Emlékszel, amikor tilos volt énekelni:

"Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,
Mindenféle szélnek haragosa volnék,
Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,
S nem lennék játéka mindenféle szélnek."

Emlékszel, hogy mégis énekeltük?

Emlékszel, amikor tudtunk a sorok között írni, amikor tudtunk a sorok között olvasni?

Emlékszel az örömre, amikor ledőlt a berlini fal? Amikor ledőlt a vasfüggöny?

Emlékszel az érzésre, amikor először szavazhattunk több pártra?

Emlékszel, amikor csatlakoztunk az Unióhoz? Amikor eltűntek a határok?

Emlékszel a remény ízére, amikor az esőben kimentünk az utcára ünnepelni?

Emlékszel a szabadságra?

Emlékszel a tízezres tüntetésre? Emlékszer, amikor Gyöngyösi Márton listázni akarta a zsidókat, amikor Hegedűs Loránt Horthy-szobrot avatott, mi pedig az utcán kiáltottuk, hogy NEM! Emlékszel? Ma ilyesmi már fel sem tűnik.

HÁT NEM LÁTOD, MI LETT BELŐLÜNK?

Emlékszel a fiatalokra, akik a felsőoktatási törvény ellen lázadtak? Az egyetemistákra, akik az akkori középiskolások jövőjét védték? A középiskolásokra, akik társaik mellé álltak?

Emlékszel még a szabadságra? Fel tudod idézni a demokrácia érintését? Az összetartozás erejét? 

Régebben tudtuk, hová tartunk. Most tudjuk, hová érkeztünk? Ezt akartuk? Ezt akartad?

Tompa vagy. Fáradt. Gyáva. Megalkuvó. Beletörődtél. Beletörődtünk. 

Megtanultál félni. Újra. Megkötötted az ócska kis alkuidat. Elfordultál tőlem. Elfordultam tőled. 

Egyedül maradtunk. 

Mindenki magát védi. Mindenki a maga szaros kis vágyaiért küzd, sumákol, alázkodik a porba.

Mindenki megmagyarázza magának, hogy miért is árulta el a szabadságot, az egyenlőséget, a testvériséget. Hogy miért árultuk el Európát, egymást, önmagunkat.

Gyávák népe lettünk. Árulók. Eladtuk a jelenünket, a jövőnket, de még a múltunkat is. Eladtuk a gyermekeink jövőjét, az unokáink szabadságát.

Nem is régen még volt bennünk tartás. Még ki tudtuk tűzni a sárga csillagot. Még az utcára tudtunk menni tízezren. Még tudtuk azt kiáltani: NEM!

Ma már nem is emlékszünk erre. Ma már mindent elfogadunk, lenyelünk. Egy falat ételért adjuk a történelmünket. Egy köztisztviselői állás kegyelemkenyere értékesebb, mint a lelkünk. Néhány hónapnyi közmunkával meg lehet venni a gerincünket. 

Ma már természetes az antiszemitizmus. Természetes a rasszizmus. Természetes, hogy félni kell.

Félni kell, mert elveszíthetjük a nyomorult kis egzisztenciánkat. Kirúghatják a gyerekünket. Félni kell, mert az adóhatóság percek alatt ránk talál. Félni kell, mert kirúgnak, utánunk nyúlnak és többé sehol nem találunk állást. Félni kell, mert nyomozni kezdenek utánunk. Félni kell, mert feljelent valaki. Mert a nyomorult segélyt is megvonhatják. A közmunkát is elvehetik. 

Félni kell, mert ott a TEK, mert a rendőr videót készít a tüntetésen. Félni, mert nem tudhatod, milyen bíróhoz kerülsz. Ő még "igazi", vagy már a hatalom irányítja? 

Félni kell, mert a kormány fenyeget. Nyíltan, egyértelműen, röhögve. Ha nem kussolsz, megjárhatod. Ha nem az ő jelöltjére szavazol, a településed nem jut forrásokhoz. Ma már ott a neved egy listán. Egy listán, amin jelölik, hogy barát, vagy ellenség lettél. 

A gyereked is ott van egy listán. Ott van, amikor be kell jelenteni, milyen vallási oktatást választ. Ott van a listán, hogy zsidó, vagy keresztény. Ott van, hogy nem vallásos. Talán kommunista.

Ma nyomoznak az interneten megszólalók után. Nem egy Bayer Zsolt, nem egy Szaniszló Ferenc után, hanem aki megszólal, bírál akár kormányt, akár "politikust". Természetesen kormánypárti politikust. Bajnait, Gyurcsányt, Bokrost lehet szidni. Bárhogyan, bárkinek. Az nem bűn, hanem érdem. Akkor is, ha jogos kritika és akkor is, ha egetverő, mocskos hazugság, gyalázkodás, becsületsértés. Az rendben van.

