Magyarországon azonban, ahogy szinte mindent, ezt a kérdést is átfonja a pártpolitika és a propaganda. Orbán Viktor sokáig azt hitte és hirdette, hogy a magyar gazdaság kiváló állapota miatt nincs égető szükségünk uniós támogatásra, és a téma nem is igen került szóba a választási kampányban. A választások után és a gazdasági vészfelhők megjelenésével pedig feltehetően nem akarta elhinni, hogy az Európai Bizottság megtagadhatja Magyarországtól a pénz kifizetését. Más a szájkarate és más a pénz, gondolhatta. Ez utóbbi folyását eddig sohasem befolyásolták a brüsszeli fanyalgások. Csak néhány hete döbbent rá kormányával együtt arra, hogy ez a szép summa (pontosabban annak hetven százaléka) igen könnyen elúszhat, ha szeptemberig nem sikerül megállapodásra jutni a bizottsággal. S akkor a magyar gazdaság összeroppanhat, amit a forint árfolyamának zuhanása már előre jelzett.

A vészcsengő valószínűleg akkor szólalt meg a Karmelita kolostorban, amikor kiderült, hogy Lengyelországnak sikerült megállapodnia az Európai Bizottsággal, és Varsó hozzájuthat a maga rengeteg milliárdjaihoz. Igaz, a részletek kiutalása előtt, úgymond „mérföldkövenként” ellenőrzik, hogy végrehajtja-e vállalásait az igazságügyi reformban és hasonló ügyekben. Így Magyarország maradt az egyetlen tagállam, amellyel továbbra sem született megállapodás a pénz folyósításáról. Orbán Viktor számára keserű lecke lehet, hogy a lengyelek kiegyeztek a bizottsággal, belementek egy ilyen, vizsgaszerű processzusba, és leválasztották magukat a magyaroktól. Csak hát az elmúlt fél esztendőben olyan dolgok történtek, amelyek alapvetően formálják át az Európai Uniót és az egész Nyugat politikáját. Elballagott Angela Merkel, a kompromisszumok királynője, kitört az ukrajnai háború és Magyarország teljesen elszigetelődött az EU-n belül. 

A konkrét vita az igazságszolgáltatásról és a korrupció megelőzéséről szól, és a részletekben feltehetően igazuk van az Európai Bizottság szakembereinek. Az igazságszolgáltatás kormánytól való függetlensége például nem csak „emberi jogi” kérdés. Ha egy országban az állam és a külföldi befektetők vitáiban a kormány nyomást gyakorolhat a bíróságra, akkor ott nem érdemes befektetni. (Más kérdés, hogy a Nyugaton lefoglalt orosz betétek és más vagyontárgyak tervezett állami kisajátítása a jogbiztonság teljes megszűnését jelentené, de erre most nem gondolnak Brüsszelben.) Egyetlen uniós bürokrata sem fogja soha elismerni, de ha Magyarország erősen oroszellenes politikát folytatna és milliónyi ukrán menekültet gondozna, akkor talán gördülékenyebben menne a részletkérdések értelmezése. De most már azt kell megennünk, amit kormányunk főzött nekünk.

A magyar kormány állandó vétózgatása nagyban hozzájárult országunk elszigetelődéséhez. Ezek a vétók – azaz technikailag az együttdöntés megtagadásai – esetenként amúgy magyarázhatóak lennének. Az Európai Bizottság futószalagon gyártott, nádpálca-suhogtató kioktatásai Kína ellen például nevetségesek, megszavazásuk nem az EU erejét, hanem külpolitikájának dilettantizmusát bizonyítja. 

Lassan a földgolyó lakosságának többsége olyan országban él, amely ellen az Európai Unió hozott vagy tervezett szankciókat, de eddig soha, egyetlen esetben sem sikerült rendszerváltást kikényszerítenie. De ezt nem feltétlenül egy olyan kormánynak kellene kimondania, amelynek gazdasági felszínen maradását részben uniós pénzek biztosítják, és ráadásul magának is valós gondjai vannak a korrupcióval.

MOSTANÁBAN KÉT OLYAN VÉTÓ SZEREPEL A BRÜSSZELI TÁRGYALÓASZTALON, AMELY SOK TEKINTETBEN MEGHATÁROZZA AZ UNIÓ JÖVŐJÉT. AZ ÚGYNEVEZETT GLOBÁLIS MINIMÁLADÓ KÉRDÉSE ÉS A VÉTÓ MEGSZÜNTETÉSE A KÖZÖSSÉG KÜLPOLITIKAI DÖNTÉSEIBEN.

Ha megszabadulunk az „Orbánnak mindig igaza van/Orbánnak soha semmiben nincs igaza” beidegződésétől, akkor azt láthatjuk, hogy a miniszterelnök az elsőben értelmetlenül harcol, és így kevesebb muníciója marad a sokkal fontosabb másik kérdésre. A társasági adó tizenöt százalékos minimumának meghatározása a legmohóbb multik extraprofitját korlátozná és a nemzetállamok bevételét növelné, vagyis mindenben megfelelne a szavakban hirdetett Fidesz-ideológiának. Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy egyedüli uniós tagállam vezetőjeként Orbán Viktor miért akarja megvétózni. Hiszen ha mindenki elfogadja, akkor senki sem tud alánk ígérni és a magyar költségvetés bevételei is nőnek. Ráadásul a komoly befektetők számára a társasági adó mértékénél fontosabb az ország biztonsága, iskolázottsági színvonala, infrastruktúrája, és folytathatnánk a szempontokat. Ebben a kérdésben a magyar baloldalnak kőkemény kritikát kellene megfogalmaznia, hiszen szocialista szemmel a multik érdekeinek a képviselete az egyik főbűn.

A társasági adó minimumának meghatározásánál messze fontosabb a javaslat, amely az unió kül- és biztonságpolitikai döntéseiben megszüntetné a teljes együttdöntést, azaz eltörölné a tagállamok vétójogát. Megértem azokat, akiket az Orbán-kormány folyamatos vétózgatása annyira felbosszantott, hogy gondolkodás nélkül támogatnák ezt a kezdeményezést. De érdemes mélyebben átgondolni a kérdést. Ha egy fontos külpolitikai kérdésben egy országra rá lehet kényszeríteni olyan döntés végrehajtását, amely ellentétes a saját választóinak az akaratával, a nemzeti hagyományaival, évszázados geopolitikai érdekeivel, akkor az EU többé nem egyenjogú tagállamok uniója, hanem uralkodó és alárendelt országok kényszerszövetsége. Éppen az elmúlt hónapok mutatták meg, hogyan születnek olyan átgondolatlan döntések, amelyeket a pillanat lázában azok is megszavaznak, akik tisztában vannak a káros következményekkel. Az unió parttalan bővítése ráadásul furcsa új koalíciókat hozhatna létre a többségi döntéseknél. Ezért a vétójogot Orbán Viktor miatt hiba lenne eltörölni. Ő egyszer biztosan lelép a színről, de ha a tagállamok elvesztik nemzeti szuverenitásuk fontos elemét, akkor annak egy kiszámíthatatlan jövőben bármelyik ország a vesztese lehet.

Más dolog, hogy az uniós vétójog a gyengék fegyvere. Aki kellően beépült az európai döntéshozatalba, akinek személyes és intézményi tekintélye van Brüsszelben, az már a döntések előkészítésénél elkaszálja a neki nem tetsző javaslatokat. Luxemburg például sokkal kisebb ország, mint Lengyelország vagy Magyarország, de képviselői általában már a kávézóban elérik a céljukat.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő. / Index