A vélemény mindenkinek szive-joga, azt elvitatni nem lehet, azonban az, hogy a társadalom kérdései iránt nyitott emberek között ilyen mértékben forduljanak elő azok, akik nem érzik azt, hogy maga az alapprobléma durván jelen van az ország mindennapi közbeszédében, az meglepett.

Sosem fogom elfelejteni azt a szempárt, amely a Dóm felé menet ránk szegeződött, először kíváncsiságnak hittem, majd láttam benne a vak gyűlöletet. A beszólás részéről annyira természetesnek tűnt így visszagondolva, az én döbbenetem meg annyira ostobának, hogy még most is csodálkozom magamon. A világot bejártam, módom volt a legszélsőségesebb körülmények között is alkalmazkodni, csak itthon váltam védtelenné, mert még mindig nem tudtam felfogni és elfogadni, hogy a hazám egy primitív, indulatokkal túlfűtött manipulált és sok tekintetben agresszív ország lett.

Nagyon szeretem a hazámat, tudom mit jelent nekem a nyelvünk, a kultúránk, a családom, a barátaim, a volt iskolatársak, ebben nagy része volt a többször megélt fájdalmas honvágynak, amelyet úgy is megéltem, hogy soha nem voltam abban a helyzetben, hogy nem térhetek haza.

Szerettem és büszke voltam arra a hazámra, amelyik százezres nagyságrendben fogadott be lengyeleket az általam nem szeretet Horthy rendszerben, szerettem azt a hazámat, amelyik a kommunizmus gyűlöletkeltő és zsarnok tevékenysége ellen fellázadt, szerettem a rendszerváltó hazámat, amely meggyőző bölcsességgel készült a kommunista világrendszer elhagyására.

Szerettem a nyitott és befogadó hazámat, a tetteket értékén kezelő, a saját helyzetével tisztában lévő, nem urizál de stikliket megcsináló, a másikkal szolidarizáló, idegen számára kicsit érthetetlen  magyar világunkat

Azonban nehezen viselem azt a hazát, amelyikben politikai szekták egymásnak feszülése teszi tönkre a mindennapjainkat, ahol nincs helye a józanésznek, az érveknek, csak a pénznek és a hatalomnak.

A Vácon történt beszólás, ennek a nehezen viselhető országnak volt, a néhány szavas kvinteszenciája.