Az első közismert döntés: 2020. július 1-jétől 15,5%-ra csökken a szociális hozzájárulási adó mértéke. A második közismert döntés: 2021-től négy éven keresztül visszaépül, majd 2025-től állandósul a 13. havi nyugdíj fizetése. A harmadik közismert döntés: 2020-ban a koronavírus járvány miatti veszélyhelyzet tartama alatt mentesül a kisadózók tételes adójának és a szociális hozzájárulási adónak a fizetése alól egy sor iparágban működő vállalkozás. (További mentesítő - azaz járulékbevételt csökkentő - döntések meghozatala a veszélyhelyzet alakulása függvényében nem  zárható ki, sőt.)

A negyedik - nem ismert - döntés nem létezik, ugyanis nincs semmilyen döntés a nyugdíjrendszer ténylegesen meglévő ellentmondásainak kezeléséről (például a nők kedvezményes nyugdíja feltételeinek szigorításáról, a külföldön dolgozó magyarok miatt kieső itthoni járulékbevételek pótlásáról, a járulékplafon eltörlése miatt a magas keresetűek exponenciálisan emelkedő nyugdíjígérvényéről, a közteherviselés hazai optimalizációs lehetőségeinek - lásd részmunkaidő, kata, ekho és társai - az érintettek nyugdíjvárományát drámai mértékben csökkentő hatásairól, a nyugdíj összegének a várható élettartam hosszától való függetlenségéről, a nyugdíjmegállapítás évének a nyugdíj összegére gyakorolt védhetetlen hatásáról, a rendszeres éves nyugdíjemelés módszerének a nyugdíj relatív vásárlóerejét csökkentő hatásáról, így tovább).

A szocho két százalékponttal csökken júliustól

A korábbi döntésnek megfelelően július 1-jétől 17,5%-ról 15,5%-ra csökken a szociális hozzájárulási adó mértéke. Ez fél év alatt 160 milliárd forintot hagy a vállalkozásoknál - adják hírül a pénzügyminiszeri bejelentésről szóló tudósítások.

Hogyan érinti a második félévtől érvényes szocho-csökkentés a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételeit? A Magyarország 2020. évi központi költségvetéséről szóló 2019. évi LXXI. törvény 33. § (1) bekezdése szerint a szociális hozzájárulási adó 2020-ban megfizetett összegének 71,63%-a a Nyugdíjbiztosítási Alapot, 28,37%-a az Egészségbiztosítási Alapot illeti meg. E rendelkezés szerint a július 1-jétől hatályos szocho-csökkentéssel kiesik a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséből 160 milliárd x 0,7163 = 114,6 milliárd forint, ami a 2020-ra tervezett teljes nyugdíjbiztosítási szocho-bevétel (1907,9 milliárd forint) 6%-ával egyenértékű bevételcsökkentést jelent a nyugdíjkasszában.

Miután közismert (a 13. havi nyugdíj hetenkénti visszaépítésésről szóló híradások kapcsán), hogy egy havi teljes nyugdíjkiadás hozzávetőlegesen 70 milliárd forint, a szocho-csökkentés következtében több, mint másfél heti nyugdíjkifizetés fedezete veszik el. Jövőre egész évben ez nyilván minimum a duplájára, három heti nyugdíj fedezetének a hiányára nő.

A költségvetésben (LXXI. fejezet: Nyugdíjbiztosítási Alap) a nyugdíjkiadásokra 2020-ban eredetileg előirányzott fedezet:

• korbetöltött öregségi nyugdíj  2.887,7 milliárd Ft
• nők kedvezményes nyugdíja       285,9 milliárd Ft
• özvegyi nyugdíj                              356,5 milliárd Ft
• árvaellátás                                         29,5 milliárd Ft

E fő nyugdíjkiadási tételek összesen  3559,6 milliárd forintot tesznek ki, ennek egy hétre eső 1/52-ed része 68,5 milliárd forint - ennek alapján számol a kormányzat is heti 70 milliárd forintos kiadási plusz tétellel a 13. havi nyugdíj visszaépítése kapcsán.

