Ilyenkor különösebb indulat nélkül annyit mond: „A kurva anyádat”, esetleg ha majdnem elesik még hozzáteszi: „Az isten bassza meg”.

Kinyúlt, kék mackónadrágot visel. Kabátja valamikor egy kínai piac éke lehetett, mára erősen megkopott, rózsaszín darab. A cipzárt nem lehet egészen fölhúzni, mellmagasságban egy biztosítótű fogja össze. Ő a harmadik a családban, aki hordja. Fején kézzel kötött, zöld sapka. A műszálas sál hosszan lebeg utána. Edzőcipőjén a az Adidas felirat melletti két lehámlott csík egészen biztossá teszi, hogy hamisítvány – de még majdnem egészen új. Igaz, kicsit hideg, itt a kiskunhalmi mínuszban.

Távolról disznóröfögés hallik.

• Na szegény Mr. Biget holnap kivégzik – gondolja magában, miközben kis híján átbucskázik egy terepjáró túrta keréknyomban. „Az isten bassza meg” mormolja.
• Áldás békesség fiatalúr! – köszönt rá az iskola előtt a pedellus, s két ujjába csippentett orrával nagyot sercint a megfagyott gyomok közé.
• Jó reggelt, Kovács bácsi – mondja a harmincas bundesligafrizurás alaknak –, hadd menjek be ma előbb, nagyon hideg van itt kint – mondja nem túl meggyőzően.
• Na, még csak az kéne. Megmondta az igazgató úr, hogy kapunyitás hétkor. Addig szó se lehet róla. Mert itt rendnek kell lennie. Vége a liberalizmusnak, amikor a diákok azt gondolták, hogy nekik minden csak jár, de semmit nem kell teljesíteni. Hogy csak a jogok, és sehol a kötelességek.
• Kurva hideg van – topog a srác a bicikli mellett.
• Kurva hideg - hagyja rá a hivatalsegéd és cigarettát húz elő a pufajkája zsebéből, majd némi mélázás után odanyújtja a gyereknek – Na, kérsz egyet? Hideg ellen is jó. De ha a tiszteletes úr észreveszi mit csinálsz, lenyakazlak és nem is tőlem kaptad.
• Ok, Kovács bácsi. Megdumálva – gyújt rá szakavatott mozdulattal és az orrán át kéjjel fújja ki a kékes füstöt. – A tiszteletes úr pedig bekaphatja – teszi hozzá, amire Kovács csak megrántja a vállát. Tőle aztán.

A faluban nem különösen rajonganak a tiszteletes úrért. Több oka is van ennek. Az egyik, hogy katolikus vidék ez, ha valaki egyáltalán vallásos – kevesen azok a szülők és nagyszülők generációjából, akkor inkább katolikusok – de pár éve, amikor az állam megszerezte sorra az iskolákat, az önkormányzat a reformátusokkal egyezett meg, hogy vegyék át és „mentsék meg.” Azóta a gyerekeknek kötelező és a tanároknak

erősen ajánlott istentiszteletre járni,

és ott a hideg templomban hosszan hallgatni a tiszteletes úr fejtegetéseit a szeretetről, a megértésről és a megbocsátásról. Vasárnap megszámolja hányan vannak ott. Tavaly egy egész osztály megbukott félévkor hittanból, mert nem jártak el a nyolcadikosok rendszeresen. Volt, aki sorozatot nézett inkább, vagy facebookozott, más meg kénytelen volt kapálni járni, szüretelni, az állatokkal törődni.

Háromnegyed hétkor megérkezik a dagadt matektanárnő egy nagy kosárral a kezében. A kosárnak kolbászszaga van. Meglátja a kint kékre fagyott szájjal topogó fiút és betereli az épületbe, közben azt morogja magában „Leszarom a hét órát. Mínusz nyolc fok van.”

A kolbászszagú kosár azt jelenti, hogy az első órában a matektanár nem az egyenlő szárú derékszögű háromszöggel vagy a szimmetrikus tükrözéssel fog foglalkozni – ez amúgy sem sokakat érdekel –, hanem az árut teríti majd a kollégái között.

Majdnem mindenki üzletel valamivel.

Tavasszal – ősszel zöldségekkel, gyümölcsökkel. Ilyenkor, aki disznót tart, hússal, töltött áruval. Az egyik magyartanár egy napközissel ügyesen köt, karácsony előtt igen jól mennek a pulóverek, sapkák, sálak. Egy időben elég sokan „emvéjeztek” – de ez már kiment a divatból. A jó gyümölcspálinka, mert nincs mindenkinek, különösen keresett cikk.

Délután néha a szülők is bekapcsolódnak az üzletelésbe, „ha már úgyis eljöttem a kölyökért” – felkiáltással.

