Az, hogy az országon belül keletről nyugatra költöznek az emberek stabil megélhetés reményében, nem újdonság, ám a statisztikai adatok szerint ez a trend felgyorsult az utóbbi években, és úgy tűnik a covid erre még rátesz egy lapáttal. A landolásuk és a beilleszkedésük azonban nem mindig problémamentes, mely nem csak az érkezők és az ott élők hibája, de a települések sincsenek felkészülve, vagy akár felkészítve megfelelőképpen. Holott, nem csak a város adóbevételeit növeli az ottlétük, de a helyi gazdaságot is pörgeti – még akkor is, ha a szomszédos Ausztriába járnak át dolgozni. Persze a nyugaton elérhető munkalehetőségnek és a magasabb fizetésnek megvan az ára: nem csak a szétszakított családi és baráti kapcsolataikkal fizetnek a vándorlók, de forintosítani is lehet például az ingatlan vagy a bérlakások különbségeiben. - írja a Pénzcentrum

A belső migráció nem új keletű jelenség, a rendszerváltás utáni évtizedben azonban felgyorsultak ezek a folyamatok. „A rendszerváltozás óta nem látott számú vándorlásra került sor az elmúlt években. 2019-ben a települési határokat átlépő állandó vándorlások száma meghaladta a 280 ezret, a megyei határokat átlépőké közel 150 ezer volt, míg a hosszabb távolságú, régiók közötti vándorlások száma alig maradt el a 90 ezertől - olvasható a KSH Demográfiai Portré 2021 című kiadványában.

2000-től  2007-ig  26  ezerrel,  229  ezerről  255  ezerre  nőtt  az állandó  belföldi  vándorlásfok száma hazánkban.  A  2008-as  pénzügyi  válság  hatására  alábbhagyott  a  mobilitási  kedv,  és olyan mértékben csökkent, hogy 2011-re 200 ezer fő alá esett a számuk. 2013-ra érte el mélypontját (192 ezer fő), ezt követően azonban meredek emelkedésnek indult a vándorlási események száma.  2016-ra elérte, majd ezután meghaladta a korábbi csúcsértékét: 2019-ben már 280 ezer fölé emelkedett a számuk. Adatokkal még nem tudják alátámasztani, de a KSH szerint valószínűsíthető, hogy a COVID-19 pandémia  miatt kialakult gazdasági visszaesés az állandó vándorlások számában is megmutatkozik majd. 

Hazánkban a legkedveltebb régiók Közép-Magyarország, Nyugat- és Közép-Dunántúl, de a régiókon belül egyáltalán nem homogén a kép, ugyanakkor Szabolcs-Szatmár-Bereg  és  Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből volt a legnagyobb mértékű az elvándorlás. Még a 90-es évek előtt csak külön engedéllyel lehetett a vasfüggönyt megközelíteni, nem ritkán már a vonaton, közúton elkérték az utazó papírjait, és akinek az állandó lakhelye nem a Mosonmagyaróvár-Szentgotthárd tengelyen belül volt, azt alaposan kifaggatták jövetele céljáról. (De ugyanígy külön belügyminisztériumi engedélyhez volt kötve a Fertő-tó látogatása is, mely mint tudjuk, csak kisebb részben fekszik hazánk területén, nagyrészt Ausztriához tartozik). A határzár hivatalos eltörlése után aztán nem csak a nyugati országok, de a nyugati országrész is hozzáférhetőbb lett a magyarok számára.

A korábbi regionális különbségek a vasfüggöny leomlása után sem sokat változtak, és az ország továbbra is kettészakad egy fejlettebb észak-nyugati régióra (Nyugat és Közép-Dunántúl, Közép-Magyarország) és a kevésbé fejlett Dél-Dunántúlra és a kelet-magyarországi régiókra, nevezetesen Észak-Magyarországra, Észak-Alföldre és Dél-Alföldre. Éppen ezért a 2000-es évek elejétől sokan indultak meg jobb kereseti lehetőségek irányába, a 2004-es uniós csatlakozás pedig csak felgyorsította ezeket a folyamatokat. Akkor megnyílt ugyanis az osztrák munkaerőpiac, ami úgy vonzotta az ország kevésbé szerencsés részeiről a munkavállalókat, mint a lámpa az éjjeli lepkéket egy sötét éjszakán. Közülük kerültek ki az ingázók, akik jellemzően a határ szélén laknak, de szinte csak aludni járnak haza, hiszen Ausztriában vállalnak munkát lehetőleg szintén a határ közelében.  Ahogy telnek az évek ez a két sáv egyre szélesebb, éppen ezért ma már az sem ritka, hogy valaki Győrből ingázik Bécsbe, ami naponta kétszer 120 kilométert jelent.

