Az egyik fő alapja a Magyarországgal szembeni demokráciakritikáknak, hogy Orbán Viktor már nagyon régen van hatalmon, demokráciában pedig a vezetőket ennél gyorsabban cserélik. Sebaj, szól az egyik nyugtató narratíva az ellenzék részéről: minden rendszer megdől egyszer, kibírtuk Horthyt, kibírtuk Kádárt, Orbánnak sem lehet már sok hátra. Ebben a bejegyzésben röviden mindkét állítást cáfolni, vagy legalábbis árnyalni fogom.

Először is, a diktatúráknak nem feltétlenül jellemzője az, hogy kifejezetten sokáig fennmaradnak. A legelnyomóbb rezsimek közül sok viszonylag hamar megdőlt. A nyilas uralmat senki sem gondolja demokráciának Magyarországon, Szálasi Ferenc mégis rövid ideig volt csak hatalmon, és ugyanez igaz a Tanácsköztársaságra és Kun Bélára is. Attól tehát, hogy a kormány- vagy államfők gyorsan váltogatják egymást, nem következik, hogy demokrácia lenne egy országban, tehát a kormányzás időtartamából nem lehet következtetéseket levonni a politikai rendszerrel kapcsolatban.

Fordítva sem igaz az állítás, tehát az, hogy a demokráciákban a hosszú kormányzás lehetetlen lenne. Bár úgy tűnhet, hogy a demokratikus európai történelemben nem találunk hasonló példát, valójában pártok tömkelege volt képes 12 évnél sokkal hosszabb időn keresztül kormányozni. Olaszországban a Keresztény Demokrácia pártja a II. világháború után a ’80-as évekig megkérdőjelezhetetlen vezetője volt a kormányoknak, mégsem mondhatjuk, hogy ebben az időszakban ne lett volna demokrácia az Appennini-félszigeten. Svédországban a szociáldemokraták a ’30-as évektől a 2000-es évekig folyamatosan kormányozni tudtak, miközben ez nem vezetett a svéd demokrácia széthullásához, sőt, minden mutató szerint javult a demokrácia minősége a skandináv országban.

Persze lehet mondani, hogy ezt a korszakát kinőtte a nyugati demokrácia, ma már ilyesmi elő sem fordulhat. Azaz lehetne, ha nem lennének az egészen közeli múltból is példák olyan vezetőkre, akik Orbán Viktorhoz mérhető időn keresztül vezetni egy-egy nyugati országot. Angela Merkel például 15 éven keresztül volt kancellár, mégis sokkal inkább a demokrácia őreként, semmint lebontójaként ismert a köztudatban. Hollandiában pedig Mark Ruttét alig néhány hónappal a NER megalakulása után választották miniszterelnökké, és 2010 óta megszakítás nélkül vezeti a németalföldi országot. Demokratikus körülmények között is elképzelhető tehát egyetlen szereplő hosszú uralma, így ez az érv csak szellemi restségből kerülhet elő egy demokrácia-vitában. Ez persze nem zárja ki, hogy egy hosszú ideig hatalmon lévő szereplő antidemokratikus legyen, de önmagában a hatalomban töltött évek száma nem jelent ebből a szempontból semmit.

Ahogy az is hamis érv, hogy a politikai rendszerek ennyi idő után már össze szoktak dőlni, így elég kivárni, hogy valamilyen külső sokk, például egy gazdasági válság összeroppantsa a NERt, és a demokrácia vissza is áll. Egyrészt ezek az összeomlások sosem csak egy külső sokk eredményei, jellemzően politikai munka is kell hozzá az ellenzék részéről. Másrészt bizonyos szempontból a Fidesz még csak rövid ideje van hatalmon, ha nemzetközi példákhoz hasonlítjuk. A fentebb említett szociáldemokraták mellett ott van a mexikói Intézményes Forradalmi Párt 71 éves uralma, vagy a japán Liberális Demokrata Párt (két rövid intermezzóval) folyamatos kormányzása 1945 óta.

Ezen példák alapján járhatunk akár a NER korai szakaszában is, badarság volna arra várni, hogy a rendszer összeomlása 5-10 éven belül elkerülhetetlen. Bizonyára voltak, akik hasonlókat mondtak az ’50-es évek végén Japánban, a Liberális Demokrata Párt mégis ott van a mai napig a politika középpontjában. A rendszerek tehát választásokon keresztül is fenntarthatók akár több emberöltőn keresztül is, a bukás nem automatikus.

A fatalista leegyszerűsítő magyarázatok, miszerint a rendszerek megszűnnek, a hosszú ideig fennálló rendszerek pedig mindenképpen diktatúrák, félrevezetnek minket.

Rajnai Gergely / Méltányosság Központ