Amióta a „refik” vannak,

ide elért a XXI. század. Az iskolában több „okostáblát” szereltek be, nem egy osztályteremben projektor is működik.

Az ezek működéséhez szükséges távirányítót és kábeleket a portáról kell elkérni – korábban míg az osztályban tartották ezeket, rendre eltűntek. Most tehát le kell érte küldeni egy gyereket, az visszacammog vele, összedugdosni, és az előre, otthon elkészített tananyagot pendrive-ról betölteni. A wifitt tavaszra ígérik az emeleteken; a földszinten, ahol a tanári, a tornaterem és az ebédlő van, már évek óta nagyszerűen működik.

Az iskolában két tanár is dolgozik, aki elvégzett digitális kompetenciafejlesztési tanfolyamot. Ők Pestről kerültek még ide. Az egyikük ide házasodott, a másikuk azért, mert pesti Havanna lakótelepi lakását egy szerencsétlen kölcsönügylet bukásakor kénytelen volt eladni, és a maradék pénzből csak itt tudott szerezni magának valamit.

Egyszer vagy kétszer ő nekiállt a digitális táblát használni, de kollégái nem is nagyon leplezetten afféle megjegyzéseket tettek, hogy

na, megjött Pestről, és már agyaskodik is.

Ezzel vége lett a kísérletnek. A falusi kereskedelemből kimaradt városi ember amúgy is meglehetősen különálló marad itt, ahol mindenki mindenkit száz éve ismer. A rokona, a szomszédja, a barátja, az ellensége a másiknak. Tényleg, mire lenne jó ez a különcködés a táblával.

Reggel hét óra után gyorsan megtelik az udvar, melynek egyik fele betonos, a másikat feltörték, oda tavasszal füvet ültettek.

Most persze a fagyban a betonos oldalon lehet szaladgálni játszani egészen háromnegyed nyolcig. Ha valakinek nagyon kell pisilnie, azt a kapuügyeletesek általában beengedik az épületbe. De néha csak igen hosszas könyörgésre. Mert azt a gyerekek is tudják, rendnek kell lenni,

mi lenne, ha mindenki csak úgy össze-vissza rohangászna a vécére.

Háromnegyed nyolckor az ügyeletre beosztott tanár kiabál, vagy tapsol vagy síppal jelzi az időt.

Az ügyeletet mindenki szívből utálja, ki akar többosztálynyi kavargó gyerekre felügyelni a félhomályos fagyban. A pályakezdőkre, a két pestire és az istentiszteletről többször hiányzókra valahogy feltűnően többször kerül sor itt reggelente.

Háromnegyed nyolckor tehát, a tanár jelére, osztályonként sorakoznak a gyerekek, méghozzá nagyság szerint és külön oszlopban a fiúk és a lányok.

Amíg teljesen némaság nem lesz, nem indulhatnak befelé. Meg kell várni tehát a lökdösődés befejezését, amíg mindenki meg nem találja a helyét.

Amikor végre csend lesz, az igazgató úr kijön a szobájából. Fiatal, göndörhajú férfi és a lépcső tetejéről elégedetten szemléli, amint egyszerre lépve református dalokat énekelve minden osztály fegyelmezetten a helyére vonul.

Dicsőség, dicsőség, Istennek! /Békesség földön az embernek! Békesség földön az embernek!/Kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet.

– hangzik fől. Különösen a nyolcadikosok éneklik teli torokból. Ők már tudják, hogy a továbbtanulás szempontjából a lelkészi ajánlás nem mellékes.

Az iskolába nem járnak cigány gyerekek.

Pedig valószínűleg többen vannak a településen, mint a „magyarok”. Az iskolában kialakult kevés konszenzus egyike, hogy márpedig ide ne járjanak. Nekik is jobb egymás között, ott a szomszéd falu megmaradt állami iskolájában.

A szülők, akik mérgesek általában a református egyházra, ebben az egyben kivétel nélkül egyetértenek a presbitériummal. És a tanári kar is hálát ad az Úrnak, hogy megússzák a cigánygyereket. Az igazgató kollégái fegyelmi problémái esetén időnkén céloz arra, hogy át lehet kerülni az „államiba” – és ettől mindenki tart. A pedagógusi közmegegyezés szerint, súlyos büntetés, irtózatos szerencsétlenség, ha valaki oda lecsúszik. A szakma legalja, de olyanok is dolgoznak ott – hangzik el néha a tanáriban megvetően.

A romák többsége egyébként a faluban külön lakik, a telepen. Van ott bolt is, ritkán futnak össze. Iskolába már nem járnak együtt, közös munkahelyek a téesz megszűnése óta – de az inkább még a nagyszülők korában volt -nincsenek. Bár párszáz méterre élnek csak egymástól, de leginkább

külön világban.

