Látszólagos stabilitás és az etnikai határok rögeszméje a Balkánon
A határok sérthetetlenségének alapelvét szüntelenül áthágják a Balkánon, ahol ismét Koszovó és Szerbia közötti területcseréről beszélnek. Az etnikai homogenitásra való törekvés évszázadok óta kísérti a nagy kulturális és vallási változatosságot mutató régiót, és eltereli a figyelmet a valódi gazdasági és társadalmi gondokról.
Forrás: magyardiplo.hu
2007-ben, amikor kiéleződtek a Koszovó státuszáról szóló nemzetközi viták, felerősödött az az elképzelés, amely szerint az 1999 óta az ENSZ ideiglenes irányítása alatt álló volt szerb tartomány függetlenségének elismerésével a „balkáni kirakós utolsó eleme” is a helyére kerül. Tizenkét évvel később Koszovó függetlenségét még mindig csak részben ismerik el, és 2019 nyara óta a helyi közvélemény és a külügyminisztériumok is egy új javaslat körül nyitottak vitát: Koszovó és Szerbia „végleges” megállapodást köthetne, amely szerint Belgrád elismerhetné korábbi tartománya függetlenségét bizonyos területi átrendezés fejében. Koszovó többnyire szerbek lakta északi részét visszacsatolnák Szerbiához, míg Belgrád átadná Pristinának a Szerbia déli részén elterülő, jobbára albánok által lakott Preševo-völgyet.
Pandora szelencéjének megnyitása, vagyis egy határkorrekció azonban másokat is magával ránthat, és bizonyosan együtt járna egy erőteljes lakosságmozgással egy olyan régióban, amely már eddig is sokat szenvedett a háborús években és az emigrációtól. Felébreszthetné a „Nagy Albánia” démonát, amely a koszovói, illetve macedóniai albánok lakta területekkel kezdődne. Esetleg annak a Nagy-Szerbiának a démona is feléledne, amely magában foglalná Republika Srpskat, a még mindig megosztott Bosznia-Hercegovina „szerb entitását”. Az elképzelés védelmezői Koszovó különleges helyzetére hivatkoznak, mint ahogy azt a függetlenség kikiáltása idején is tették, és hangsúlyozzák azt az elvet, hogy a tárgyalásokat az érdekelteknek maguknak, vagyis a koszovói oldalról Hashim Thaçi és szerb részről Aleksandar Vučić vezetésével kell lefolytatniuk. „Éveken át felrótták a régió országainak, hogy nem tárgyalnak egymással, hogy túlságosan függenek a Nyugattól, amely megszabja a feltételeket. És most, amikor a vezetők együttműködnek, nemet mondanánk nekik? Nem lehetünk mindig ott kísérőnek!” – méltatlankodott 2018-ban Wolfgang Petritsch,[1] 1999 és 2002 között bosznia-hercegovinai főképviselő (valójában az Európai Unió által kinevezett vezető), aki újabban a földrajzi átrajzolás híve lett. „Kik vagyunk mi, hogy ellentmondjunk és akadályokat gördítsünk?” – teszi fel a kérdést Bernard Kouchner,[2] az ENSZ főtitkár korábbi koszovói speciális képviselője (1999–2001) is.
Ingoványos talajra téved, aki bármiféle „történelmi” határt emleget
„Igazságos” határokat rögzíteni annak érdekében, hogy „tartós” béke jöhessen létre a Balkánon: ez a gondolat már két évszázada foglalkoztatja a diplomatákat! A nacionalistáknak kedves illúzióban ringatják magukat: a „történelmi” határok rögzítésének lehetőségében. Pedig a Balkánon ugyanúgy nincs „történelmi”, mint ahogy nincs „természetes” határ sem, amelyet a földfelszín morfológiája határozna meg, és amely elhatárolná egymástól az emberi közösségeket. A Duna egy szakasza határ Szerbia, Románia és Bulgária között, de nincs ilyen szerepe Magyarország és Szerbia között, miközben a lakosság, a nyelvek és a vallások a folyam két partján mindig is keveredtek. Az országhatár, ahogy azt Jacques Ancel földrajztudós állítja, a hatalmi viszonyok pillanatnyi állapotát rögzíti, afféle politikai izobár,[3] amely előre-hátra mozdult aszerint, hogy hogyan nyert vagy veszített el területeket a két egymással küzdő nagyhatalom: a Habsburg és az Oszmán Birodalom. A harcok hosszú századai nyomán a nagyhatalmak lényegében eltörölték a régi, középkori struktúrákat, amelyek maguk is mozgásban voltak, így azután ingoványos talajra téved, aki bármiféle „történelmi” határt emleget.