A tizenharmadik havi nyugdíj visszaépül

Az eredeti miniszterelnöki bejelentés szerint a 13. havi nyugdíjat úgy építi vissza a kormányzat, hogy 2021-ben, 2022-ben, 2023-ban és 2024-ben plusz egy heti nyugdíjat fizetnek a nyugdíjasoknak. A bejelentést megerősítette az innovációs miniszter, aki azt is hozátette, hogy a 13. havi nyugdíj visszaépítésére a kormányzat "mindösszesen" 280 milliárd forintot szán (ez az adat pontosan és összesen négy heti plusz juttatásra utalt a 2021-2024 közötti négy év alatt). Erre természetesen megjelentek az elemzések arról (például itt), hogy eszerint a kormány nem 13. havi nyugdíjat, hanem 53. heti nyugdíjat kíván fizetni a nyugdíjasoknak négy éven keresztül. Ezeket a következtetéseket cáfolta a pénzügyminisztériumi államtitkár, aki tisztázta - persze még mindig csak sajtóhíradás formájában, az erről szóló kormányrendelet még nem jelent meg -, hogy ténylegesen visszaépül a 13. havi nyugdíj úgy, hogy 2021-ben egy heti, 2022-ben két heti, 2023-ban három heti és 2024-ben négy heti plusz nyugdíjat kapnak a nyugdíjasok, azaz összesen a négy év alatt 1+2+3+4=10 heti plusz nyugdíjat fizetnek ki, ami viszont mindösszesen nem 280 milliárd Ft, hanem 700 milliárd Ft plusz kiadást generálna, s legfőképpen 2025-től állandó, 280 milliárdos (pontosabban a társadalom öregedése, s ennek következtében a nyugdíjasok számának növekedése miatt 300+ milliárdos) plusz tételként beépülne a nyugdíjkasszába.

Plusz nyugdíjkiadási tételek: mi lesz az eddigi intézkedésekkel?

Ha ez valóban így lesz, és ezek az új kiadási tételek hosszú távon megterhelnék a nyugdíjkasszát, akkor az annak stablitása érdekében hozott korábbi kemény intézkedések pozitív hatása lenullázódhatna, és a nyugdíjrendszer fenntartható működése ismét veszélybe kerülhetne. Talán emlékszünk arra, hogy négy radikális, kevesebb, mint egy évtizede végrehajtott beavatkozás valóban nagy hatást gyakorolt a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára. A 2022-re befejeződő fokozatos korhatáremelés, a magánnyugdíjpénztári rendszer 2011. évi "átalakítása", a korhatár előtti nyugdíj és a rokkantsági nyugdíj 2012. január 1-jétől hatályba lépett megszüntetése, valamint a nők kedvezményes nyugdíjának 2010. évi bevezetése ez a négy rendszerszintű beavatkozás.

Nem meglepő, hogy az első két intézkedés jelentősen javította az egyenleget. A korhatáremelés (amelynek révén az 1957-ben és utána született korosztályok már csak 65 évesen mehetnek nyugdíjba) hosszabb ideig tartja aktív korban a nyugdíjjogosultakat (bevételnövelés), akik – elvileg – rövidebb ideig lesznek nyugdíjasok (kiadáscsökkentés). Nem véletlen, hogy kormányok sora nyúl ehhez a kézenfekvő eszközhöz, Németországban és Horvátországban például 67 évre emelték a korhatárt, de német elemzők szerint ez sem lesz elég, a várható élettartamok növekedése és az aktív járulékfizetők számának drámai csökkenése miatt gyorsan 69 évre kell majd ezt emelni - ahogyan a brit rendszerben ezt már elő is készítették. A példa ragadós, az összes öregedő európai állam előbb-utóbb rákényszerül a lényeges korhatáremelésre, az EU döntéshozói előtt már ott fekszik az a tanulmány, amely szerint az elkövetkező évtizedekben elkerülhetetlenül 70-72 évre kell emelni a belépési küszöböt.

Külön figyelemre méltó e tekintetben az a tény, hogy a nyugdíjaskor kezdetén várható élettartamok gyorsabban növekednek, mint a születéskor várható élettartamok (persze ezt befolyásolhatja a koronavírus pandémia öregeket különösen érintő szomorú hatása, de ennek valószínűsége a tényleges mortalitási adatok tükrében nagyon kicsi), így a későbbi nyugdíjba vonulás nem jelenti automatikusan azt, hogy rövidebb ideig kell fizetni a nyugdíjakat, sőt. Ma egy nő átlagosan 21 évig, egy férfi 15 évig él nyugdíjasként Magyarországon, a várható élettartam ebben a korban öt évente átlagosan közel egy évvel nőhet. Idős korunkban minden megélt héttel nyerhetünk egy majdnem teljes plusz hétvégét.