Szétfeszülnek a keretek

Az, hogy egyes városok népessége akár a duplájára is duzzad pár év leforgása alatt, semmiképp sem tekinthető természetes folyamatnak (legalábbis városfejlődési szempontból – az okok érthetőek és beláthatóak), egy település ehhez egyszerűen nem tud felnőni. Sopron, az egyik célpontja ezeknek a folyamatoknak, amely azonban emberemlékezet óta híresen zárt közösség, ahol még az évtizedekkel korábban letelepedett, megbecsült lakosok státuszát is megkérdőjelezik a "helyiek". Egy betelepült a sosem lehet teljes jogú városi tag szerintük – elég csak elolvasni a különböző városi Facebook csoportok hozzászólásait (bár ezt tényleg csak a legerősebb idegzetűeknek ajánlom – a szerk.): olykor a rasszizmus elemeit sem nélkülözik ezek a hozzászólások.

"A kutatások szerint is nagyjából a 2000-es évek elején indultak meg nagyobb mértékben a mozgások a nyugati országrészek irányába. Ahogy nyíltak a határok, nyíltak a lehetőségek, a legmobilisabb társadalmi rétegek útra keltek, és pár száz kilométerrel arrébb telepedtek le: vagy a határ széléről ingáznak, határ menti településekről, vagy el is hagyták az országot. A hullám az elmúlt években, a Covid előtt tetőzött, amikorra is olyan kényszerek is bejöttek, amelyek korábban még nem voltak: egyes országrészek végletesen képtelenek voltak bekapcsolódni a gazdasági vérkeringésbe, így sokaknak nem volt más esélyük a tisztességes megélhetésre, mint költözni vagy a fővárosba, vagy az osztrák határ mellé vagy külföldre költözni"  - mondta el a Pénzcentrumnak Jász Krisztina szociológus. A szakember hozzáteszi, hogy ez természetesen számos olyan problémát hozott maga után, melyre az adott hazai települések nem voltak felkészülve, beleértve a fizikai infrastruktúrát, a bürokráciát is. Akár egy egyszerű okmány elintézési ideje is megnövekszik, hiszen nincs annyi önkormányzati munkatárs, aki ezt a megnövekedett létszámot kezelni tudná. Emellett aki ott él, az tapasztalja, hogy telítettek az utak, állandósult a dugó, nincs parkolóhely, és ez mind rengeteg konfliktust szül a helyi közösségeken belül. Erre nem lettek felkészítve az emberek, holott ezek a tendenciák már korábban kirajzolódtak. Egy felelős városvezetés erre felkészülhetett volna akár kooperációban a kibocsájtó települések a vezetőivel. Már csak azért is mert elég jól lehatárolható, hogy például Borsodban, Szabolcsban, Békésben hol vannak azok a térségek, ahonnan migráltak az emberek. Nem ártott volna tapasztalatot cserélni, együttműködni, hogy ezt miképp lehetne minél konfliktusmentesebben levezényelni, ha már egyszer megállíthatatlannak bizonyult a vándorlás. Fel lehetett, fel kellett volna erre számos módon készülni, hiszen a már lassan 20 éve tartó folyamat által generált problémákra mind a mai napig nincsenek valós megoldások.

"Persze vannak helyi lokálpatrióta szerveződések, ahol szóba kerülnek a fenti problémák, de nincsenek olyan körök, ahol arról lenne szó, hogy akkor nyissuk meg város közéletét azok irányába, akik idejöttek és hajlandóak az együttgondolkodásra, a párbeszédre. Nyilván nem mindenki venne részt szívesen egy ilyen projektben, de igenis lehetne tevékeny húzóembereket találni, és közös megoldásokat találni a helyzetre. Egészen egyszerűen a munkaalapú társadalom mögé bújva elkenik ezeket a komoly társadalmi feszültségeket, és ez kiteszi a keleti országrészből odaköltözőket a „belső migránsozásnak”, ami gyakorlatilag semmi más, mint új típusú bűnbakkeresés. Ugyanakkor nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az odaérkezők nagyon komoly adóbevételekhez juttatják a városokat, ahol letelepednek, és emellett még számos pozitív gazdasági következménye is van az ő ottlétüknek, hiszen ők a helyi vállalkozások új munkavállalói. De ahhoz, hogy a beilleszkedés ennél zökkenőmentesebben mehessen végbe, szociális munkások, településfejlesztők, szociálpszichológusok, foglalkoztatáspolitikai szakemberek segítségére is szükség lenne, akik összefogva kitalálnának egy járható, az előítéletek mérséklését célzó utat."  - összegzi Jász Krisztina.