Egyes területeket olyannyira összetapodták az arra haladó hadseregek, hogy teljesen le voltak tarolva akkor, amikor az osztrákok fennhatósága alá kerültek az 1699-es karlócai (karlowitzi/Sremski Karlovci) egyezmény után. Hogy megvédje és benépesítse ezeket a területeket, a Birodalom minden részéből hozott ide telepeseket, ez magyarázza a mozaikszerűen összetett etnikumú népességet az olyan régiókban, mint Szlavónia vagy a Vajdaság. A határvidék – Militärgrenze vagy szerbhorvátul Vojna Krajina – két hatalom közötti sáv volt, amelyet leggyakrabban más elfoglalt régiók menekült lakosai népesítettek be. Cserébe azért, hogy adómentességet élveztek, önkormányzatot gyakorolhattak, saját nyelvüket beszélhették, és gyakorolhatták vallásukat, vállalták, hogy a császár szolgálatában fegyvert fognak.[4]
Az oszmán Balkánon nem léteztek „nemzeti” kategóriák. Csupán olyan köztes egységeket ismert el a Szultánság, amelyeket vallási vagy szakmai csoportok alkottak: a milletekben tömörültek a nem muzulmán vallási közösségek, amelyeket a szultán „védelmezett”, az esnafok a kézműveseket és kereskedőket szervezték korporációikba.
Mind vidéken, mind a városokban több nyelvet beszélő lakosság és különféle vallást gyakorló népesség élt. A Balkán modern határai a XIX. században jelennek meg, ahogy szorul vissza az Oszmán Birodalom, és lépnek helyébe a vegyes lakosságú keresztény államok. A modern Görögország, a Szerb Hercegség, illetve Montenegró megalakulása a népesség tömeges vándorlásával járt együtt. Például a muzulmánok menekültek az új „hitetlen” hatalmaktól. A modern Törökország lakossága jószerivel ezeknek az emigránsoknak, nagyobbrészt a régi balkáni vagy kaukázusi birodalmakból menekülteknek a leszármazottjai.
Éles ellentét alakult ki az új nacionalisták között, például a nagy-macedóniai régióban is, amely egészen a balkáni háborúig, 1912-ig az Oszmán Birodalom ellenőrzése alatt maradt. Ki volt bolgár, görög vagy szerb, és milyen területekhez volt joga az egyiknek vagy a másiknak? A XIX. század vége óta ügynökök járták a falvakat, hogy megnyerjék maguknak az ott élőket, iskolákat alapítottak, és pópákat béreltek fel arra, hogy a rosszul megalapozott identitást hirdessék. Egyazon családon belül két-három generációra visszanézve, gyakran találhatunk olyan családtagokat, akik különböző nemzetiségűnek vallották magukat. Ez is azt bizonyítja, hogy egy nemzeti identitás egyáltalán nem volt immanens módon adott, hanem az állandóan változó helyzet függvényeként alakult ki.
A második balkáni háború (1913) végén Macedóniát felosztották Görögország, Szerbia és Bulgária között, de ez a feldarabolás nem a lakosság etnikai jellemzőit vette tekintetbe, csupán a katonai erőviszonyokat, és később mindhárom ország politikájában arra törekedett, hogy etnikailag homogén legyen a nekik juttatott terület. Annak érdekében, hogy meghatározzák, ki tartozik a „néphez”, el kellett dönteni, kik vagyunk „mi”, és kik „ők”. Azok a csoportok, amelyek nem feleltek meg a „többségi” népesség nyelvi vagy vallási kritériumait jelölő markernek, vagyis nem élveztek politikai legitimitást, „kisebbségek” lettek, amelyeknek vagy el kellett menniük onnan, vagy asszimilálódtak, vagy pedig a legjobb esetben elfogadták, hogy korlátozott jogokat kaptak. Tulajdonképpen a magukat nemzetinek tartó államok kialakulása hozta létre a kisebbségeket…, valamint az irredenta követeléseket.