A magánnyugdíjpénztárak tekintetében nem is az egy évi nyugdíjkiadási szinttel éppen megegyező  nagyságrendű, háromezer milliárd forintnyi pénztári vagyon államosítása az igazán lényeges tényező (amely azóta úgy olvadt el a költségvetésben, hogy a nyugdíjak értékét fikarcnyit sem növelte), hanem az az évi közel 350 milliárd forintnyi járulékbevétel, amely 2011 óta nem a magánnyugdíjpénztárakhoz, hanem a Nyugdíjbiztosítási Alapba áramlik, természetesen ezzel jelentősen növelve a bevételi oldal szintjét. A magánnyugdíjpénztárak helyett az állami rendszerbe visszairányított járulékösszeg önmagában közel 12%-kal javítja minden évben a finanszírozási helyzetet. Mindez persze a visszájára fordul a 2040-es derekán, mert az állami nyugdíjrendszernek nagyjából onnantól helyt kell majd állnia azért a nyugdíj-részért is, amelyet a magánnyugdíjpénztárak finanszíroztak volna. Ezt jól tükrözi a nyugdíj-ígérvényekben megtestesülő implicit államadósság alakulása.

A magánnyugdíjpénztári tagdíjak visszairányításából eredő stabilizáló hatást azonban a 13. havi nyugdíj semmissé teheti, hiszen nagyságrendileg éppen akkora plusz tételt jelent a kiadási oldalon, mint amekkora plusz tételt az állami kasszába irányított tagdíjak jelentenek a bevételi oldalon.

A korhatár előtti nyugdíjak, a szolgálati nyugdíjak és a rokkantsági nyugdíjak százezreket súlyos helyzetbe hozó megszüntetése ennél jóval kisebb hatást gyakorol, évente a GDP 0,4%-ával javítja az egyenleget, amit viszont bőven el is visz a nők kedvezményes nyugdíja, amely a GDP 0,5%-ával egyező összegben rontja a mérleget. Vagyis amit nyertek a réven a kormányzati nyugdíjreformerek, azt el is vesztették rögtön a vámon.  

(A négy intézkedés hatásairól szóló tanulmány az MNB honlapján elérhető.)

A kevés fiatalt újra kiszippantja a demográfiai szivattyú?

Az elkövetkező húsz évben legalább félmillió fővel csökken a járulékfizetők száma azon egyszerű oknál fogva, hogy a nyugdíjba vonuló nagylétszámú Ratkó-korosztályok helyére ennyivel kevesebb járulékfizető érkezik a munkaerőpiacra a lényegében feleakkora létszámú gyermek korosztályokból.

A rendszerváltozást követően, különösen 2010 óta kivándorolt vagy tartósan külföldön adózó magyarok létszáma a Brexit kapcsán is megújított becslések szerint meghaladja a 650 ezer főt.  Ha e hatszázötvenezer ember itthon kieső nyugdíjjárulékait (és munkáltatóik kieső szociális hozzájárulási adóját) a lehető legóvatosabb becsléssel figyelembe vesszük, akkor már ma is eléri a kieső járulékbevétel az egy-másfél havi nyugdíjkiadás szintjét.

A koronavírus pandémia persze ideiglenes eldugította a demográfiai szivattyúkat, de ne legyenek illúzióink arról, hogy amint viszapattan a gazdaság a fejlettebb európai államokban, a szivattyúk megkettőzött erővel szippantják ki a szakképzett munkaerőt az európai periféria országaiból, így hazánkból is.

Foglalkoztatási hedonizmus

Ha emellett számba vesszük a milliós nagyságrendű itthoni minimálbéres vagy annál kisebb, részmunkaidős bérre bejelentett dolgozó járulékfizetését, a lassan 350 ezernél is több katás minimális átalányadózását, valamint a százezres létszám körül ingadozó közfoglalkoztatottak még kisebb járulékfizetését (és a többi közteher-optimalizáló jogviszony hatását), akkor látható, hogy már a jelenlegi nyugdíjfinanszírozási helyzet is súlyos kihívásokkal küszködik, amelyek éppen az elkövetkező két évtizedben - a magyar társadalom demográfiai öregedése miatt - a külön nehezítő tényezők nélkül is tovább mélyülhetnek.

A minimálbéresek, a katások, a hasonló könnyített közteherviselést lehetővé tevő foglalkoztatási jogviszonyokban dolgozók – együtt a külföldön dolgozókkal - persze harminc-negyven év múlva csökkenthetik a kiadási nyomást, hiszen részükre csak minimális nyugdíjat fizet vagy egyáltalán semmilyen magyar nyugdíjat nem fizet majd a rendszer. Addig azonban sok víz lefolyik a Dunán, amelybe könnyen belefulladhatnak a nyugdíjakkal kapcsolatos illúzióink. Nem is beszélve a szociális és egészségügyi ellátási rendszer párhuzamosan növekvő terheléséről, amelynek emelkedő kiadásaira szintúgy a gyermekeink és unokáink vészesen fogyatkozó létszámú évjáratainak kell valamilyen módon fedezetet teremteniük.

