Azt rebesgették, hogy a miniszterelnök már csupán reprezentál. Ezek az okoskodások mulatságosak voltak, de nem abszolút alaptalanok, minthogy egy sikeres pályafutás komolyságát színesen illusztrálták. Mások mellett valamennyire magam is lépre mentem, 2014 nyarának elején például arról írtam, hogy új őstípusa van a Fidesz-politikusnak, ugyanis már nem Orbán Viktor az. Hiába, csak az nem téved, aki nem morfondírozik.

Egyébként meg két eset lehetséges.

Az egyik: az emberek képtelenek elfogadni, hogy a fontos dolgok hosszú ideig mozdulatlanok maradhatnak, ezért muszáj mindenfélét kitalálniuk, amitől változásokat remélhetnek. Hisz az végső soron szinte képtelenség, hogy itt van ez az Orbán Viktor, huszonnyolc éve a pályán, harmadszor kormányon, és sehogy sem hajlandó eltűnni a színről, sőt megbicsaklani sincs kedve. Előbb-utóbb csak kell jönnie valakinek, aki kibillenti a középpont kellős közepéből. Oké, az ellenzék képtelen erre, de akkor tegye meg valaki a sajátjai közül! Nos, az ilyesmit nevezzük szép magyar kifejezéssel wishful thinkingnek. Erről szólnak amúgy azok a kommentárok is, melyekben nyilvános szerepléseit, beszédeit értékelik úgy, hogy na, egyre pocsékabb formát fut pasas. Ezt húsz-egynéhány éve mondják, és még mindig sehol az önbeteljesülés, régóta nem látni senkit a politikai palettán, aki jobban tudná csinálni nála.

De van ez a másik eset is: miszerint Lázár tényleg nagyot rakétázott 2014 környékén – már államtitkárként is, majd csúcsminiszterként pláne –, mintha kezdett volna új hatalmi centrumot kialakítani, és ezt a pártelnök-miniszterelnök érzékelte, ezért miként szokta, átrendezte az erőviszonyokat. A libikóka-káderpolitikához mindig jól értett. S lám-lám, noha sokan azt hitték, a vásárhelyi Adonisszal nem bír el úgy, mint a korábbi idők hasonló titánjaival, csak nem okozott neki gondot ő sem.

Túl nagyra nőttél? Húzd összébb magad! Nyilván erről szólt Rogán Antal propagandaminiszteri kinevezése és a stratégiai-kommunikációs struktúrák átrendezése.

A húzás bejött, a korrekciók életbe léptek, érvényesültek, és 2016 tavaszán nincs ember, akinek eszébe jutna Orbán Viktort bábnak, Lázár Jánost bábosnak látni. Ettől ugyanakkor még nem kell lebecsülni Lázárt sem, a pozíciója megvan, a stílusa nem kopik, és amikor durcás kisfiút játszik – lemondást-távozást lebegtet, közleményt fogalmaz, üzen –, nagy valószínűséggel azt sem gyengeségből teszi. Hanem taktikából. Tavaly ősszel egy darabig úgy nézett ki, hogy ha Rogán jön – a kormányba –, akkor Lázár megy, de maradt. Ezen a héten is volt egy pillanat, amikor bukhatott volna, akkor, amikor a vasárnapi boltzáras kormányon-koalíción belüli viták egyrészt napirendre, másrészt nyilvánosságra kerültek.

Előbb elterjedt, hogy Orbán Viktor parancsba adta a kormánytagoknak, hogy nem szavazhatnak a nyitás ellen, utána az jött, hogy Lázár János csak azért sem lesz hajlandó igent nyomni, majd Balog Zoltánnal egyetemben elbliccelték a döntéshozatalt, végül közleményt adtak ki azzal, hogy a nem szavazás nem szavatatot jelent. Merész menet volt? Látszólag mindenképpen.

Csakhogy aligha utal kenyértöréshez közeli helyzetre, hogy a történtek után Orbán Viktor renitens minisztere otthonában hált, és a nagy éjszakai magánbeszélgetés után minden maradt a régiben: Lázár csütörtökön úgy kormányinfózott menetrend szerint, mint mindig.

S az alkalmat megragadva egyúttal azt is elmondhatta: azért nem volt hajlandó a zárva tartást váltó nyitva tartás ügyében tavalyi szavazatával ellentétesen szavazni, mert nem elvtelen pragmatista. Ha megfordítjuk ezt, abból mi következik? Akkor a Fidesz Orbán Viktorral az élen micsoda?

Ezt is lehet? Úgy látszik, Lázárnak lehet.

Hát ha lehet, akkor lázadása alkalmat adott arra is, hogy újabb elemzések szülessenek a Fideszen belüli törésvonalakról, és a miniszter az Árpád-világgal szembeszálló jóemberként bukkanjon fel a horizonton. Ez is olyan téma, ami mindig előjön fideszes zavarok vagy problémák esetén. Kik lesznek azok, akik orbántalanítják a Fideszt, és visszaterelik ezt a nagy pártot az európai értelemben vett jobboldaliság útjára? Állítólag sokan alkalmasak lettek volna, sőt ácsingóztak is erre a megváltói szerepre a mögöttünk hagyott években és évtizedekben – a legmókásabb jelölt Kósa Lajos volt, a legkevésbé röhejes talán Áder János –, nem csoda, hogy Lázár János sem maradhat ki. Ezen a héten ő az a figura, aki fontolgatja, hogy szembemegy az ibizai szipogó cinikus, elvi-filozófiai értelemben üres, száznyolcvan fokos fordulatokat skrupulusok nélkül alkalmazó, ám egyúttal módfelett eredményes világával.

Aki nem elvtelen pragmatista, az csak hadd fontolgasson!

Így lehet valakiből, aki nemrégiben kis híján első számú közellenség lett – majdnem-majdnem megelőzve Orbánt –, a haza  megmentője, fehérek közt egy európai, én kérek elnézést. Különös fordulatokat kínál mifelénk az élet.

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy a Fideszben nincsenek ellentétek és törésvonalak. Hogy a fenébe ne lennének? Minél nagyobb egy párt, minél kevésbé van értelmes kihívója, annál több az esély, hogy repedezzen az egység. Lázár-forradalomról ábrándozni mindazonáltal balgaság. Eddig sem csinált ilyet senki, ezután sem fog. Amíg a Fidesz kormányon van, addig Orbán Viktort senki nem fogja nemhogy megpuccsolni, de még csak sarokba szorítani vagy zavarba hozni sem.

Ahogy a többieknek, úgy Lázár Jánosnak is van annyi esze, hogy ne is akarja megpróbálni. A képlet ugyanis világos: az első ember pozícióit, amelyek megszerzésébe és megtartásába annyi energiát tett, lehetetlen elvenni tőle. Kinek lenne ahhoz elég ereje és tehetsége? És támogatottsága honnan lenne ehhez?

Azokat a pozíciókat legfeljebb megörökölni lehet. Majd. Valamikor. Az idő múlik, bárki elfáradhat, bárki visszavonulhat. Annak is eljön az ideje előbb-utóbb. Tökösnek lenni – akár lázadót is játszani, de okosan, óvatosan, lojálisan – pedig azért fontos, mert a majdani örökhagyó semmire sem tartja a töketleneket. Környezete és a pártja sem. Le merném fogadni, hogy Lázár Jánosnál jobban nem sokan ismerik ezt az igazságot napjainkban.

mno.hu