A szerb teniszező ügyét az ausztrál hatóságok nyilvánvalóan elcseszték. Megkapta a vízumot, annak ellenére, hogy a hatályos járványügyi szabályok alapján el kellett volna utasítani.
De hát, az Australian Open nagy cécó és még nagyobb biznisz ugyebár.
És az egyik esélyes távolmaradása csökkenti a torna presztízsét. Meg hatalmas pénzek forognak. A szponzorok, a tévéközvetítések, a reklámok! Mint az élsportban minden más, ez a torna is erről szól – néhány ember személyes ambícióin és a rajongók élményén kívül. De, ezek másodlagosak.

A hatóság csak azzal nem számolt, hogy a kivételezés elemi erejű felháborodást fog kiváltani az ausztrál átlagemberből, aki – és különösen a járványt nagyon szigorúan kezelő Melbourne-ben – két év alatt kétszer is hónapokat töltött ketrecbe zárt állatokhoz hasonló zárlat alatt, jó eséllyel elvesztvén a munkáját.
Vagy harmincezer ausztrál két évig nem tudott hazatérni külföldről.
(El tudjuk képzelni, hogy valaki, mondjuk munkaügyben vagy szabadságra elutazik egy kis bőrönddel és ott ragad – lassan elveszítvén a munkáját, a bérelt lakását, nem látván a szeretteit, kifogyva a pénzéből?)
És így tovább.

A közvélemény, melyet nem nagyon izgatott az évekig Manus és Nauru szigetén, szinte koncentrációs táborban vegetáló, az ENSZ által háborús menekültnek nyilvánított (tehát nem kóbor, önjelölt) több ezer migráns ügye (máig nem engedik be őket az országba, csak gyógykezelésre), nem sokakat a Srí Lankából származó, évek óta tartózkodási engedéllyel Ausztráliában élő család ügye, akiket ki akartak toloncolni, köztük az Ausztráliában született, tehát ausztrál állampolgárságú kiskorú gyermeküket.
(Ezután két évig éltek Christmas Island szigetén egy szál magukban egy üres menekülttáborban, és csak hosszas huzavona után engedték vissza őket – na nem a lakóhelyükre egy kisvárosba, ahol általános megbecsülésnek örvendtek, hanem Perth-be.)

A közvélemény tehát Djokovic ügyében felzúdult.

Ezért észbe kaptak. Választások lesznek tavasszal! A megoldás kissé átlátszóra sikerült: egy mezei, talpas határőr, mint akit hirtelen megszállt az ihlet, a repülőtéren lekapcsolta a vízumát lobogtató teniszezőt.
Mondván, hogy nem igazolta az oltottságát.

Kisztihand! Ez a dokumentum már a vízum kiadásának előfeltétele lett volna! Csak hát, nyilvánvalóan el akarták sunnyogni. Nem jött be, ezért lépni kellett.

Djokovic, aki nyilvánvalóan nincs beoltva, azzal a marhasággal hárított, hogy nem árulhatja el, mert ez bizalmas személyi adat.
Az öreganyád térgye kalácsa bizalmas adat járványhelyzetben!
Különben se a vásári kikiáltónak adta volna át az igazolást, ha lett volna.
Csak hát, nyilvánvalóan nem volt.
Utána azzal állt elő, hogy decemberben átesett a fertőzésen.
Ehhez képest egyidejűleg gyerekek légiójával fotózkodott az állítólagos nagybeteg. Másfelől: a fertőzést többször is el lehet kapni és ugyanúgy többször tovább fertőzni. Ez köztudott.

Ebben az ügyben egy ötéves gyerek is helyesen döntött volna. Csakhogy őt más szempontok nem vezérelnék, mint a józan ész és az igazságérzet.

Ezzel szemben a hatóság nem jót, hanem ügyeset húzott: egy bíró hatálytalanította a vízum bevonását, Djokovic szabadon távozhat.
Miért? Ki tudja! A szabályok egyértelműek, kibúvó nincs.
Mindenesetre a kormány mossa kezeit: én kérem szigorúan jártam volna el, de hát, a bíró! Verjék őt agyon! Nálunk független az igazságszolgáltatás!
(Az engedte szabadon a pedofíliával vádolt, első fokon börtönbüntetésre ítélt Pell bíborost is nyugalmazott Sidney-i érseket, akit Ferenc pápa a vádak miatt kihajított a Vatikánból. Sőt kártérítést is kapott.)

Djokovic jól járt. Először is bebizonyította országnak, világnak, hogy az ő személye fontosabb, mint huszonnégymillió ausztrálé.
Másodszor pedig: elindulhat a tornán, és ha veszít, rákenheti a körülményekre. Ha nyer, százszorosan megdicsőül.

Jöhet tehát a game! Én biztos nem fogom nézni!