Az igazgató ambiciózus fiatalember. Jóban van az egyházközség elnökségével és a püspök úrral is kétszer hosszabban beszélgetett már. Ha nincs botrány, ha elég sokan választják a hittant és eljárnak az istentiszteletre és egy két tanulmányi verseny győzelme is összejön, akkor évzárókor ott feszít majd fess bocskaijában a lelkész úr és az elnök úr között és elégedetten bólogatnak majd mindannyian.

A délelőtt lassan és unalmasan telik el. Ahogy haladunk a nyolcadik felé, egyre kevésbé érdekli a gyerekeket, ami itt történik. A tehetségesebbek, az igyekvőbb családok gyermekeit negyedik vagy hatodik után még mindig elviszik. A többség marad és unja.

A tanárok is unják. Pedig

a tananyag sok.

Gyakran hajnaltól késő délutánig tart az oktatás. Aztán még a szakkörök, a sportkör, az énekkar, a színjátszókör. Az ötvenhatos évfordulóra külön műsor kell. Ebből az igazgató kihúzta a magyar menekültekről szóló két mondatot. „mi nem politizálunk.”

Mióta kötelező a mindennapi testnevelés a magyar órán ülők rendszeresen hallgatják, amint az egyik tornatanár a kék tornanadrágok miatt veszekszik a folyosón felsorakozó gyerekekkel. A tornaterembe nem férnek be, a folyosón meg mit lehet csinálni? Leginkább kioktatnia a felsorakozó, rendetlenkedő kölyköket. Tavasszal már jobb, akkor ki lehet menni focizni.

Amióta ennyi a tornaóra két új tornatanár is jött. Igaz, a biológiás és a fizikás elment – nem jött ki az óraszáma, arra meg nem volt kedve, hogy ingázzon a tagiskolába.

A felsős igazgatóhelyettes egyszer meg is jegyezte a karácsonyi bulin – mindenki sütött és hozott otthonról bejglit, pogácsát, fánkot, ki mit tudott, a tiszteletesné meg több demizson saját bort, amit egyébként árul is kis kannákban –, hogy

nem nőtt a tantestület intellektuális színvonala az utóbbi időben a személyi változások nyomán.

Lett is sértődés belőle.

Az egyik hétfői értekezleten szinte csak arról volt szó, hogy a testnevelés, a hazafias nevelés és a keresztyén nevelés mennyire az alapja az oktatásnak itt és ebben különösen számítunk a testnevelő kollégák szaktudására, tapasztalatára és ügybuzgalmára.

A hétfő az értekezletek napja. Ilyenkor alig van óra déltől, napközi- és egyéb működik csak.

A tantestület tagjai órák hosszat üléseznek, megismerkedvén az új adminisztrációs szabályokkal. A legújabb jelentésírási kötelezettségekkel. Minden második alkalommal a tiszteletes úr is megjelenik, s rövid áhítattal kezdődik a megbeszélés.

A tiszteletes úr szerint a kedves pedagógus kollégák már-már istentelenek és még a megkereszteltek sincsenek az alapvető tudás birtokában sem.

Most János evangéliumából idéz:

Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.

És azt magyarázza, tehát nem véletlen, hogy ők most itt, erre a magasztos célra összekerültek.

Van, aki a pad alatt dolgozatot javít a hátsó sorban, más az ablakon bámul kifelé. Több családanya arra gondol, hogy még el kell hozni a gyereket az óvodából, mire a boltba ér, minden elfogy, s akkor mit főz az urának.

A lelkész kihasználja az alkalmat, sokat beszél, úgy érzi, nagy sötétségen kell áttörnie. Kérdez is. Felszólítja az ott lévőket. Újra és újra visszatér a teremtéshez, miután a múltkor valaki hangot adott annak, hogy Ádám és Éva fontos, de azért Darwint is meg kell említeni. Mindez persze már a biológiatanár távozása után történt.

A behunyt szemű közös áhítaton már senki nem mer felvihogni.

Hozzá tartozik a mindennapjaikhoz. Még mindig jobb itt, mint a cigányos iskolába – gondolják többen. Megmondta az igazgató, nem kötelező itt tanítani.

Különben is. Karácsonykor jutalmat is szoktak fizetni. A tiszteletes úr és a felesége is ott ül, amikor elosztják. Van, aki hozzászól – magyar-történelem szakos – és kis cédulákkal megtűzdelt Újszövetséget is hoz magával. Időnként szépen jelentkezve és abból idézve.

A szép jelentkezésre ebben az iskolában különösen büszkék. Ha vendégek jönnek – akiket az osztályba lépve felállva és hangos áldás békességgel kell köszönteni – mindig megemlítik, hogy ugye milyen szépen, fegyelmezetten jelentkeznek itt nálunk? És ilyenkor az első sorban vigyázzba meredő kisebbek kobakját nagy örömmel simogatja meg az igazgató úr.