Természetesen a veszélyhelyzet megszűnését követően a GDP remélt növekedésével összefüggésben a munkaerőpiac bővítése, a teljes foglalkoztatottság elérése, a gazdaság további kifehérítése sokat javíthat a képen – ha nem csak a minimálbéresek és részmunkaidősök és katások létszámát fújja nagyobbra. Segíthet az esetleges bevándorlás is, noha ez jelenleg nem látszik politikai szempontból járható útnak. A jövő kényszerei persze gyorsan leomlaszthatják a mai bezárkózás látszólag erős politikai bástyáit.

Összesítve

Egy folyó finanszírozású nyugdíjrendszer akkor stabil és fenntartható, ha a mindenkori aktív dolgozók és munkáltatóik nyugdíjcélú járulékfizetései fedezik a mindenkori nyugdíjasokat megillető nyugdíjakkal kapcsolatos kiadásokat. Ha a járulékfizetők száma és az általuk és munkáltatóik által fizetett járulék mértéke is folyamatosan csökken, miközben a nyugdíjasok létszáma folyamatosan nő, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egy idő után a rendszer hiánya is nőni fog.

Egyebek között emiatt szűnt meg 2009. július 1-jével a korábbi 13. havi nyugdíj, de ami ennél sokkal nagyobb horderejű intézkedés: emiatt emelkedik folyamatosan a nyugdíjkorhatár is (egy évtizeden belül 62-ről 65 évre nő a korhatár), emiatt szűntek meg 2011 végén a korhatár előtti és korkedvezményes ellátások, a szolgálati nyugdíjakkal együtt, emiatt szűnt meg a rokkantsági nyugdíj és részben emiatt alakult át a magánnyugdíjpénztári rendszer is (amelynek legfőbb bűne az volt, hogy az állam jövőbeni nyugdíjkötelezettségeivel kapcsolatos rejtett, implicit államadósságot explicitté, azaz bődületesen nyilvánvaló tette, alaposan leszűkítve a kormányzat pénzügyi mozgásterét).

Igaz, hogy e súlyosan korlátozó intézkedésekkel majdnem egyidőben bevezett nők kedvezményes nyugdíja a Magyar Nemzeti Bank hivatkozott tanulmánya szerint gyakorlatIlag lenullázta a korhatár előtti ellátások megszüntetéséből fakadó megtakarításokat, a politikai és az erkölcsi haszon azonban nyilván megérte e kedvezmény bevezetését – bár nem egészen látszik, meddig tartható ez fenn a jelenlegi feltételekkel. (A kedvezményes nyugdíj 2010-es bevezetése idején az akkori 62 éves nyugdíjkorhatárhoz igazították a 40 évi jogosító idő követelményét, ám azóta nő a korhatár és 2022-ben eléri a 65 évet. Három évvel magasabb nyugdíjkorhatárhoz elvileg három évvel hosszabb jogosító időt kellene előírni, hacsak nem akarja az állam, hogy minden nő a korhatára betöltése előtt nyugdíjba mehessen.Vagy nem akarja visszavezetni a férfiaknak is enyhet adó korkedvezményes nyugdíjazás korszerű rendszerét, amelyben minden korhatár előtti kifizetést, vagyis a nők kedvezményes nyugdíját is, levonás - málusz - terhelné.)

Mivel jár összességében a 13. havi nyugdíj? A fentiek szerint évente növekvő, 2025-től legalább évi 280-300 milliárd forint összegű  pluszkiadással. A kérdés csak az, hogy ezzel milyen bevételi forrás állítható szembe, ha egyidejűleg csökkennek a nyugdíjkassza bevételei? Ráadásul egy olyan gazdasági környezetben, amelynek alakulásáról senkinek semmilyen megbízható előrejelzése nem lehet a koronavírus-pandémia és az általa kiváltott  nemzeti bezárkózás globális értéklánc-szaggató "fekete-hattyú-jellege" miatt?

A fentiek fényében könnyen belátható (ha nem védekezünk a félelemből föltett szájmaszk mellett rettegésből föltett szemmaszkkal is), hogy egy tényleges 13. havi nyugdíj visszahozatala önmagában is semmissé teheti a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében eddig tett, sok szenvedést okozó, elkerülhetetlenül szükségesnek látszó erőfeszítések eredményeit.

A jövő nem ér véget 2024-ben vagy 2025-ben, a jövő nyugdíjasainak ugyanúgy jár a megszolgált nyugdíjuk, mint a jelen nyugdíjasainak. Jár?

Dr.Farkas András/NyugdíjGuru News

portfolio.hu