Megye és megye: a száraz tények

Az emberi tényezőkön túl a vándorlás egyik legfontosabb kérdése mégis az, hogy hogy pontosan mi ösztönzi a lakóhely megváltoztatását. A  hagyományos  közgazdasági modellek a migráció magyarázatakor a jövedelmi különbségekre, a lakóhely és a választott régiók közötti jövedelem eltérésére, valamint az elhelyezkedési esélyek különbségére helyezik a hangsúlyt – és ez hazánk esetében is érvényes. A fenti tanulmány eredményei is azt mutatják, hogy a jövedelem és a vándorlási ráta közötti inverz  kapcsolat a tágabb korcsoportok közül leginkább a gazdaságilag aktív korú népességnél érvényesül. Nem meglepő tehát, hogy

az elmúlt 15 évben a legmagasabb jövedelmi  ötödbe  tartozó  települések  migrációs  egyenlege  végig  pozitív volt, míg ugyanezen időszakban az alacsonyabb jövedelmi színvonallal rendelkező településeké  szinte kivétel nélkül negatív.

A területi különbségekről, a foglalkoztatási és a kereseti lehetőségekről a Pénzcentrum is beszámol hónapról hónapra, senkit nem érhet meglepetés a számok láttán. Az alábbi grafikonon három Nyugat-magyarországi, Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megye adatait vetettük össze négy északkeleti megye számaival. A munkanélküliségi ráta két szélsőértéke közti különbség szembetűnő, ahogy az is egyértelműen kiderül az ábráról, hol van a cenzus. A foglalkoztatási ráta számaiban azonban már nem találunk tízszeres különbségeket, a 63 és az 59 százalék nem is esik olyan messze egymástól. Ami pedig a fizetéseket illeti, van ugyan ahol akár nettó 100 ezer forint is a különbség, de Zala és Borsod között mindössze 3 ezer forint. (Ugyan nem ábrázoltuk, de ebben az időintervallumban a fővárosban a nettó átlagkereset 350 852 forint volt.)

Az elhelyezkedés és a fizetések mellett azonban figyelembe kell venni még egy tényezőt a vándorlóknak, méghozzá az ingatlanárakat. Markáns különbségek vannak az országrészek között, nem csak az eladó használt, de a bérlakások költségei között is. Az első grafikonon a 2007-2020 közötti árváltozásokat szemléltettük a főváros és 3 régió vonatkozásában, a másodikon pedig a 18 vidéki megyeszékhely használt lakásainak átlagos négyzetméterárát a tavalyi évből. Veszprém, Székesfehérvár és Győr szerepel az első három helyen, szorosan utánuk a 4. helyen Debrecen van, ott 399 ezer forintba került tavaly átlagosan egy négyzetméter lakóingatlan. A lista utolsó helyén Salgótarján van, ott harmadannyiért lehetett lakást venni, mint Veszprémben. Nógrádból tehát sokkal nehezebb a nyugati megyékbe költözni, mint Debrecenből – már ha kizárólag a használt lakások árait nézzük.

Ami a bérleti díjakat illeti, a főváros és Pest megye kivételével Közép- és Nyugat-Dunántúlon legmagasabbak az árak, 133 ezer, illetve 126 ezer forint átlagosan, míg Észak-Magyarországon ehhez képest 20-25 százalékkal olcsóbb, kb. 98 ezer forint. Ám ahogy minden, úgy a bérlakások költségei is évről évre emelkednek, ezt a KSH lakbérindexe rögzíti. Ebből kiderül, hogy 2021. decemberében az előző évhez képest Nyugat-Dunántúlon 11,6 százalékkal, míg Észak-Magyarországon 5,6 százalékkal emelkedtek a bérleti díjak. Tehát még a növekedés mértéke is dupla annyi, mint északkeleten. (Pénzcentrum)