h i r d e t é s

Még jöhet a nagy káosz Görögországban

Olvasási idő
13perc
Eddig olvastam
a- a+

Még jöhet a nagy káosz Görögországban

2015. július 15. - 13:34
0 komment

A görög válságnak vannak nyilvánvaló tanulságai. 

Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Vagy legalább időben húzd be a lábad. Érdemes nem meghamisítani a statisztikákat, mert akkor senki, sem tudja a végén, hogy mi is történik, még az sem, aki hamisít. Az emberi és főleg politikusi inkompetenciát nem érdemes alulbecsülni. Ez az írás viszont a kevésbé nyilvánvaló tanulságokról és háttér-folyamatokról szól.

Először is nézzük meg, hogy a görög válsággal hol állunk most: hétfő hajnalra az immár sokadik utolsó pillanatban az eurózóna vezetői drákói feltételek mellett elfogadták Görögország javaslatát, így Görögország valószínűleg újabb mentőprogramot kaphat. Ez azonban nem jelenti egyelőre azt, hogy az eurózóna-kilépés biztosan elkerülhető. 

A népszavazás tényleg az euróról szólt

A legutóbbi megállapodás Görögországgal nagyon nehezen lesz végrehajtható, mert a görög választók szemében nem legitim. A választók pár hete egy nagyon rosszul feltett kérdésre, de egyértelmű nemet mondtak a népszavazáson.

Ezek után a kormány benyújtott egy még keményebb javaslatot. Ennek feltehetően nincs többségi támogatottsága.

A javaslat elfogadásával újra csak a megtévesztés és a mellébeszélés világába kerülnénk vissza, és annak előbb-utóbb nincs jó vége.

Lehetséges azzal érvelni, hogy a választók most úgy érzik, hogy bármennyire is kemény ez a program, de most a görög oldalról jön a javaslat, és akkor minden rendben van. Ez azonban megint csak nem felnőttnek tételezi fel a választókat. A népszavazás hiba volt ilyen formában (nem érthető kérdés, technikai jellegű dokumentumról szavazás, rövid idő a vitára), de tényleg az euró-tagságról szólt, még ha sok választó nem is ezt gondolta. És az eredményét a hitelezők nem is hagyták figyelmen kívül.

Persze lehet egy utolsó utáni esély, ha a választott képviselők Görögországban képesek a népszavazást teljesen figyelmen kívül hagyni, és gyorsan reformokat megszavazni, de ezek legitimitása és betarthatósága még akkor is nagyon kérdéses marad. Éppen ezért követeltek garanciákat a hitelezők – ugyanakkor ezzel jó eséllyel elérik, hogy (még inkább) gyarmatosítónak fogja a görög lakosság tekinteni őket.

Senki sem bízik senkiben, már senki sem tudja, mi blöff, és mi az, amit tényleg komolyan gondolnak. Könnyen előállhat tehát még olyan helyzet, hogy Görögország –akár a következő hetekben, akár később– kikerül vagy kilép az eurózónából, akár nem tervezett módon is.

Ijesztően könnyű felvázolni egy olyan szenáriót, amelyben a tárgyalások elhúzódnak, a bankok nem tudnak kinyitni, a gazdasági káosz a kormány bukásához vezet. És akkor még tárgyalni sem lehet kivel, nem hogy megegyezni. A junta pedig törvénytelennek minősíti az összes államadósságot, és bevezeti az új drachmát.


Fotó: Aris Messinis

Viszont az is lehet, hogy most a hitelezők kijelölték azokat a határokat, ameddig el tud menni egy ország, és ez fegyelmező erővel hat másokra is. Lehet, hogy kialakul valamiféle európai csődgondnoksági intézmény, és az országok mégis inkább ennek vetik alá magukat, akár a szuverenitásuk egy részéről is lemondva, mint hogy az eurózónából való kilépést kockáztassák.