A tanáriban bekeretezve lóg a házirend, amelynek kiemelt helyén olvasható, hogy a diák csak jelentkezés (kézemelés) után, felszólításra feleljen csak.

Nyilván a kollégáktól is elvárom ezt – hangzott el a múltkor. Nyilván.

A házirend első helyén – ilyenkor, amikor a pap beszél, sokan érnek rá nézegetni – egyébként az szerepel, hogy:

A tanuló kötelessége, hogy: egyháza, hazája és iskolája törvényeit, hagyományait, ünnepeit tiszteletben tartsa, és azokhoz méltóan viselkedjen, szorgalmasan iparkodjon, rendszeresen részt vegyen az intézményi és a gyülekezeti istentiszteleteken.

A házirendet egyszer már ki kellett cserélni egy másik példányra, mert a „hazája” szót először valaki bekarikázta és minden valószínűség szerint 2B-s ceruzával melléírta, hogy

„havi bruttó 180-ért?”

Bár talán hetekig is így lóghatott, míg az egyik alsós tanítónő meg nem állt előtte háborogva, hogy de hol van az a havi bruttó 180? Ekkor az igazgató is odament, ingatta a fejét. Először gondolta, hogy botrányt csap és vizsgálatot indít, de aztán belátta, ha fénymásoltat egy új példányt, s azt már üveg alá helyezi ki.

Délután tartja a tiszteletes úr a hittant. Van katolikus is, de az osztályfőnököket megkérték, igyekezzenek úgy alakítani a dolgokat, hogy inkább a reformátusra jelentkezzenek a szülők.

A tiszteletes úr a pesti Csikágóban született a hatvanas években. Szoba, konyha, körgang, vécé a folyós végén. Gépipari szakközépben érettségizett, két évig a kommunista ifjúsági szövetség félkatonai szervezetében, az Ifjú Gárdában. Gyárban dolgozott sokáig. A kilencvenes évek elején találkozott a Református Iszákosmentő Misszióval. Elhagyta a kommunista ifjúsági mozgalmat, s Marx helyezz Jézust választotta. Eleinte nem is látott nagy különbséget. (Gépipari szakközép!)

Több helyen volt már lelkész, de igazán Kiskunhalmot kedvelte meg, ahol iskolája is van.

„A tanítás nekem a küldetésem” – mondogatja. Szeret hosszan felolvasni a gyerekeknek, rezegteti a hangját és úgy tesz, mintha nem zavarná, hogy nem nagyon érdekel senkit, amit mond.

„Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünket.” És ezt is hallgassátok: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetbe” Olvassa az Újszövetségből. „Zsidó dolgokkal” nem szeret foglalkozni. Az Ószövetségre kevés szót veszteget általában.

Szeret a szeretetről beszélni.

Szereti, hogy őt itt mindenki szereti, a kedvébe próbál járni. Szereti, hogy fontos ember, hogy hallgatnak a szavára. Szereti a focit, Fradi drukker és megbeszéli a hétvégi forduló eredményeit a nagyobb fiúkkal. Szeret jó fej lenni.

Azt nem nagyon érti, hogy a fiúk miért nem elég lelkesek a fociért. Miért nem járnak meccsre.

(Cirkuszban, színházban gyakorlatilag senki nem járt, moziba is alig páran az elmúlt években, de ez sosem kerül szóba.) Hónapok teltek el, míg rájött, tévén sem nézik, az interneten sem követik a bajnoki tabellát.

• Minek? – vonták meg a vállukat – Uncsi.

Pedig a lelkész szeret aktuális dogokról is beszélni.

Leereszti a könyvet, elhal az utolsó „szeretet” szó is a levegőben. S arról beszél, hogy a hazánkat, a szüleinket kell szeretni. És nagyon kell ezekre vigyázni, mert

ha jönnek a migránsok ide, Kiskunhalomra is, beköltöznek majd a házaitokba, földönfutók lesztek, elűznek titeket a családjaitokkal együtt.

A lelkész elégedett, hogy napi ügyeket is be tud hozni. Bár láthatóan szinte senki sem figyel rá, de ez őt sem zavarja, ahogy más órákon tanár kollégái többségét se nagyon. A gyerekek az óra végét várják, unatkoznak, hátul fingó-böfögő versenyt rendeznek.

De ha figyelnének se értenék az egészet, nem ismerik se a migráns, se a földönfutó szót.

Hol lehetne még futni, mint a földön – gondolja az, aki egyáltalán gondol valamit, ő szakgimnáziumba készül, büszkék is rá itt. A földön fut, persze, hogy ott – szalad át a fején, s közben nézi, amint a plafonon megcsillan a tiszteletes úr szép új órájáról visszaverődő fény.

b1.blog.hu