A falu ahol 1949 óta éltünk, álmos kis földművelésből élő falu volt. Voltak ugyan iparosok, annyian, ahányan ellátták a falu és a tanyavilág igényeit, de a fontos emberek a parasztok voltak. Nem voltak itt nagybirtokok. 40-50 hold, komoly nagygazdaságnak számított. Ebből is alig volt kettő-három. Az átlag inkább 5-7 hektár. A rokonoknak is 10- 20 hold körül mozogott a gazdaságuk. Apám legkisebb gyermekként, 18 évvel a többiek után látta meg a napvilágot. Mire rá került a sor, már csak egy "virágcserépnyi" föld maradt, meg egy ház, amit a testvére lakott. Édesanyámék, pedig Nagymajlátról költöztek a szomszéd faluba, hét lány és két fiú. A föld jó volt hagymatermesztéshez. Kis földterületen, 3-4 hektáron, sok munkával, szűkösen, de meg lehetett élni belőle, minden lány kapott egy kisebb hozományt is. Édesanyám egy pici vert falú parasztházat. Nekünk így egyetlen hektár jutott. Talán úgy volt, hogy az Édesapám egyik testvére Laci bácsi adott egy holdat. Minden esetre ez a hold mindig az Ő birtokukkal volt határos, és az életünkben bizony sokszor meghatározó volt ez a kis föld is, mert az alapvető élelmet biztosította a legnehezebb időkben. 

A szomszédban lakott apu testvére Lukács bácsi és családja. A közösnek mondható udvarunkon sokszor állt egy teherautó, amit mindig megnéztem. Ritka volt akkor az ilyen, vagy ehhez hasonló, géperejű járgány. Eltelt egy hét is, hogy arra vetődjön egy gépkocsi. Ennek még, "integetős" indexe volt. Egy karocska nyúlt ki a tokjából háromszor és mutatta, hogy merre is akar menni a vezetője. Nagy élményt jelentett nekem, amikor megmutatták, hogyan működik, és én is kipróbálhattam egyszer. Az autó egyébként egy nagy batár volt, csörgött csattogott.

Apu elmondta, hogy az autó Gyuszié, akik rokonaink voltak nagyanyai ágon.

A teherautóhoz gépkocsivezető is dukált, egy alacsony ember, aki emlékeim szerint mindig aludt, ha a teherautó ott állt a közös udvarunkon.

Korábban hatalmas gazdasága volt Gyuszi családjának 150 hold is lehetett. Volt ott gőzeke is, meg cséplőgép. Egyszer ki is gyulladt a gőzgéptől a szalmakazal, mesélte apu.

Ebből a vagyonból erre az időre kb. 50 hold földjük maradt a szétöröklés, vagy tán a bankkölcsönök eredményeként. Mert már akkor is így volt ez.

Emlékszem egy tanulságos történetre, amit Édesapám mondott el.

Teri néni a nagygazda felesége, már idős asszony volt. Édesapám éppen ott volt náluk egyik nyáron. Hirtelen hatalmas fekete felhők jöttek, a cselédek befutottak a csűrbe, az istállóba, az első esőcseppekre. Teri néni, ahogy észrevette a vihart kicsoszogott, a konyhából körülnézni, nem tesz-e kárt a vihar valamiben. Látta a tarlón menedéket kereső kis gyöngytyúk csibéket az anyjukkal. A felső szoknyát a fejére húzva, kipattyogott a tarlóra és az egyik alsószoknyába összegyűjtötte a kiscsibéket és behozta az istállóba.

Apám is csak később értette meg és tudatosult benne, hogy a vagyon felelőssége, mindenek felett áll. A cseléd, a béres megtehette, hogy behúzódik a csűrbe az eső elől, de a gazda mindenért felelős.