Ma már a civilek alattvalók, a kormány hatalom. Korlátlan hatalom. Ma a minisztérium csicskásai célzatosan, fenyegető szándékkal, csoportosan megjelennek egy uniós biztos és a civil szervezetek megbeszélésén. Hívatlanul. Pofátlanul. 

Minden nap újabb és újabb, egyre súlyosabb vádak kerülnek napvilágra.  Mindenki, aki ebben az országban él, tudja, hogy mi történik.

Mindenki látja a korrupciót, a hatalom közelébe jutottak feneketlen mohóságát. Mindenki látja a pökhendi, pofátlan csürhe térnyerését. Mindenki tudja, hogy honnan származik a Mészáros Lőrincek, Rogán Antalok, Szijjártó Péterek, Lázár Jánosok, Lévai Anikók, Tiborcz Istvánok, Orbán Győzők, Simicska Lajosok, Orbán Ráhelek és a többiek őrületes vagyona. 

Látjuk a keresztény eszme bemocskolását, a vallás, a kereszténység mögé bújó hatalomvágy, gennyes mohóság, nemzeti színre festett nacionalizmus menetelését.

Látjuk a katasztrófát. Tudjuk, hogy az idős emberek, a sérültek, betegek, cigányok sorsa központilag, kormányzatilag eldöntött. Felesleges szemét, eltakarítandó hulladék. 

Látjuk a kormányzat egyre inkább szélsőséges megnyilvánulásait, a már nem is leplezett ordas eszmék térnyerését, a személyi kultusz újraépülését. Látjuk a kontroll és önkontroll nélkül maradt vezér ámokfutását, a szülőfalujában és más, "hűséges" településeken épített stadionok sokaságát. Halljuk a zavaros ideológiáit, látjuk a talpnyalók gyáva tehetetlenségét. Halljuk magyarázni a magyarázhatatlant. 

Ma már nem megyünk az utcára. Nem kiáltjuk, hogy NEM!

EZT MÁR NEM! 

Lapítunk, nyüszítünk és tűrünk. 

Ha tüntetünk is, egymás ellenében, egymást kioltva tesszük. 

A liberális nem tüntet a szocialistával, a szocialista nem áll a demokrata mellé, a konzervatív nem támogatja a zöldet. A tanár nem áll a diák mellé, a diák nem áll a tanár mellé. A vasutas külön vonul, az orvos magára marad. A sajtó nem szabad. Az olvasó nem védi meg a sajtót. 

Az Unió zászlaját Putyin lába elé teríti a hatalom. Mert hatalom, Hatalom van és mi tűrjük. 

Ma a kórházba kerülő idős ember felesleges nyűg. Halálraítélt. Sérült társaink halálraítéltek.

A vidék haldoklik.

A vidék hallgat. Gyáván hallgat.

Az ország haldoklik. A jövőnk haldoklik. 

Az ország hallgat.

Gyávák lettünk. Gyávák, önzők. Egyedül maradtunk. Egyedül hagytuk a másikat.

Elárultuk egymást, önmagunkat, az országunkat, a szüleinket, gyermekeinket, Európát, a demokráciát.

Szembe köptük a szabadságot.

Egy falat kenyérért. Egy hét közmunkáért. Egy ócska kis állásért. Félelemből. Tudatlanságból. 

Hazudnak nekünk. Hazudunk egymásnak. Hazudunk önmagunknak.

Egy mozdulattal lerázhatnánk a parazitákat. Visszakaphatnánk a javainkat, a jogainkat, a szabadságunkat, a gyermekeink jövőjét. Az életünket. A becsületünket. Az emberségünket. A tartásunkat.

Egy kiáltással elűzhetnénk ezt a mocskos, gyűlöletre, irígységre, félelemre, meghunyászkodásra, ostobaságra, tunyaságra épülő aljas rendszert.

De azt a mozdulatot, azt a kiáltást csak együtt, egymás kezét fogva, egymás hátát védve tehetjük meg.

Nem tudom, képesek vagyunk-e erre? Képesek vagyunk-e a városokban, falvakban megfogni egymás kezét, kiállni önmagunkért, de kiállni a másikért is?

Mi kell ahhoz, hogy ez megtörténjen? Valami, amit a zászlónkra tűzhetünk?

Mennyi kell még? Nem elég Váradi András? Kishantos? Az Ökotárs? Az Igazgyöngy Alapítvány? Paks II.?A felcsúti stadion? A kisvasút? A hajléktalanok? Munkanélküliek? A százmilliós villák? Az egészségügy? Az oktatás? A szociális katasztrófa? Az elrabolt földek? A kilátástalanság? A külföldre menekült, lassan 10%-nyi honfitársunk? 

Mi kell még?

Van még bennünk NEM?

Mit lehet még megtenni velünk? Vagy jó így? Ezt akartuk? Ez az az élet, ez az a jövő, ami nekünk kell? 

Én nem értem.

Te igen?

orditok.blog.hu (Fotó: Lázár Gergő)