A világ sok szempontból nem jó irányba halad, Magyarország is része lehet ennek a nemzetközi folyamatnak, pont a megosztottság miatt, ezért fontos az összetartás – mondta Mándoki László a Növekedésnek adott interjúban.

A Mandoki Soulmates vezetője szerint az, aki nincs politikailag egy hullámhosszon a másikkal, azt már nem tisztelik, mint művészt? Pedig – mint állítja – a művésznek, művészetnek pont az a feladata, hogy tüske legyen a társadalom húsában. Szerinte a legnagyobb kihívás nem a pandémia, hanem az összetartás hiánya. Erre pazar gyógyír világszerte a zene, amelyet csak alázattal és tisztelettel lehet a közönség elé vinni.

Amennyiben 22 évesen 1975-ben megkapja az útlevelét, hagyják besúgás és cenzúra nélkül itthon alkotni, tehát nem menekül barátaival Csupó Gáborral és (Szűcs) Bencker Lászlóval külföldre, akkor is itt ülünk ma és beszélgetünk?

Ezt nem kérdezte tőlem még újságíró, érdekes gondolat. Fiatalon is ambiciózus voltam, bele akartam kerülni az angolszász zenei vérkeringésbe, ennek fényében nem biztos, hogy erre a beszélgetésre sor kerül. Ha a szocializmusban megkapom az útlevelem, és nem olyan durván kezelnek ahogy, akkor is nekivágok Londonnak, New Yorknak és Los Angelesnek. De akkor maradt volna a szülővárosom életem középpontja.

Sokan azt hiszik, csak azért disszidáltam, hogy Al di Meolával vagy Ian Andersonnal, illetve Jack Bruce-al alkothassak, akik már 1975-ben hatalmas stadionokat töltöttek meg. De a valóság azért más, nem csak róluk van szó, de persze róluk is.

Az igazság az, már tizenhat évesen megfogott a klasszikus progresszív rock dallamvilága és szövegtartalma. Amikor nyugatra szöktünk, a menekülttáborban vakmerően valóban azt mondtuk az intézőknek, hogy az említett művészekkel szeretnénk zenélni.Aztán később tényleg valóra vált ez az elképzelés, mikor 30 évvel ezelőtt Al Di Meola, Ian Anderson és Jack Bruce alapító tagjai lettek  a zenekarunknak.

Mi volt az, amely a prog-rockban ennyire megérintette?

A társadalmi, politikai mondanivaló, a szabadságvágy zenéje, a gyakran több mint tízperces számok zenei komplexitása, a produkciós koncepciók. Az eklektika, hiszen népzenei formátumtól kezdve nagyon sok más műfaj is megtalálható benne. Mindezt a Mandoki Soulmatesben ma is ötvözzük. A kommunisták jogosan tiltották ezt a műfajt, a fiatal értelmiségi lázadó lelkek zenéjét.

Kik voltak a példaképei?

Például a Return to Forever az amerikai fúziós jazz együttes, melyet Chick Corea billentyűs alapított Al Di Meolával. Vagy a Weather Report, amely óriási hírnévre tett szert, hiszen latin, afrikai és európai zenei stílusokat vegyítettek, így többek között ők tették le a világzene új alapjait. De mondhatom Miles Davist is, aki a jazztörténet egyik legnagyobb hatású és legkiemelkedőbb alakja vagy akár a Steps Ahead zenekar, a Brecker Brothers, vagy persze a Jehtro Tull, King Crimson, Frank Zappa.

A tartalom és a forma egységét kerestem és keresem. Az angol progresszív rockban és az amerikai jazzrock ötvözetében megtaláltam.

Ennek tudatában vágtam, vágtunk neki a világnak, hiszen ezek a zenekarok, művészek olyan csodálatos virtualitással rendelkeztek, hogy nem véletlen lettek milliók példaképei.

Megérkezésük után kezdetben bárokban, füstös kocsmákban léptek fel. Mennyire volt rögös az út?

