkát és vissza tudja fizetni a kölcsönt, vagy ledolgozza országon belül a tartozást. Egyik esetben sem fog zúgolódni, mert nagy a kockázat. Akinek ez nem tetszik és kitör a ketrecből, az jobb, ha a határon kívül van. Ott nem tehet kárt.

Nagyon sok fiatalról beszélünk, akik már elmentek és akik még el fognak menni.

A középkorúak egy része minimálbéren vergődik, de jókora hányada nem talál munkát. Ők azok, akiknek az idős szülőket és a még nem önálló gyerekeiket is támogatni kell, miközben előttük zárul be a munkaerőpiac, hiszen már 40-50 évesen öregnek számítanak a magyar viszonyok között. Ráadásul ez az a generáció, amelynek nem lesz nyugdíja, vagy minimális. Hiszen semmi megtakarításuk nincs, a magánnyugdíj vagyonukat megvédte a kormány, az öngondoskodás, a nyugdíjra történő előtakarékosság kivitelezhetetlen éppen azért, mert zömében már nem találnak munkát, vagy ha igen, az a napi megélhetésre sem elég.

A nyugdíjasok döntő többsége lassan elszigetelődik, kivonul az aktív életből. Persze, néz televíziót, de a valóságról nem sok fogalma van. A nyugdíj (ha mégoly kevés is) minden hónapban kiszámíthatóan érkezik. Olykor emelkedik is, van rezsicsökkentés, rendben van itt minden. Nincs a munkaerőpiacon, tehát saját bőrén nem érzékeli a gondokat. A propaganda őket célozza és telibe is találja.

Kiépült tehát egy szűk elit, amelynek tagjai messze elszakadtak a valóságtól, minden létező tekintetben.

Most rakosgassuk össze a mozaikot.

Mi van, ha az állam nem csupa jó szándékból óhajtja 3 éves kortól nevelni a gyermekünket, hanem “jó alattvalót” óhajt az elkövetkezendő évtizedekre?

Mi van, ha az egyetemi oktatás “reformja” nem melléfogás, hanem bizonyos rétegek kitörési lehetőségének meggátolása, az ennek ellenére diplomát szerző plebs gúzsba kötése a cél?

Mi van, ha a szolgáltatók rezsicsökkentésbe kényszerítése és előbb-utóbb ellehetetlenítése tudatos, mert egyrészt jófej a kormányunk és gondol ránk, másrészt a lepusztított ágazat könnyen és olcsón államosítható lesz majd?

Mi van, ha a média totális megszállása nem enyhe túlkapás, hanem a tájékoztatás tökéletes kézben tartása a feladat?

Mi van, ha a társadalmi rétegek szisztematikus egymás ellen fordítása szalámi-taktika?

Mi van, ha az ország lassú, de kétségtelen elszigetelése nem a külpolitika idiótasága, hanem kormányzati utasítás?

Mi van, ha az ország lakosságának egyre kilátástalanabb helyzetbe való belekényszerítése nem a gazdaságpolitika bénasága, hanem konkrét cél?

Mi van, ha a bankok ellen hangolt tömeget tudatosan manipulálják?

Mi van, ha a békemenet nem is annyira civil?

Mi van, ha a folyamatos harcban állás nem szolgál más célt, mint a figyelem elterelését?

Mi van, ha választói törvények rendszeres módosítása, a körzetek átszabása nem dilettantizmus, hanem kidolgozott taktika?

Mi van, ha a kultúra, a művészeti élet kézi vezérlésbe kényszerítése nem a véletlen műve?

Mi van, ha a tudomány egyre apadó forrásairól nem a gazdasági helyzet tehet?

Mi van, ha a feltűnően erősödő egyházi befolyás nem hirtelen megtérés eredménye?

Mi van, ha az egyre penetránsabb fajgyűlölet nem véletlen?

Mi van, ha az egyre-másra felbukkanó antiszemita, újnáci csoportok megtűrése nem jogi tehetetlenség?

Mi van, ha a félkatonai szervezetek alakulása nem civil bolondok játéka?

Mi van, ha a könyvégetések megakadályozása nem is volt cél?

Mi van, ha a Kubatov-lista nem elszigetelt túlkapás?

Mi van, ha az ország szisztematikus eladósítása, a nagyon magas munkanélküliség, az iszonyúan alacsony bérek nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy?

Mi van, ha a folyamatosan gyarapodó közmunkaprogram tulajdonképpen nem átmeneti megoldás, hanem távlati terv?

Mi van, ha a társadalom rohamos elszegényedése nem a külső ellenség bűne?

Mi van, ha az ellenzék tehetetlensége nem spontán idiotizmus?

Mi van, ha a választások előtti összefogás-képtelenség nem véletlen? Ha az egymás feljelentgetésével elfoglalt, egymásnak ugró és külön induló (tehát a kormányt támogató) apróbb-nagyobb pártok tudják, mit csinálnak?

Mi van, ha az egymás szisztematikus lejáratása nem írható a hülyeség számlájára?

Mi van, ha csapdában vagyunk?

gepnarancs.hu