Apámat, mint 15-16 éves fiatalembert elvitte Gyuszi apja Pestre, teherautót venni. Nem ezt, hanem egy másikat. Vonaton mentek, mert a lovaknak volt éppen elég dolguk otthon a határban. Vittek szalonnát, kenyeret, az út mellett meg voltak akkor még gyümölcsfák, ha megkívánták, onnan szedtek. Mentek Pesten, az utcán, és Gyula bácsi szellentett… egyet, még egyet, elég hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy valami nincs rendben a gyomrával. A reggeli avas szalonna, vagy valami gyümölcs okozta, nem tudni. Apám kicsit lemaradt mindig, demonstrálva, hogy semmi köze ehhez az emberhez. Megtalálták a kereskedést. Bementek. Apám olcsó szandálban, Gyula bácsi enyhén tehéntrágyás papucsban, zsíros kordbársony nadrágban szakállasan.

- Mit keresnek itt? Mordult rájuk a kereskedő.
- Autót akarunk vönni, jó nagyot. Mondta Gyula bácsi
- Itt csak kézpénzért van autó. Szögezte le a kereskedő, és némi megvetéssel végignézett a mezítlábas társaságon.
Van itt. És előhúzott egy nagyköteg Pengőt.

A kereskedő azonnal hellyel kínálta és hajlongva mutatta az autók képeit, bíztatva a vásárlásra.

- Hát,… és ez mibe kerül? Mutatott egy képre Gyula bácsi.

Mondott egy árat a kereskedő.

- Á, ennyié nem köll.
- Hát, mennyit érne kendnek, fogta a szót szögediesre a kereskedő.
- Kevesebb. No mönjünk gyerök.
- Várjanak! Mondott egy kisebb árat az eladó

Gyula bácsi mintha meg sem hallotta volna. A kereskedő még többet engedett az árból, de arra sem reagált. Még az utcára is utánuk ment. Megállt Gyula bácsi, mint aki restelli az utcán a sok unszolást. Visszafordult, mert ugye az úriember nem utcán tárgyal.

Visszamentek az üzletbe, elővett egy pengőköteget.

- Adja ennyié? Kérdezte
- Jó! mondta a kereskedő, miután megszámolta a pénzt.
- De el is viszi haza a faluba a kocsit!
- Rendben van. Holnapra keresek egy gépkocsivezetőt.  szívta a fogát a kereskedő.

Amikor kimentek az üzletből azt mondja Gyula bácsi.

- Na, e mögvót, mán nem mögyünk gyalog haza.  Mögmaratt fele pézöm is, mönjünk el vögyünk még valamit.

Amikor a meséhez képest jó tíz évvel később Mórát olvastam, szinte rokonaimnak éreztem hőseit, ezeket a ravasz, de szeretni valóan dolgos embereket.

Hogy megértse valaki a Rákosi kor embertelenségét, ismerni kell ezeknek az úgynevezett kulákoknak a lelki világát. A maguk egyszerű módján, zömükben felelősségtudó, a tudásukat apáról, fiúra átadó dolgos emberek voltak.

Egyszer fekete kabátos emberek jöttek. Elvitték a teherautót. A suttogásokból hallottam, hogy lefoglalták, és Gyuszi bácsit is bevitték. A bevitel szó valami rossznak a kezdetét jelentette.

- Hova vitték be? Kérdeztem
- Nem köll erről neköd tudni. Hárította el a kérdést Apám.

1955-ben találkoztam legközelebb Gyuszi bácsival. Bejött hozzánk egy szürke arcú ember zsíros kekiszínű kordbársony nadrágban, kopott, mintás ingben, és egy nagy kerek formát felvevő hasított bőr mellénybe, amelyik jó 10 centire elállt a hasától. Komikus lehetett volna, ha máshol, más körülmények között látom, de ott abban a pillanatban a halál lehelete borzongtatott meg.

- Jó lefogytál. mondta apám a köszönés után. Milyen volt benn?
- Hát nem vót könnyű. Mondta, vagy inkább nyögte.

Beszélgettek még valamit halkan, suttogva, de engem elküldtek. Nem is akartam maradni, féltem a "benn" ismeretlenségétől.

Valamivel még megkínálta édesanyám Gyuszi bácsit, de nem fogadta el, azt mondta, nagyon rossz a gyomra, szétrugdosták, és fáj is valami belülről.

Egy-két hét, vagy hónap múlva meghalt.