Amikor a menekülttábort elhagytuk, rövid ideig kocsmás zenélésből éltünk, hangszerekre spóroltunk fél évig. Az első hónapokra 150 márkánk volt, ennyiből éltünk. Amit megkerestünk, abból a hangszerekre felvett hitelt fizettük. Aztán amikor megvoltak a hangszerek, akkor nyitva állt előttünk az élet.

Felmerült, ha nem jön össze, akkor mi lesz a B-terv?

Soha. Mármint nincs B-terv azóta sem.

A B-terv csak annak kell, akinek nem jó az A-terve vagy nincs elég tehetsége, akaratereje, bátorsága.

Feleségem a mai napig mondja, hogy a gyerekeknek is legyen B-terv. Én ezt másként gondolom. Az A-terv sokszor százórás munkahetet igényel, de a cél, az alkotás lehetősége miatt megéri.

Mi a helyzet a Dschinghis Khan-al, amely disszidálásuk után négy évvel a világhírt meghozta? Sok interjút átnézve, mára mintha kellemetlen lenne önnek, ha erről faggatják. Kisiklás volt ez?

Nem alaptalan a kétsége. Említettem, hogy milyen zenei alappal vágtam, vágtunk neki a világnak. Azt is mondtam, hogy hangszer kellett, de tényleg minden áron. Ha újságíró vagyok, akkor a nyelv kell minden áron, ha zenész, akkor a hangszerek. Amikor a hangszerekre összeszedtük a pénzt, lett egy 380 ezer kilométert futott Volkswagen kisbuszunk is.

Pár hónap vendéglátózás után megérkeztünk Münchenbe, felhívtam Klaus Doldingert a német zeneszerzőt és szaxofonművészt, akit még egy szlovén jazzfesztiválon ismertem meg.

A számát ő adta meg, hallott korábban még Magyarországon dobolni.

Aki nem ismerné, mit kell tudni arról a művészről, aki óriási kapukat nyitott meg önök előtt?

Például az amerikai sikerfilm, a Végtelen történet vagy a Das Boot (A tengeralattjáró) zeneszerzője, amellett, hogy ő komponálta a Tetthely és a Két férfi, egy eset-sorozatok zenéjét is. Ő a világhírű Doldinger’s Passport megalapítója is.

Szóval kérdezte Klaus, hogy hol vagytok? Mondtam neki, hogy egy telefonfülkénél ácsorgunk egy kávézó előtt. Azt mondta, ne mozduljunk, pár óra és ott lesz. Így is történt.

Átadott egy papírlapot művészek, producerek nevével, elérhetőségével. Óriási ajándékot kaptunk, mindenhova beajánlott minket.

Ugyanis München, London, New York és Los Angeles volt ekkor a művészeti, illetve zenei világ központja.

Kik szerepeltek ezen a listán?

Például Elton John, Quenn- és Deep Purple-tagok, Donna Summer… Az összes stúdiófőnök. Klaus Doldinger ismertetett össze azokkal, akik számítottak. Akkor még más világ volt.

Milyen világ volt ez?

Csak a tudás számított, semmi más. Leülsz a hangszeredhez és játszol. Ennyi volt a bemutatkozás. Pazar képzésben részesültünk itthon a konzervatóriumban, ezzel nem volt gond. Ha nem engedtek be egy stúdióba, hangosabban kopogtunk, ha elzavartak, bemásztunk az ablakon. De aztán leültünk a hangszerhez és nyert ügyünk volt.

Térjünk vissza a Dschinghis Khan-hoz, előre szaladtunk…

Szóval nyíltak, de záródtak is az ajtók a Dschinghis Khan alatt. Úgy kezdődött, hogy Ralph Siegel, német zeneszerző Dschinghis Khan című szerzeményét, Bernd Meinunger szövegével az NSZK 1979-ben versenydalként benevezte az Eurovíziós Dalfesztiválra. Ugyan negyedikek lettünk, de beindult a gépezet, őrült nagy sztároknak, mondhatom: világsztároknak éreztük magunkat: akadt olyan hét, hogy kilenc vezető német magazin foglalkozott címlapon velünk és naponta két zsák rajongói levelet kaptam, mint a banda énekese

Sok-sok millió albumot adtunk el. Ezzel az együttessel mi nem sokat kerestünk. Legalábbis mi, a tagok nem! Én, egyetlen zenészként a bandában, nehezen tudtam bánni a helyzettel.

Neveket nem mondok, de többen is szépen gazdagodtak rajtunk. Az emberek rólam, rólunk is azt hitték, milliomosok lettünk. Valakik valóban azok lettek – márkában. A pénzelosztás nem teljesen úgy történt, ahogy a nagyvilág ezt elképzelte. Ám nem csak a pénz volt a probléma a gépezetben.

Hanem?

A Dschinghis Khan csupán egy 2,5 éves rövid epizód a több mint hetven platinalemezt tartalmazó életemben. Ráadásul zeneileg fényévekre voltam ettől a műfajtól. Ám arról nem szabad megfeledkeznem, hogy ez a zenekar adta meg az ismertséget és a lehetőséget arra, hogy áttérjek a stúdióba, a másik oldalra.

A Dschinghis Khannak köszönhetem, hogy a stúdióban a dob és az énekmikrofon mögül az üvegfal másik oldalára üljek: a hangmérnökökhöz illetve producerekhez.

Megtanultam a stúdiómunka másik részét, a felvételek komplexitását,  így új kollégákat ismertem meg. Ám a mentoromról, Monti Lüftnerről sem szabad megfeledkeznem, aki a BMG-t alapította.

Milyen volt a kapcsolatuk?

Neki rengeteget köszönhetett például Carlos Santana vagy Whitney Houston is. Velem kapcsolatban ő mondta ki: „Te gyerek, teljesen boldogtalan vagy a Dschinghis Khannál, de te vagy az énekhangja a zenekarnak. Csináld még fél évig, aztán elviszlek New Yorkba.”

Jelentett-e problémát, hogy a disco világában beskatulyázták?

Hát persze. Hiába voltak listavezető, világszerte ismert slágerink, egy táncikáló, beskatulyázott énekes voltam. Egy olyan közegben mozogtam, amely nem az én világom volt.

Azokból a jazz- és rockklubokból, ahol a Dschinghis Khan előtt játszottam, szinte kiközösítettek.

Ezért mondtam az előbb, nyíltak és záródtak is ajtók. Megfogadtam Monti Lüftner tanácsát, az idő letelt és végre az Egyesült Álamokban voltam.

Ez volt a következő mérföldkő, egy újabb korszak kezdete?

Abszolút. Aki számított a New York-i stúdiókban, annak bemutatott.

Féltékenységet tapasztalt?

Ott már nem. Ezen a színvonalon már nem. Sok tehetséges és szorgalmas, értelmes és művelt zenész van a világon, a sztárok akikkel dolgoztam, ilyenek. Ők elfogadták, hogy van egy „őrült”, azaz én, és közösen megvalósítjuk az elképzeléseket.

És pesszimizmust?

Azt igen. Sokan mondták – legutóbb a márciusi online koncertünkre –, hogy „nem jön össze”, maximum pár ezer nézőt jósoltak. Ehhez képest közel 800 ezer YouTube megtekintésnél járunk. Augusztusban a Bazilikánál adtunk koncertet, sokan vélték úgy, ha egy slágerünket sem játsszuk, hanem új művel, Bartók zenei öröksége ihlette darabbal készülünk, akkor ez tuti bukás. Ehhez képest mozdulni nem lehetett. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy voltak elképzeléseim, amelyben a zenésztársaim és a közönség is követett. És a szívünk a közönséggel együtt dobbant.

A zenésztársak rögtön befogadtak. Egyedül az számított, ki és hogyan muzsikál. A tudás és az eredmény a fontos, semmi más.

Bennem óriási az alázat a közönséggel szemben, hiszen megtiszteltetés, hogy eljönnek a Mandoki Soulmates koncertjeire szerte a világban. Lényeges, hogy mi zenészek nem érezzük azt, hogy ez nekünk „jár”, sokkal inkább mi tartozunk a közönségnek alázatos tisztelettel és őszinte, jó zenével.

A magyar miniszterelnökkel Orbán Viktorral pazar kapcsolatot ápol. Hogyan kezdődött?

Angela Merkel mutatott be Orbán Viktornak, amikor lejöttem a színpadról. Egy olyan koncerten történt mindez, ahol ott volt a bajor miniszterelnök, a Volskwagen vezérigazgatója, az EU akkori elnöke José Manuel Barosso, és még sok-sok vezető közéleti személy, mint az FC Bayern főnökei.

Orbán Viktor a világpolitikát globálisan látja, egy holisztikus világképben is gondolkodik.

Amikor Merkelnek dolgozott, nem tartott attól, hogy megbélyegzik? Nálunk, ha egy művész politikussal mutatkozik, rögtön támadják, hát még ha dolgozik is neki.

A mi kapcsolatunk Angela Merkellel tiszteletreméltó, szó nincs ilyesmiről. Ugyanígy felkért Wolfgang Porshe, hogy írjak egy szimfóniát az Audi jubileumára, azt is elvállaltam. Dolgoztam az FC Bayernek is – Karl-Heinz Rummenigge kérésére – nem tapasztaltam megbélyegzést.

Több óriáskonszernt említ: milyen egy szabadon szárnyaló művésznek alkalmazkodni a „multi-kultihoz”?

Soha nem kellett alkalmazkodnom. Mindenben szabad kezet kaptam. Amikor az Audinak a százéves születésnapjára írtam egy szimfóniát, a vezérkarnak be kellett mutatnom a darabot. Bementem bőrdzsekiben, tornacipőben és ott ültek velem szemben 10-15 millió eurós éves fizetéssel Európa legnagyobb munkaadó vállalata igazgatótanácsának öltönyös tagjai, akik magázták egymást. De velem mindenki haveriasan tegeződött.

Többször kérdeztem, hogy mekkora a költségvetés, meddig nyújtózkodhatok. A válasz mindig az volt, hogy ez nem lényeg. Bíztak bennem és én mindig minden lehetőt megtettem, hogy a lejobb zenét alkossam.

Eszükbe sem jutott beleszólni a munkámba, ahogy nekem sem a karosszéria megformálásába. Ugyanígy a mozifilmeknél is szabad kezet kaptam a világ legnagyobb filmstúdióitól.

Többször említette a befogadást és az elfogadást. Németországban, önt befogadták egykor, sőt a tengerentúlon is elfogadták, megszerették. Nálunk a „befogadás” és az „elfogadás” nem teljesen azt jelenti, mint „Nyugaton”. Erről mit gondol?

Akár egy Grammy-gálán, vagy bármely német, angol vagy amerikai televíziós műsorban, ahol megfordulok, nem ismerik a „nem elfogadást”. Én ott mindig az elismeréssel találkozom. Ha egy Quincy Jones, aki az egyik legbefolyásosabb és legjelentősebb producer, képes önzetlenül gratulálni a lemezemhez, úgy gondolom nem kell irigységtől, elutasítástól tartanom az angolszáz zenei élet jeles képviselőivel szemben. Lehet ez azzal is összefügg, hogy sok évtized alatt annyi művésszel és világsztárral dolgoztam együtt, hogy fel sem merült ez a kérdés.

Ennek tükrében hová tart a világ, és hová, mi magyarok?

Hálás kérdés, ugyanis a világ nem csak jó irányba halad és Magyarország is része a botladozó nagyvilágnak. A legnagyobb gond, a legkomolyabb társadalompolitikai kihívás világszerte a megosztottság. Amikor a Bazilikánál játszottunk, mondtam egy mondatot, és azt láttam, hogy feláll a közönség és elkezd tapsolni.

Ha valaki más véleményen van, az nem az ellenséged, hanem az embertársad. És egymást tisztelettel, toleranciával meg is lehet győzni. 

Ezt kellene megfogadni. A közösségi média felerősíti a véleményeket és mindenki csak a saját, a neki tetszőket hallja, olvassa. Ezt az algoritmusok generálják. Valaki a Facebookon azt írta rólam: „Milyen jó ez a zenész, de Orbánista.” A komfortzónánk egy közösségi média visszhangkamrája, ezért van ott ez a leértékelő „de”.

Elkeserítette?

Ez a fasizmus ideológiája, hogy valaki más véleményen van, annak a művészetét ezért leértékeljük.

Gondoljunk bele ennek a mélységébe, amely a nácikhoz vezethető vissza, akik azt állították, hogy a zsidó művészet nem művészet, az értéktelen. Kérdezem: hová jutunk, visszatérünk ide, ezekhez az eszmékhez és azt mondjuk, hogy aki nincs politikailag egy hullámhosszon a másikkal, az már nem ember, nem művész?

A művésznek, művészetnek az a feladata, hogy tüske legyen a társadalom húsában.

A mi hangunk csak annyira erős, amennyire ezt a közönségünk megengedi. Pontosabban ez a közönség hangja, amelyet mi használunk. Ez az a bizonyos tüske.

Ennyire foglalkoztatja a társadalompolitika?

Hogyne. Ez egyetemes dolog, fontos, hogy mi van Európában és a világ többi részén, hogy mi a helyzet az esélyegyenlőséggel. Németországban is el kell dönteni, hogy európai Németországot, vagy német Európát akarunk. Érdemes lenne egymásra figyelni. Szégyen és gyalázat, hogy Németországban, egy 82 milliós országban 76 évvel a civilizációs törés után a zsidó óvodát vagy zsinagógákat  állig felfegyverzett őrséggel kell védeni. Ez Budapesten szerencsére elképzelhetetlen. Ez egy súlyos feladat, főleg Németországban, amelyet ideje lenne megoldani.

Óriási megtiszteltetés, ha a közönség befogadja a muzsikánkat a lelkébe. Ezért a felelősségünk is hatalmas.

Ebben mi, zenészek is tudunk segíteni, hiszen küldetésünk van. 

Egy korábbi interjúban azt mondta: „valamit hozzá akarok tenni a világhoz”. Ez sikerült az idők folyamán, illetve mit emelne ki ezek közül?

A legfontosabbat igen, és az a három gyermekem. Remélem, egy olyan fa voltam és vagyok az életükben, amely nem ad árnyékot nekik, illetve nem fogja el a kilátást. Egy édesapa adjon erős gyökereket és erős szárnyakat. Tudják, hogy van egy fészkük, ahová bármikor visszatérhetnek. Mindez talán sikerült, kiváló fiatal művészek lettek.

A gyerekeit sosem próbálta lebeszélni arról, hogy ne ezt az olykor rögös pályát válasszák?

Egy édesapának az is feladata, hogy a gyermekek lelki ellenállóképességét erősítse. Úgy gondolom, sikerült „felvérteznem” őket az élet viszontagságai ellen. Nyilván nem volt könnyű nekik, mert egy híres édesapa ajtókat kinyit, de be is csuk. De amit lehetett, azt megadtam. Rengetegszer vittem kenuval iskolába őket, hiszen fő bázisunk a bajorországi Starnbergi-tó partján fekvő Tutzingban van, de sokszor játszottak világsztárok gyermekeivel – természetes közeg volt nekik, bejárták velem a világot jó párszor, és nem turistaként. Ők sok helyen otthon vannak Los Angeles és München között.

Amikor együtt zenél például a lányával, akkor kizökken a karvezetői szerepből és előtör az édesapa érzés?

Persze. Egy büszke édesapa, aki csodálattal figyeli a saját vérét. De nem szabad kizökkenni, hiszen zeneileg kísérnem kell és alázattal szolgálnom az egyedülálló tehetségét.

Kanyarodjunk vissza az eredeti kérdéshez: mi lenne a második „hozzáadott érték” a világhoz, amelyet fontosnak tart?

A magyarságom, amely nem egy télikabát, amelyet nyáron leveszek.

Ez a hazám, a gyökerem, a kultúrám, akkor is, ha másik két nyelven alkotok.

A gyerekeim úgy beszélnek magyarul, mintha Pesten születtek volna. Szeretném, hogy sikerüljön még jobban összekötnöm a magyarságom a cosmopolita életemmel. A harmadik pedig immár harminc éve a Mandoki Soulmates projekt, amelyet megpróbáltam mindig úgy vezetni, hogy tiszta lelkiismerettel mondhassam azt, hogy egy-egy zenei album még jobb, mint az előző volt.

Megfigyeltem, hogy igen nagy szeretettel beszél a zenekaráról. Jól látom?

Abszolút. Ez egy vér- és dacszövetség a barátaimmal.

Alázat,  tisztelet a zenének, egymásnak. Ennyi a több évtizedes titkunk.

Egyenlők vagyunk, bármikor számíthatunk a másikra. Örömzenélünk.

Amikor a márciusi online koncert kipattant a fejéből, felhívott mindenkit telefonon, hogy kinek van kedve játszani?

Itt nincs főnök, nincs titkár, nincs ügynök, nincs ügyvéd. Ez máig így van. Igen, kerestem, keressük egymást. Ha egy óriásstáb „dolgozna” rajtunk, már biztosan nem lenne a Mandoki Solumates. Itt csak zenészek vannak. Lelki barátok. A barátok mindig megtalálják egymást, hogy ki és melyik hotelben – álnéven – lakik éppen. Természetesen segítőim vannak, de arra ügyelek, hogy kezdőként kerüljenek hozzám és a szakmát nálam tanulják meg.

Most is telefonáltam az összes Soulmates taggal, első szóra igent mondtak.

A kották máris mentek nekik – ez ilyen egyszerű, noha, több hónapon keresztül készültünk.  

Mindig van valami üzenetük a világnak: ezúttal mi volt?

Tavasszal szerettük volna magunk mögött hagyni a bezártságot, a sok feszültséget. Rengeteg karanténkoncert volt, de úgy gondolom, sikerült egyedit alkotnunk és egy komoly online koncertet csináltunk, ami nem a másolata volt egy színpadi koncertnek A Hungarian Pictures / Magyar Képek rock-szvit produkciót Bartók Béla dallamai ihlették. Alapját nem más, mint a Mandoki Soulmates legutóbbi, Living in the Gap + Hungarian Pictures című albuma képezte, és ez egészült ki új szerzeményekkel.

Mindenen átívelő hidat akartunk építeni, 22 zenésztársam segítségével. Egy globális világválságra egy globális művészi válasz.

A válság a maga jelenségeivel együtt fokmérője annak, mennyire összetartó a közösségünk. Vajon ki más gyújthatna fényt a pandémia-alagút végén, ki más segíthetne a társadalom talpra állításában, ha nem mi zenészek, akik közvetlen kapcsolatban állunk a közönséggel.

Ne szerénykedjen, kik a zenésztársak? Végre nevezzük meg őket.

Tony Carey-vel és a müncheni Soulmates-zenekarral a Starnbergi-tó melletti stúdióómból játszottam. Videón keresztül csatlakozott a szintén Soulmates-csapat többi tagja, például Los Angelesből, New Yorkból, Bostonból, Miamiből, Nashvilleből, Londonból és Berlinből. Grammy-díjas tagok sora. Ian Anderson (Jethro Tull) – Oxfordból, Nick van Eede (Cutting Crew) Londonból, Till Brönner Berlinből, Szakcsi Lakatos Béla Budapestről, John Helliwell (Supertramp) Liverpoolból, Steve Bailey Bostonból, Al Di Meola - New Yorkból, Peter Maffay - Lake Starnbergből, Jesse Siebenberg (Supertramp) - San Franciscóból, Mike Stern - New Yorkból,  Margarita – Moszkvából, Julia Mandoki Hollandiából, Randy Brecker - New Yorkból, Bill Evans – Nashvilleból csatlakozott hozzánk. A felsorolás nem teljes, kiegészültünk még tokiói, sanghaji, pekingi, delhi és moszkvai zenészekkel is.

Volt olyan, aki New Yorkban, az 52. utcai nappalijából működött közre.

Olyan is akadt, aki Dél-Karolina tengerparti strandházából vagy éppen észak-angliai kastélyának pincestúdiójából csatlakozott hozzánk.

Miért pont Bartók?

Greg Lake az Emerson, Lake & Palmerből és Jon Lord a Deep Purple-ből Bartóktól a Magyar képeket akarták elkészíteni velem, ám nem kaptuk meg a jogokat. Ki kellett várni, hogy lejárjon a hivatalos 70 év. Már elhunytak rákban, de megígértem nekik, hogy ha lejár a jogzárlat, akkor megszerzem. Ez megtörtént két évvel ezelőtt.

Bartók hitte és érezte a zene emberek közt hídként működő erejét, ezért gyűjtötte össze ezeket a csodálatos népdalokat, amelyekből kialakult a Magyar képek.

Beszéltem előbb a széthúzásról, itt volt az alkalom. Visszatértem ezzel a társadalompolitikai feladatokhoz, a kör bezárult.

Ezt ekkora kihívásnak tartja?

A legnagyobb kihívás bármilyen furcsa, nem a pandémia, hanem az összetartás hiánya. Bartók a közös nyelv ennek problémának a megoldására. Ráadásul Bartók rockzene – tessék a dallamvilágot, a lüktetést meghallgatni. Ezt próbáltuk – bátran mondhatom, sikerrel – a Bazilika előtt tartott augusztusi koncertünkön is átadni, ahol bemutattuk a világszerte szeptember végén napvilágot látó, a zeneszerzőhöz kapcsolódó vizuális albumunk zenei anyagát. Háromórás előadás keretében a Grammy-díjas művészek sora, Bartók Béla „Magyar Képek” albumának modern feldolgozását adtuk elő.

A most megjelent Utopia for Realists album mondandója is ennyire mély?

A prog-rock stílusa szorosan összefonódott a világhírű animátor barátom, Csupó Gábor látomásos koncepcióival. Az ő ötlete volt, ő komponálta ugyanis a képi világot ehhez a Bartók Béla zenéje által inspirált műhöz, amely a berlini fal leomlásának 30. évfordulója alkalmából rendezett Soulmates koncerten alapul.

Csupó zseniális ötlete az volt, hogy Bartók kedvenc magyar festményei alapján készült magas minőségű animációkat komponáljuk össze a Kárpát-medencében forgatott filmjelenetekkel, a hellyel, ahol a híres zeneszerzőt a hagyományos népdalok inspirálták.

Az eredmény csodálatos vizuális leképezése a színpadon és a stúdióban születő örömzenének. Ez az album hozott össze ismét magyar lelkitársammal.

Mikor pihen, pihen egyáltalán ha egyszer elengedné magát?

Biztos, hogy az nem munka közben van. A naptáram 2023 májusáig foglalt, tudják a kollégáim, hogy nem egyszerű velem az élet. De ez kizárólag a zenei szolgálat, a művészi eredmény és nem utolsó sorban a közönség iránti alázatos tisztelet miatt van. Ez a szakma túl sok lazaságot nem enged, elképzelhetetlen, hogy egy koncertet megelőző éjszakán berúgjon valaki, vagy nem lenne ott a hangbeálláson időben. Ez általában másfél óra plusz. Azért talán ez sokat elmond.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni: felelősség, felelősség, alázat és tisztelet a közönségnek!

Kik azok, akinek köszönhetően ma ott tart, ahol?

A gyerekeim, zenész barátaim, akik hittek bennem: Ian Anderson, Klaus Doldinger, és Monti Lüftner, aki bízott bennem, mint BMG-főnök. Ők olyanok, akiknek elmondhatatlan hálával tartozom.

Édesapja azt vallotta: „Ne álmodd az életed, hanem éld az álmodat”. Sikerült megvalósítani?

Úgy néz ki, hogy jó úton van a dolog. Gyerekeim is helyes úton járnak – nincs gond, nekem meg jól sikerült az első félidő. A másodikon meg dolgozunk, a lécet meg naponta feljebb kell tennünk. (Növekedés)