A határok kialakulásának folyamata kevéssé vette figyelembe a „nagy európai beteg”, az Oszmán Birodalom földi maradványaiból megszületett új államok törekvéseit – a nagyhatalmak ugyanis saját európai befolyásolási övezetüket igyekeztek növelni. Fontos volt a befolyásért versengők közötti „egyensúly” megőrzése az európai kontinens eme érzékeny területén. A rivális nagyhatalmak gyakran „tudományos” vagy „humanitárius” köntösbe bújtak. A berlini kongresszus (1878) óta minden olyan nemzetközi konferencia, amely a „keleti kérdés” megoldását tűzte ki célul, csapatszám mozgósított szakértőket, akiknek feladata ennek vagy annak a népességnek a nemzeti identitását volt hivatva megjelölni, hogy meghatározzák egyik vagy másik csoport jogait egy város vagy egy régió felett... Az érdekelt országok megpróbálták befolyásolni a nemzetközi bizottságokat, a lakosság sérelmeit sorolták, hogy igazolják követeléseiket, és megbélyegezzék a másik népcsoport bűneit. Az utolsó szó joga a Nyugatnál maradt, minthogy tudományos eszközeikről feltételezték, hogy ezekkel képes kibogozni a balkáni identitások összekuszált állapotát. Az a tény, hogy Bosznia-Hercegovina osztrák–magyar uralom alá került 1878-ban, döntő lökést adott az osztrák egyetemeken létrejött „balkanológiai” kutatásnak.
Egy „elfuserált” Nyugat
A Balkán mint diplomáciai probléma akkor került előtérbe, amikor a Nyugat az egész földgömbre ki kívánta terjeszteni uralmát. Ugyanakkor sokkal egyszerűbbnek bizonyult az európaiak számára egyenes vonalakat húzni erdőkön és sivatagokon át Afrikában. mintsem megállapodni a Balkán határairól, ahol számos érzékenységgel és egymásnak ellentmondó érdekeltséggel kellett számolni. Ezt a perifériára szorított és leigázott „másik Európát” a Nyugat az Edward Said[5] által elemzett orientalizmus szemüvegén át látta, ugyanakkor a Balkán egy fejlődésében megakadályozott, „elfuserált” Nyugat jellegzeteségeit is mutatta. A régiót egyébként közvetlenül nem gyarmatosították, egyedül az Osztrák–Magyar birodalom merészkedett erre, Bosznia-Hercegovina annektálásával, aminek ismerjük gyászos következményeit.[6]
Az első világháború végén a népek önrendelkezési jogának alapelvét „tompította” az a „prémium,”, amelyet győztesek tábora mellett elkötelezett országok kaptak. Egy új Szerb, Horvát és Szlovén Királyságot kiáltottak ki Szerbia háború idején mutatott hősiességére hivatkozva, Jugoszlávia első avatarjaként, 1918. december 1-jén, a Karađorđevićok jogara alatt. Miközben Jugoszlávia víziója, vagyis a szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok, montenegróiak stb. politikai egyesítésének gondolata a XIX. századi horvát entellektüelek körében született meg, a túlközpontosított „első Jugoszlávia”, Belgrád hatalmi központtal, a köztudatban hamarosan a „népek börtöneként” jelent meg (Lenin kifejezésével).