Amikor a világ benyújtja a számlát

Talán a legfontosabb általános tanulsága a válságnak, hogy a választók jól teszik, ha óvatosak az olyan megoldásokkal, amelyek fájdalommentes kiutakat, "ingyen ebédeket" ígérnek, valamiféle varázslatra vagy mások pénzére alapozva. Az ilyen politikák nagyon sokáig, néha akár évtizedekig is tudnak működni. De azután egyszer csak a világ benyújtja a számlát. És akkor akár népszavazást is lehet tartani arról, hogy ezt valaki nem szeretné, az legfeljebb az országba vetett bizalmat ássa még inkább alá.

Hogy jutottunk idáig?

A jövedelem, ami ott sem volt

A válság kitörése előtt a görög árak és bérek túl magasak voltak, és az országnak nagy fizetési mérleg hiánya volt, vagyis többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. A tőkepiacok hirtelen nem finanszírozták ezt a hiányt, és ezért szükség volt a kiigazításra. Elcsépelt, és a közgazdászok által nem szeretett kifejezéssel élve helyre kellett állítani az "ország versenyképességét".

Természetesen a fenntarthatatlan állami kiadások által felpumpált GDP mindenképpen csökkenni fog a kiigazítás után, ez nem is kérdés. Olyan megoldás nincs, hogy valaki a végtelenségig finanszíroz egy nagy görög költségvetési deficitet, kiigazítás tehát előbb-utóbb kell. A görög válság megerősítette azt a megfigyelést, hogy modern gazdaságokban nehéz az árakat és béreket (az aggregált árszínvonalat) csökkenteni.

Miért kéne az áraknak csökkenniük? Alacsonyabb árak (és még ezeknél is nagyobbat csökkenő bérek) mellett a kieső hazai keresletet átvehetné a külföldi kereslet. Ahhoz azonban, hogy a külföld több árut és szolgáltatást vegyen, ezek árainak radikálisan csökkenni kell a korábbihoz képest.

Sokan szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy mit lehet elérni az árak csökkenésével. Görögországnak gyakorlatilag nincs feldolgozóipara, amelynek az exportja növekedhetne, a turizmusban nagy a verseny stb. Ezek a tényezők azonban maximum azt jelenthetik, hogy a szükséges árcsökkenésnek nagyobbnak kell lennie, mint egyébként. A balti államokról is hasonlóan szkeptikus hangok voltak hallhatóak a válság utáni kiigazításuk kezdetén, mára pedig (ismét) sikerállamok lettek.


Fotó: Dado Ruvic

Anekdoták szerint egyébként az utóbbi időben a görög szigetek már olyan olcsók , hogy a török turisták inkább oda kezdtek járni, nem belföldre. Ha elég versenyképesek a bérek, akkor települ majd feldolgozóipar is, és lehetne sorolni.

Tömeges munkanélküliség nélkül nem megy?

A probléma azonban az, hogy a nagy ár- és bérszínvonal csökkentés nagy munkanélküliséggel is járt. Hogy lehetett volna ezt – elvileg – elkerülni? El lehetne képzelni egy olyan helyzetet, hogy a tőkebeáramlás leállásának másnapján a görög állam, munkaadók és munkavállalók megegyeznek egy azonnali 40 százalékos bércsökkentésben. Az árakat természetesen nem tudják közvetlenül kontrollálni, de egy ilyen esetben (masszívan csökkenő belső kereslet) azok is előbb-utóbb csökkennének. Az árcsökkenést talán koordinációval lehetne gyorsítani, és természetesen az államilag szabályozott árakat, béreket és nyugdíjakat is nagymértékben csökkenteni kellene.

Az árak nem csökkennének 40 százalékkal, ugyanis a lakosság vásárlóerejének definíció szerint alacsonyabbnak kellene lennie, mint korábban. De elvileg nem kellene nagy tömegeknek elveszteni a munkájukat. A hazai piacra termelő ágazatok termelése csökkenne, az exportra termelők viszont növelnék a foglalkoztatást. Ha jól működik a munkaerőpiac, akkor a két ágazat között jó a munkaerő áramlása.


Fotó: Eurostat

A valóság ezzel szemben az, hogy az alkalmazkodás lassú és fájdalmas. 

