„A faluban laksz és a föld amin gazdálkodsz valahol kinn, több kilométerre? Hát hogy lehet így gazdálkodni?” – tette föl a kérdést egy magyar gazdának holland társa. Mivel ott az a természetes – és a józan ész is azt diktálja -, hogy ott lakjunk, ahol gazdálkodunk. Számoljunk és döntsük el, melyik a pazarlás.

Pazarló? Néhány éve végigkacarásztam az egyik fővárosi kerület közmeghallgatását. Olyan kérések voltak, mint: „a házam előtti három négyzetméter gyepet az önkormányzat jöjjön ki és kaszálja le”, „az utcában a víznyelő állandóan eldugul – jöjjenek ki és csinálják meg” stb. Ha nálunk valamit le kell kaszálni, akkor kimegyünk és lekaszáljuk, a kátyút betemetjük, a bozótot kivágjuk. Hasonlítsuk össze, hogy az elmúlt évtizedekben mennyi pénzt fordítottak a tanyás térségekre és mennyit a városokra. És válaszoljuk meg: mi itt a pazarló?

Idejétmúlt? A természetben élni a legtermészetesebb és legegészségesebb életforma. A nagyvárosi bűzből a többség menekülne a zöldbe, a szabadba. Akkor miért nem teszik? Mert olyan körülményeket teremtenek. Olyanok az elosztási viszonyok. Először jön Budapest, majd jönnek a nagyvárosok, majd a kisvárosok, falvak kiáltanak segítségért, a sor legvégén a kistelepülések kapkodnak levegő után és a legeslegvégén meg a tanyák haldoklanak. Következzen itt szárazon pontokba foglalva, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk?

A manapság fenyegető legnagyobb veszély a közbiztonság. Pontosabban annak hiánya. A tanyát nem lehet otthagyni. Vigyázni kell rá. „Már nem ő vigyáz ránk, mi vigyázunk rá, hogy el ne lopják” – fogalmaz az egyik tanyatulajdonos, aki nyugalmat keresve költözött erre a vidékre. Itt többségében nem vagyonos emberek élnek és mégis.

Európa nyugati felén a családoknak két otthonuk van. Az egyik a büdös, szmogos, zsúfolt városban, a másik meg vidéken. Amely falusi házat gyönyörűen, az adott vidék stílusában helyrehoznak, és oda járnak le hétvégeken és nyaranta. Ez a ház egy mindennel felszerelt második otthon. Ide kerül a lecserélt hűtőszekrény meg a mosógép (nem a városi szemetet növeli), a már nem férő könyvekből is van egy kis könyvtár, egyszóval nem nyaraló, hanem második otthon, ahol akár huzamosabb ideig lehet élni. Sajnos ezt így Magyarországon egy az egyben követni nem lehet. Az ok: a szociális feszültségek. Jártam Franciaországban és láttam, hogy ott egész éjszakára kint lehet hagyni a szabadban a gulyát, senki sem fogja elhajtani. Nálunk a tanyasi lakosság ki van téve mind a szomszédoknak, mind a bűnbandáknak. De hallottam olyan, szépen felépített lovas panzióról is, ahol néhány kigyúrt, rossz arcú vendég érkezett éjszakai szállásra, a tulajdonos meg egész éjszaka nem mert elaludni. Azóta csak ismert vendégeket fogad és állandóan a „zárva” tábla van kitéve.

Ma a tanyás térségekről nem hogy átfogó tanyafejlesztési koncepció nem született, de még a meglévő vidékfejlesztési keretek közé sem lehet beilleszteni (ld. később). A tanyák egy részén – ahol gazdálkodni nem akarnak vagy nem lehetséges – biztosan átalakul egy ilyen második otthon-nyaraló funkcióvá, ahol ráadásul még bizonyos hagyományőrzés, tárgyi kultúra megőrzése is történik.
Ennek egyetlen akadálya a közbiztonság. Hány tanyát, mekkora épületvagyont lehetett volna és lehetne még mindig megmenteni, ha a városlakóknak nem kellene félniük attól, hogy az otthagyott tanyáról télen lelopják a cserepet, kiszedik az ajtókat, vagy egyszerűen csak betörnek.Egy elhagyott tanya két év alatt elpusztul. Főleg ezért. Nem az időjárás miatt. Egy tanya megvételéhez nem is kell olyan gazdagnak lenni. Az őrzése viszont olyan feladat, amit csak a tanyát szőröstül-bőröstül, értsd: kutyával, macskával, juhnyájjal, tehenekkel, stb. együtt megvásárló külföldiek tudnak megoldani. Akiknek van arra is pénzük, hogy megtegyenek „gondnoknak” egy erdélyi családot.

Mit lehet itt tenni saját erőből? Ha olyan a szomszéd és olyan a távolság, akkor figyelhet a tanyánkra. Feltéve, ha nincs közte erdő. Mert ha erdő van közte, akkor passz. Erdős területen a polgárőri szolgálat nagyon drága, hiszen ide-oda kell kocsikáznia, ha valóban le akar fülelni valakit. Éppen ezért nem támogatják a mezőőri szolgálatot sem erdős területeken.

Az utóbbi évtizedekben sok helyen a Duna-Tisza közén rohamosan megváltozott a tanyasi táj arculata. A korábbi ligetes legelőket, a szőlőket és gyümölcsösöket fokozatosan váltja fel az erdő. A sakktáblaszerűen telepített, géppel művelt nyárfaerdő, amit úgy 10-15 évenként tarra vágnak, amitől egy darabig holdbéli tájra emlékeztet a határ.

Ez nem volt mindig így. Valamikor még állatok népesítették be a vidéket. És az állatok legelőn legeltek, nem pedig állattartó telepeken ették a külföldről behozott GMO-s takarmányt, amitől a magyar hús még kommersz árunak sem kell  jobb helyeken. Manapság is legelhetnének az állatok. Az Agrár-Környezetvédelmi Program támogatja is a legeltetéses állattartást, az Unió is támogatná, ha a magyar kormány is támogatná. De nem támogatja. Sőt, az erre szánt pénzeket épp most készül átcsoportosítani a GMO-s takarmányt föletető állattartóknak.

De az erdők körül sincs minden rendben. Gondolnak-e arra például az erdősítést szorgalmazók, hogy míg a hagyományos, vegyes gazdálkodású tanya egy egész családot ellátott, addig az erdő eltartó képessége ennél jóval kevesebb. Egyesek szerint 500 hektár erdő tart el egy családot. És mi lesz a többi emberrel? Ők miből fognak megélni? Főleg úgy, ahogy itt nálunk csinálják a dolgokat. A fának piac is kell. Üzemek, amelyek megveszik és földolgozzák. Ami nálunk azért nincs, mert a rendszerváltás után átengedtük a nyugatiaknak a feldolgozóüzemeinket, akik azonnál bezárták azokat. Hiába van szakembergárdánk, hiába van jó minőségű fánk is, itt csak legfeljebb félkész termék készülhet. Meg szőlőkaró, meg raklap exportra. Mert a nagyobb hozzáadott értékű termékekeket maguknak tartják fenn. Tegyük föl, hogy a tetteseket mindezek ellenére valahogy mégis sikerül elcsípni. Mi van ekkor? Semmi. Egy nap múlva kiengedik őket, mert „a bűncselekmény súlya nem akkora, hogy előzetes letartóztatásuk indokolt lenne.” Még akkor sem, ha már huszonnyolcadszor fogják el őket. Hej, Ráday (a XIX. századi, nem a Mihály), betyár egy világ van ma újra!

Az utak. Általában ezt szokták a legfontosabbnak említeni, mert igen-igen kellemetlen lehet a mai világban, ha olyan mély a sár, hogy csak traktorral lehet közlekedni. Márpedig szokott ilyen lenni a tanyavilágban. Utakon itt természetesen földutakat, dűlőket kell érteni. A földutak mai állapotáért a mezőgazdasági gépek, a nehézgépjárművek a felelősek.

Régen, amikor még nem volt gépkocsi, a tanyasiak maguk tartották rendben a dűlőutakat. És vigyáztak rájuk. A Hortobágyról például kitiltották azt a gazdát, akinek a szekere mélyebb nyomot hagyott a földútban a megengedettnél. És ezt az elöljáróság be is tartatta. Akkor még volt valódi ÖNkormányzás. Ma viszont vannak rosszul értelmezett emberi jogok. Néhány évvel ezelőtt nekifogtunk, hogy ásóval, lapáttal helyrehozzuk az egyik dűlőt. Az önkormányzat küldött egy tolólapos gépet, mi pedig egyengettünk ásóval, kapával, bozótot írtottunk. Napok sem teltek bele és a környékbeli fakitermelés pótkocsis teherautói egy aszfaltút kanyar lerövidítése céljából ott kezdtek el járni, egész munkánkat semmivé téve. Amikor ezt kifogásoltuk, akkor a válasz az volt, hogy nekik joguk van ott járni, ahol ők akarnak.

Biztosan lehetne valamilyen forgalomkorlátozást bevezetni, de az önkormányzatok első válasza erre rögtön az, hogy nem lehet. Ha meg mégis nagyon akarjuk, akkor nézzünk utána a jogszabályi háttérnek, győzzük meg a képviselőtestületet, találjuk ki, hogyan történjen a lezárás vagy a forgalom ellenőrzése, szerezzünk rá pénzt, vagyis csináljunk meg mindent mi magunk, a semmiből. (És még csak nem is aszfaltutat akarunk!)

A jövő útja márpedig az ésszerű és célszerű földútkarbantartás és a célszerű forgalomkorlátozás. Hiszen minden tanyához nem vezethet aszfaltos út, ezt talán mindenki belátja. De egy olyan földútnak a karbantartása is rendkívül költséges, amelyet állandóan nehézgépjárművek használnak.

Az érdekképviselet hiánya. Kis hazánkban nagyon sok kisebbségnek van törvénybe foglalt képviselete. Elég, ha csak tíz ember ehhez vagy ahhoz a nemzetiséghez tartozónak vallja magát és máris kisebbségi önkormányzatot lehet alapítani. És ami legalább ennyire fontos, a kisebbségi önkormányzat működéséhez külön pénzalapot kell biztosítani, amely felett a kisebbségi önkormányzat rendelkezik. Mi van ezzel szemben a – településtől függően – akár több száz tanyasival? Az önkormányzati törvény biztosítja ugyan a részönkormányzat alakításának lehetőségét, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha több, ugyanahhoz a településrészhez tartozó képviselő kívánja azt megalakítani. Márpedig a településeket gyűrűszerűen körülfogó tanyavilágot a választási körzetek kialakításakor cikkekre szabdalták és mindegyikhez elég jelentős belterületi részeket is hozzácsaptak. A szavazóhelyiség pedig természetesen a belterületi részeken van, ahová a tanyasinak akár 3-4 km-t is mennie kell az előbb már leírt állapotú földutakon.

Ezután azt hiszem nem meglepő, ha a tanyasiakra egyfajta érdektelenség, nemtörődömség, az „úgysem változik semmi” hangulata lett úrrá. Most már megszokták azt, hogy tőlük csak a kopogtatócédulák kellenek, de azok nagyon. Már megszokták, hogy felelős vezetőt vagy arra aspiráló önjelöltet csak választások alkalmával látnak, és akkor is némelyikük megkérdezi, hogy „merre is kell visszamenni a falu felé?”, mert amúgy annyira nem ismeri sem a környéket, sem bennünket. A legutóbbi helyhatósági választások alkalmával a mi körzetünkben 38%-os volt a részvételi arány. Gyanítom, hogy a tanyasiak esetében ez az arány még kisebb volt. A körzetben körülbelül 250 a tanyasiak és 500-600 a belterületiek és zártkertiek száma.

A legutóbbi népszavazás alkalmával derült ki, hogy mennyien élnek a tanyákon „törvényen kívül”, lejárt személyi igazolvánnyal. Az egyiknek 13 éve járt le a személyi igazolványa, a másiknak 9 éve, a harmadiknak csak öt napja. Mindegy. Egyik sem szavazhatott. De ez nem volt akadálya a rendszeres orvosi ellátásnak vagy a segély felvételének. A negyedik pedig nem tudta, hogy hova kell menni szavazni, mert még életében nem csinált ilyet.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy minden önkormányzat úgynevezett felemelt fejpénzt kap a külterületi lakosok után. Amely összeg annak rendje és módja szerint el is tűnik az önkormányzati nagykalapban. Ezért nem is érdemes addig a külterületi lakosok után járó fejpénz növeléséért harcolni, amíg ez a rendszer meg nem változik.

Az önkormányzati (és tegyük hozzá az egyéb) érdekképviselet hiánya tükrében különösen fájó, hogy Magyarországon a legnagyobb tanyás térségek mindig kiestek a vidékfejlesztési támogatásokbó.

Valamikor úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt itthon is elkezdte szárnyait bontogatni a falusi turizmus. Nemsokára megszülettek a falusi turizmus fejlesztését elősegítő pályázatok is, amelyek 3000 fő alatti településeken támogatták csak a falusi szálláshelyek létrehozását. Nagykőrös, Cegléd, Kiskunfélegyháza tanyasi lakosai és folytathatnám a sort, nem részesülhettek ebből.

Azután jött a SAPARD program. Hú, de készültünk rá. Micsoda terveket szövögettünk és adtunk be az előkészítést végző teamnek! Az okosabbak – most már látjuk, hogy ők voltak az okosabbak – karba tett kézzel nézték: elég majd csak akkor mozdulni, ha már itt lesz a kiírás. Az eredmény? Semmire nem pályázhattunk, mert a SAPARD program 150 fő/km2 laksűrűség alatt határozta meg a hátrányos helyzetű települések fogalmát. Kecskemét, Szeged, Cegléd tanyasi lakossága ismét csak ácsingózhatott a SAPARD-ból származó pénzekre. Ekkor már jónéhány, nagy tanyavilággal rendelkező és hátrányosan érintett település polgármestere is fölzúdult és levelet intéztek az FVM-hez. Hiszen micsoda dolog az, hogy a tanyás területek nem számítanak eléggé vidéknek, míg az ország legnagyobb vásárlóerejű települése, Telki viszont igen?

Most már nincs SAPARD, de van helyette AVOP. A lehatárolás némileg változott, de az eredmény ismét csak lesújtó. Kecskemét, Cegléd, Szeged tanyavilága ezután sem számíthat vidékfejlesztési pénzekre (Telki viszont igen).

Ha valakinek van ötlete arra, hogy az én tanyámat hogyan lehetne 200 méterrel valahogy arrébb húzni, akkor azt nagyon megköszönném. Ha ez sikerülne, akkor a tanyám már Mikebudához tartozna, és ott már mindenre lehetne pályázni. Egyébként minden ugyanaz, csak az a fránya 200 méter ne lenne.

A villany hiánya nagy probléma ott, ahol nincs. De folytathatnám a sort a gázzal, a vízzel, a csatornával, a közvilágítással stb. Az egyik környező település polgármestere – aki maga is tanyán nőtt fel –, azt mondta nekem, hogy azért szeretné jobban, ha a tanyasiak beköltöznének a faluba, mert a tanyasiaknak előbb-utóbb épp olyan igényeik lesznek, mint az elmúlt években nagyarányú közműfejlesztésekben részesülő falusiaknak: kell villany, majd utána kell a gáz is, majd a vezetékes víz, az út, a közvilágítás... De hát tényleg kell ez a tanyákra?  Ha valaki úgy akar élni, mint bent a faluban vagy a városban, akkor talán tényleg egyszerűbb lenne beköltöznie, mint mindent kivezetni oda.

A tanyasi életforma jövőjét az jelenthetné, ha a tanyasi hagyományokra épülően egy természetközeli, az energiafelhasználásban, károsanyagkibocsátásban, szemétkibocsátásban is példamutató, divatos szóval élve fenntartható életformává lehetne továbbfejleszteni. Persze, az átfogó tanyafejlesztési programok helyett felröppenő ilyen-olyan tanyafejlesztési ötletekben lépten-nyomon felmerül valami nagyszabású, „vezessünk - építsünk 10-20-50-100 kilométereken keresztül valamit” ötlete, ami ha a tanyasi lakosságnak nem is, de a beruházó önkormányzatoknak, a kivitelező vállalkozásoknak mindenképpen megéri. Tekintettel arra, hogy ezek a nagyszabású tervek csak állami finanszírozással, az adófizetők pénzéből valósulhatnak meg. A tanyasi lakosság meg majd fizetné a közüzemi díjakat megismerkedhetne a kifizetetlen számlákkal.

Régi módon gondolkozunk. Nagy állami beruházásokban, hagyományos energiákban, holott az Unió pont az alternatív energiákat támogatná. A szemlélet a régi „majd mi felülről megmondjuk, hogy nektek mi a jó” ahelyett, hogy rábíznánk sok mindent az emberekre. Van néhány civil szervezet, amely megpróbál helyben tenni valamit, de megítélésük felemás. A tapasztalat az, hogy csak azt sikerül keresztülvinni, amihez nem kell pénz és nem sérti senki érdekeit.

Hát ilyen problémákkal küszködünk. Harcolnunk kellene, állandóan lobbyzni, mutatnunk magunkat, hetenként petíciókkal bombázni a minisztériumokat, hogy mi is létezünk, hogy itt értékek mennek veszendőbe, hogy ez nem egy idejétmúlt életforma, hanem az igazi életforma, a természetes, amikor nem csövekből jön minden. Ehhez rengeteg emberi energia kellene. Ehhez pont a tanyasi lakosságnak nincs érdekérvényesítő képessége. Segíthetne az értelmiség, mint ahogy egy emberként sikított föl akkor, amikor az első dunántúli falvak kezdtek elnéptelenedni. De ma már mással vannak elfoglalva.

A címben megfogalmazott kérdést nem tudom megválaszolni. Csak remélni merem, hogy lesz ez még jobb is. Az igazán nagy dolgokat amúgy is a periférián lehet megvalósítani. Azt mondják. Valami azért mozdulni látszik. A mi környékünkön szépen kúsznak felfelé a tanyaárak. Meg kell nézni, mennyi külföldi települt az alföldi tanyákra. Annyira rossz azért nem lehet tanyán élni. Manapság csak a nagyon gazdagok engedhetik meg maguknak, és a nagyon szegények kényszerülnek arra, hogy tanyán éljenek. Az utóbbiakat az utcától menti meg a tanya, az előbbiek pedig meg tudják valósítani az IGAZI életformát.

biokontroll.hu