A partizánok által 1943. november 29-én kikiáltott szocialista Jugoszlávia szakítani akart ezzel a centralizmussal, és a Szovjetunó föderalista mintáját vette alapul. A hat új szövetséges köztársaság és a két autonóm provincia határainak meghúzása Tito legközelebbi munkatársának, a montenegrói Milovan Đilasnak (1911–1995) a feladata volt. A később leghíresebb jugoszláv disszidensként megismert Đilasnak, az „új bürokratikus osztály” ellenzőjének 1991 után szomorúan kellett látnia műve összeomlását. Halála napjáig védelmezte azonban az 1945-ben megvalósított határokat mint „a lehető legkisebb rosszat”.[7] Bírálták egyebek között azért is, mert nem adott adminisztratív státuszt a javarészt szláv muzulmánok által lakott Novi Pazar Szandzsáknak, amelyet Szerbia és Montenegró között osztottak fel. Ez az önálló adminisztratív státusz Montenegró területét csökkentette volna le. Mások amiatt bírálták, hogy „korlátozta” a Szerb Köztársaság szuverenitását azzal, hogy „rákényszerítette” a Vajdaság és Koszovó, a két autonóm provincia terhét, miközben nem gondoskodott a Horvát Föderatív Köztársaságban lévő Krajinában élő szerbek autonómiájáról.
A bécsi marxista iskola[8] nacionalizmusról alkotott véleményét követve, Milovan Đilas úgy tartotta, hogy a nemzeti hovatartozás nem területi, hanem személyes ügy, és az állampolgárság bármely terület keretei között kifejeződhet – így tehát az autonóm provinciák, a szövetségi köztársaságok és a föderáció területén egyaránt. A két autonóm terület létrehozásával az volt a cél, hogy garantálják a nemzeti kisebbségek, a vajdaságban élő albánok, magyarok, csehek, szlovákok és ruténok jogait – miközben a szerbek voltak a szövetség „államalkotó népe”. Az az ellentmondás, amely a köztársaságok és az „államalkotó nép” között feszült, később Jugoszlávia felrobbanásához vezetett, minthogy a szerbek az alkotmány értelmében jogosultak voltak Horvátország kiválása ellen tenni, de ugyanakkor Horvátországnak alkotmányos joga volt kiválni. A Milovan Đilas által megvont határok abban is hibásak, hogy bizonyos értelemben pontatlanok voltak. Egy föderális állam elemei, a tagállamok között nem tűnt szükségesnek határokat húzni, s ezek a határok azután komoly vitaalapot képeztek akkor, amikor nemzetközivé váltak: például Szlovénia és Horvátország között a százazföldi és tengeri határok ügye nemzetközi döntőbíróság elé került,[9] miközben még mindig nincs megállapodás Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia között a demarkációs vonalat illetően.
Miközben Jugoszlávia felbomlása nem érintette külső határait, amelyek a Triesztről szóló osimói egyezmény (1975) óta rögzítve voltak, véres felrobbanása nyomán a népesség tömeges vándorlása és egy mérnöki pontosságú területszabdalás következett. A területen élők nemzeti identitásának egyszerűsítése volt a horvátországi (1991–1995) és a bosznia-hercegovinai (1992–1995) háborúk egyik oka. A Horvátországban élő 600 000 szerb, az 1991-es népszámlálás szerint a népesség 12%-a, elhagyta ezt a köztársaságot. Bosznia-Hercegovinában a konfliktus elválasztotta a korábban keveredve élő bosnyák, horvát és szerb közösségeket, akiknek 5,5%-a „jugoszláv” nemzetiségűnek vallotta magát. Az új nacionalista pártok, amelyek az 1990-es, első többpárti választás kapcsán bukkantak fel, a közösségeket etnikai területekké alakították, ahol megszerezték a helyi hatalmat, ez pedig abban nyilvánult meg, hogy Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában magukat függetlennek kikiáltó „autonóm szerb régiók” jöttek létre, a „szerb köztársaságok” előképeként. Az első időben, amikor Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét, az európai közösség tagállamai minden területi változtatást elleneztek. Amikor azonban Németország 1991. december 21-én egyoldalúan elismerte ezeket az államokat, már hiú ábrándnak bizonyult az a törekvés, hogy Jugoszláviának a Robert Badinter elnöksége alatt működő döntőbíróság által felügyelt feloszlása „az emberi és kisebbségi jogok”[10] tiszteletben tartásának keretén belül történjen. Ratko Mladić szerb erői hozzáfogtak az általuk ellenőrzött területeken gyilkolni vagy onnan elűzni a nem szerb népességet. Ez a terror által vezérelt „etnikai tisztogatás” más harcosok között is lábra kapott, a horvátok is megtették ezt Hercegovina nyugati részén vagy 1995-ben a szerbek elűzésével Knini Krajinából.