  • A bérek nem csökkennek "maguktól", csak ha a magas munkanélküliség kikényszeríti, hogy csökkenjenek, ezért a kiigazítás feltétele a munkanélküliség.
  • Az árak alkalmazkodása is lassú, és éppen ezért a külföldi kereslet a folyamat elején nem tudja olyan mértékben helyettesíteni a hazai kereslet csökkenését, mint a folyamat végére.
  • Az árcsökkenés felborítja a korábbi üzleti terveket és csődökhöz vezet.
  • A bankrendszer általában még ráerősít ezekre a folyamatokra. A csődök a bankok mérlegét rontják, vagy akár csődbe is lökhetik ezeket.
  • Ez a lehetőség (na meg persze a potenciális államcsőd) a betéteseket a betéteik kivételére ösztönzi.
  • Egy ilyen helyzetben enyhén szólva nem erős a hitelezés.
  • És még a viszonylag erős bankok esetében is a várakozások korlátozzák a hitelkihelyezést. Ha a következő pár évben még fokozatos árcsökkenés várható, akkor csak a nagyon jó projekteket lehet hitelezni, még akkor is, ha a kamatok nagyon alacsonyak - és a kamatok sokkal nem tudnak nulla alá menni, főleg egy olyan országban, ahol egyébként bizonytalanság és bizalmi válság van.

Jobb lenne egy gyors csőd és megtisztulás

A legjobb lenne egy azonnali kiigazítás, ahol csődbe megy, akinek csődbe kell mennie, annyival csökkennek a bérek, amennyivel csökkenniük kell, és a gazdaság "tiszta lappal" indulhat növekedésnek. Csakhogy a "mennyi az annyi" kérdést csak tippelni lehet, és általában a gyakorlatban szokott kiderülni. Kinek "kell" pontosan csődbe menni? És nehéz valakit bércsökkentésre rábeszélni azzal, hogy a jövőben különben elvesztheti a munkáját - mindenki reménykedne, hogy nem ő lenne ez a szerencsétlen, és statisztikailag igaza is lenne - "csak" a munkavállalók 26 százaléka munkanélküli Görögországban is, 74 százalékuk nem az. Marad tehát a fájdalmas kísérletezgetés.

A fenti leírás valamilyen mértékben minden modern gazdaságra igaz. A részletekben és mértékekben azonban nagy különbségek vannak. Minél jobban működik a munkaerő- és árupiac egy gazdaságban, annál rövidebb lehet az alkalmazkodási időszak. Ha nem jellemzőek az árupiacokat gúzsba kötő monopóliumok és árszabályozások, akkor gyorsabban csökkenhetnek az árak. Ha nincs bérszabályozás vagy erős (de nem észak-európai módon belátó) szakszervezet, amely megakadályozza a bérek csökkenését egy válsághelyzetben, akkor kevesebb munkanélküliség is elég az azonos bércsökkenés eléréséhez.


Fotó: Christopher Furlong

Görögország ezekben a strukturális mutatókban nyilvánvalóan sokszor a rosszabb fejlődő országok szintjén van, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az alkalmazkodás ilyen fájdalmas.

Természetesen a hitelezők is tisztában vannak azzal, hogy mennyire fontos lenne a szabályozással gúzsba kötött piacokat úgynevezett strukturális reformokkal javítani, de ezek érdekeket sértenek és politikailag nehezen keresztülvihetők. Ebből a szempontból működhet a "minél rosszabb annál jobb" elve: egy nagy válság és életszínvonal csökkenés a társadalom nem privilegizált részénél megnöveli a hajlandóságot a privilégiumok megnyirbálására.

A nagy kérdés persze, hogy ebből kommunista jellegű rablás vagy a valós teljesítményeket értékelő, a privilégiumokat megnyirbáló piaci szabályozás jön ki a végén.

Az euró, mint veszélyes vonzalom

A fenti elemzésben persze eltekintettem az alkalmazkodás rövidtávon legegyszerűbb módjától, a leértékeléstől. Az árfolyam leértékelése egy csapásra olcsóbbá teszi a hazai termékeket, a versenyképesség helyreállításához nem kell végigmenni a defláció és munkanélküliség fájdalmas útján. Az Eurozónán belül azonban nyilván nem lehetséges az árfolyam leértékelése, mert nincs árfolyam, egy közös pénz van. És a leértékelés a strukturális problémákat nem oldja meg, csak az általuk okozott feszültséget ideiglenesen csökkenti.


Fotó: Oli Scarff / Europress / Getty

Érdekes kérdés, hogy a fenti veszélyek tükrében miért akarták a strukturálisan gyenge országok mégis az eurót? A válasz két szó: alacsonyabb kamatok. (Persze nem ennyire egyszerű a világ: a fenti veszélyek csak elméletiek voltak mindaddig, amíg be nem következtek, úgyhogy lehet vitatkozni azon, hogy ki mennyire volt tisztában ezekkel a lehetőségekkel. Az eurónak volt presztízsértéke is stb.) Magyarországon is akkor hangoztatták sokan, hogy mielőbb be kell vezetni az eurót, amikor magasak voltak a kamatok (persze ezt pontosan nehéz elválasztani a többi gazdasági paramétertől). 

Az eurót leginkább azok az országok (és akkor) akarták, akiknek (és amikor) nem lett volna szabad. Néhánynak sikerült becsúszni, néhánynak nem.

Ugyanakkor érdekes megfigyelés, hogy pont azok az országok nem voltak túl lelkesek az euró iránt, amelyek elég jól működő munkaerő és árupiacokkal rendelkeztek: Egyesült Királyság, Skandinávia, de valamennyire ide sorolhatjuk mondjuk például Csehországot is. Azok az országok viszont, ahol látványosan rosszul működtek(/nek) ezek a piacok, lelkesen próbáltak csatlakozni: az összes perifériális mediterrán állam, és mondjuk Bulgária is egy rögzített árfolyamrendszerrel dolgozik lassan már 20 éve.

A harmadik csoport az volt, ahol praktikusan már korábban is a német márkát használták: Hollandia, Ausztria vagy Észtország, ahol az euró csatlakozás csak ennek a kapcsolatnak a formalizálását jelentette. Franciaország egy átmeneti ország az első és a harmadik csoport között. A leértékelés mindig a könnyebbik választás volt a gyenge államoknak.

Az olcsó hitel volt a vonzerő

A perifériális államok az euró előtt is már (valamelyest különböző mértékben) rosszul működő munkaerő- és árupiacokkal küzdöttek. Ekkor azonban még megvolt a lehetőségük a leértékelésre. És éltek is ezzel: nagyjából az első adandó problémára a válasz a leértékelés volt. Viszont a gazdaságban nincs ingyen ebéd: ha egy ország állandóan leértékel, bizonytalan időzítéssel, akkor a piacok erre előbb-utóbb rájönnek, és magasabb reálkamatokat várnak el az adott devizától (még a magasabb inflációt is meghaladó mértékű kamatot). A politikusok úgy érezték, hogy a magas kamatok megfojtják a gazdaságot és sokkal nehezebben fenntarthatóvá teszik az államadósságot.

Mennyivel jobb lenne, ha például alacsonyabbak lennének a kamatok? Az egyik lehetőség ennek elérésére a politikailag nehéz strukturális reformok meglépése, és a független, inflációt célzó jegybankok kialakítása lett volna. Az euró-szkeptikus országok - különböző okokból és utakon - erre haladtak. A másik út az euró bevezetése volt, és ez a perifériás országoknak, ahol nagyok voltak a strukturális bajok, sokkal könnyebbnek tűnt. Ha sikerül rábeszélni Németországot, hogy az adott perifériás ország méltó az euróra, akkor a reformok nélkül is eljönnek az alacsony kamatok.

Ezek az ösztönzők valamennyire a belépéskor is világos voltak, azonban akkor az volt a konszenzus (vagy inkább a remény), hogy a maastrichti kritériumok elég jó szűrők, és hogy az euró bevezetése majd továbbhajtja a reformokat. Konvergencia, you know...

Végül egyik várakozás sem jött be: a maastrichti kritériumoknak való megfelelés adatait hamisították (a legdurvábban Görögországban), és mint most látjuk, nem is elégséges csak a makro mutatóknak megfelelni pár évig. Ami a strukturális reformokat illeti, az eurócsatlakozás után hátra lehetett dőlni, nem volt semmi ösztönzés ezekre, hiszen a finanszírozás könnyű volt és az élet szép.

A "nincs ingyen ebéd" elv előbb-utóbb utolér

Látszólag tehát a gyenge országok egy közgazdasági alkímiát hajtottak végre: anélkül, hogy "kiérdemelték volna", megkapták az alacsony kamatokat. Viszont a kereslet-kínálat egy valamennyire eltorzított gazdaságban is működik: a tőke ára (a kamat) alacsonyabb lett, mint "kellett volna", és ennek következményeként a perifériális gazdaságok elkezdtek túl sok tőkét felhasználni.

Ez a különböző helyeken egy kicsit különböző formában jelent meg:

  • Spanyolországban ingatlanbuborék keletkezett,
  • Olaszországban büntetlenül lehetett engedni az államadósságot felkúszni és reformok nélkül stagnálni.
  • Görögországban pedig masszív költségvetési deficitek mellett is nagyjából a német szinten volt a finanszírozási költség.

És a strukturális reformok természetszerűleg szóba sem kerültek, nem volt kényszerítő erő sehol sem, sőt.

A történet további része elég ismert, és részben most zajlik. Görögország a leginkább extrém példa. Az alacsony kamatok mellett olyan nagyok lettek az adósságok (és beütött a gazdasági válság is), hogy a piacok már nem akarták tovább finanszírozni az adósságnövelést. A piacokat persze lehet hibáztatni, hogy ezt előbb is láthatták volna, de a piacok már csak ilyenek. Csak hosszabb idő átlagában tendálnak valamiféle racionálisnak tűnő pozíció felé. És ha előbb pánikolnak, akkor meg azért hibáztatta volna a piacokat valaki.

Az öngyógyító válság?

A válságnak megvolt az a pozitív hatása, hogy a strukturális problémák sok országban nyilvánvalóvá váltak (a hitelező országokban természetesen most nem, pedig ott is vannak). A hitelezők a periféria országaiban a hitelekért cserébe strukturális reformokat kényszerítettek ki, és több ország magától is ilyen irányba haladt. Ez legkevésbé Görögországban sikerült, de még itt is volt előrelépés. És Görögországban a makro kiigazítás nagyjából lezajlott, nagy további megszorításokra nem lenne szükség és tavaly már annak a jele is látszott, hogy talán a növekedés is beindulhat, még ha a strukturális bajok miatt nem is számíthatnánk erős hosszú távú növekedére. A sors iróniája, hogy pont ekkor fogyott el a politikai türelem.


Fotó: IMF

Görögországban azonban jellemző elég erős disztributív felfogás: az a lényeg, hogy ki mennyit kap, és nem az, hogy minél nagyobb legyen a torta, ami elosztható. Persze, lehetne valamennyivel nagyobb forrásokat bevonni adóelkerülő hajómágnásoktól és oligarcháktól. De a részérdekek, a privilégiumok elleni küzdelemnek csak az egyik előnye az, hogy a választók igazságosabbnak tartják azt a rendszert. A hosszú távon fontosabb tényező, hogy egy meritokratikus rendszer segíti a növekedési potenciált. A görög választók azonban szkeptikusak a piacgazdasággal, sokak szemében ez pont az oligarchák hatalmát jelenti, és nem meritokráciát, és nem is látnak más lehetőséget.

A tanulási folyamat ezen a téren a világban sok helyen lassú volt, de az első lépés talán az, ha a választók nincsenek többé elszigetelve a döntéseik következményeitől - és most egyre inkább ez a helyzet. És fontosabb, hogy ez a tanulási folyamat végbemenjen, minthogy az ország bent maradjon az eurózónában.

És, ahogy állunk, még nem is biztos, hogy bent fog maradni.

 

index.hu

Posted by SEJT on 2015. július 15.