A koszovói és szerbiai polgárok paradox helyzetben
Bosznia-Hercegovinában az ENSZ és az Európai Közösség a háború elkerülésére, majd befejezésére irányuló, egymást követő tervezetei a terület etnikai alapú felosztásán alapuló hatalommegosztást javasoltak, pl. Carrington és Cutileiro 1992 márciusában, Vance és Owen 1993 januárjában, Owen és Stoltenberg 1993 júniusában, Juppé és Kinkel 1993 novemberében. Ezek a tervezetek gyakran a harci tevékenység felerősödésével jártak: a felek minél nagyobb területet kívántak kiszakítani maguknak, hogy azután azt a tárgyalások során szentesítsék.[11] Ugyanez az elv érvényesült a Daytonban tárgyalt és Párizsban 1995. december 14-én megkötött daytoni békemegállapodás esetében. A szerb, horvát és bosznia-hercegovinai elnökök által ratifikált egyezmény az új államot két „egységre” bontja, amelynek a határai egybeesnek a frontvonalakkal. Ezek közül az egységek közül a Horvát–Bosnyák Föderáció további 10 kantonra bomlott, amelyek hol horvát, hol bosnyák többségűek voltak. Ezzel nem történt más, mint hogy legitimálták az etnikai tisztogatás eredményét, ami a mai napig megakadályozza a nacionalista pártok[12] által csapdahelyzetbe hozott boszniai-hercegovinai polgárokat abban, hogy közös nemzeti tudatra ébredjenek.
A politikai hatalom etnikai alapú területfelosztásához hozzájáruló „nemzetközi közösség” paradox módon egy „multikulturális társadalom” létrehozását tűzte ki célul Bosznia-Hercegovinában, és a nemes cél eurómilliókat nyelt el segélyek formájában. Ugyanezt a prioritást hirdették meg Koszovóban, amely 1999 óta az ENSZ ideiglenes irányítása alatt áll. De a témában szervezett számtalan szeminárium sem tette lehetővé, hogy túllépjenek az 1999 januárjában bekövetkezett „kölcsönös etnikai tisztogatáson” – a nem albán koszovói lakosságot a NATO-katonák szeme láttára űzték el a földjükről. A nemzetközi protektorátusokban ugyanis a tényleges hatalom a helyi nacionalista erők kezébe került, amelyektől aztán azt várták, hogy annak a multietnikus konstrukciónak a dicséretét zengjék, amelynek a lerombolásához ők maguk járultak hozzá.
A koszovói és szerbiai polgárok paradox helyzetben találták magukat. Váltig mondogatták nekik éveken át, hogy a régi provincia függetlensége Jugoszlávia felbomlásának a beteljesülése, és garantálja az új regionális egyensúlyt. A szerbek végül hozzászoktak, míg a koszovói albán, szerb vagy más közösségekből származó lakosok, mint a romák, kénytelenek voltak megtanulni, hogyan lehet megelégedni ezzel a helyzettel, amelynek – minden diszfunkcionalitása ellenére – elvileg meg kellene felelnie várakozásaiknak. Ma azt mondják nekik, hogy bizonyos „határkorrekciókra” szükség lesz, ami azzal jár majd, hogy még merevebben elválasztják egymástól a különböző nemzeti közösségeket. Mintha a valóságos demokrácia, a jog előtti egyenlőség, a gazdasági fejlődés és a társadalmi igazságosság követelményeit néhány vonal arrébb húzásával ki lehetne elégíteni.
A szerzők, Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin a Courrier des Balkans főszerkesztői, a közelmúltban adták ki a Là où se mêlent les eaux. Des Balkans au Caucase, dans l’Europe des confins [Ahol a vizek összekeverednek. Európa peremén, a Balkántól a Kaukázusig] című könyvüket (La Découverte, Párizs, 2018.).
Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu
