Kisgyerekként szeméttelepen guberált, nyolcévesen kezdett iskolába járni, ma a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa.

Máté Dezső gyerekkorát uralta a jövőtlenség és a kilátástalanság érzése. Ma, szociológusként úgy látja: a rendszer is tehet arról, hogy a hozzá hasonló roma fiatalok közül csak kevesen jutnak el az egyetemig vagy akár az érettségiig.

Ötéves kisfiú lábnyomait őrzi a végtelen fekete sár. Somogy megyei faluban járunk, huszonévvel ezelőtt. A gyerek öt-hat négyzetméteres, vakolatlan viskóban él három testvérével, édesanyjával és időnként édesapjával. Amikor a férfi épp előkerül. Általában nem kerül elő, csavarog, de ha jön is, pénzt sosem ad haza. A telep egyetlen közcsapjából hordják a vizet. Telente a férfiak szalmával bélelik körbe a csapot, nehogy befagyjon. Néha így is befagy.

– Olyankor baj volt – idézi gyermekkora első helyszínét Máté Dezső, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa.
Hatéves volt, amikor rákban meghalt az édesanyja. Apja eljött érte, azt mondta, óvodába viszi. Látrányba vitte, egy másik romatelepre.

– Évekbe telt, mire megértettem, édesanyám nincs többé. Aznap, amikor apám elvitt, az óvónőtől kapott katonákkal játszottam. Láttam, ahogy jön anyánkért a halottaskocsi, de a testvéreim azt mondták, kórházba viszik vissza. Én pedig hinni akartam a testvéreimnek.

Évekig nem látta őket. Féltestvérek voltak, édesapjának Dezső volt az egyetlen gyereke, ezért csak őt vitte el, a három másik kiskorú gyereket sorsukra hagyta. Ők anyai nagyanyjukhoz kerültek végül.

Fakuló emlékkép az első, látrányi napról: összeült a család új otthonuk, a romos szoba-konyhás ház előtt. Két család élt itt, a szobában egy ötgyerekes, a konyhában valamivel kevesebben. Keserves volt a gyász. A hatéves Dezső csak állt, padnak használt kőtömbre támaszkodott. Nagyfiúnak akart látszani, elhitetni mindenkivel: nem gyerek ő már.

– Utólag vicces ez – mondja.

Mintegy félévente menniük kellett mindenhonnan apja balhés természete miatt: nőügyei voltak kiskorúakkal, garázdaság miatt is bajba került. Ám először azért költöztek, mert felbukkant a gyámhivatal.

– Valahogy megtaláltak – jegyzi meg, ő is meglepődött rajta.
Szóltak, iskolaköteles a fiú, be kell íratni első osztályba. Apja erre elvitte onnan. Dezső pedig nem értette, mi elől menekülnek: nem tudta, hogy a korabeli gyerekek iskolába járnak.

Kaposvárra költöztek rokonokhoz, de a gyámügy ott is utolérte őket. Ekkor visszatértek a szülőfaluba, s végre elkezdte az első osztályt, majdnem nyolcévesen.

Alsóban az utolsó padban ült. Kiváltság volt, ha roma tanuló előre kerülhetett. Felső tagozatban két csoportban tanult az osztály – elkerülendő a gyanút, hogy szegregál az iskola –, ő, többi roma társával együtt a rosszabb csoportba került.

– Nem úgy mondták, hogy rosszabb, hanem „mi másképp tanulunk”. Amúgy voltak a másik csoportban is romák, de ők sokkal jobb anyagi körülmények között éltek.

Itt sem volt sokáig maradásuk. Apja visszavitte Látrányba, az év második felében nem járt iskolába. De megkapta a bizonyítványt.

– Ennyire nem érdekeltem senkit. A gyermekvédelmet sem – teszi hozzá. – Mifelénk úgy tartották: tetvesek vagyunk, azért nem jön hozzánk a védőnő. Mondjuk tényleg nem találkoztunk sosem vele.
A második osztályt Látrányban kezdte. Nem sokszor jutott el a su­­liig, a hét nagy részében dolgoztatták. Guberáltak, üveget és vasat gyűjtöttek a felnőttekkel a közeli szeméttelepen. Itt volt a legnagyobb szemétlerakó a Balaton környékén.

– Csak abból éltünk, amit itt találtunk. Innen is ettünk. Hétfőn nem mentem suliba, azt mondták, az még hétvége, ne menjek be. Kedden jött a szemét, fel sem merült, hogy tanuljak. Szerdán-csütörtökön be-bejártam, de szerdánként elsősorban készségtantárgyak voltak. Pénteken meg hétvége volt megint.
Második végén is kapott bizonyítványt.

És újra menniük kellett. Kaposváron, a cukorgyár mögötti elhagyatott MÁV-épületbe költöztek. Itt 25-30 család élt, hajléktalanok, mint voltaképpen ők is, cigányok és nem cigányok vegyesen. Vízért sokszor küldték, elég kicsi volt, be tudott lopózni a cukorgyár területére. Gyertyával világítottak.
Beiratkozott harmadik osztályba, a hírhedt Pécsi úti általánosba, amit már bírósági ítélettel akarnak bezáratni szegregáció miatt. Itt ugyanis már nem két csoport volt, teljes osztályokat különítettek el a roma tanulóknak. Persze ő is ilyen osztályba került.

Mégis, idővel, egyre jobb jegyei lettek, főleg irodalomból és történelemből tűnt ki. Az olvasásba menekült, egyre bénítóbbnak érezte a magányt és a szeretetlenséget.

Aztán kapott néhány hónap kimenőt a nyomorból. Szívbeteg volt, születése után megműtötték, és eljött a második operáció ideje. Apja Kaposvárra vitte, egykori kezelőorvosához. Az orvos pedig rögtön észlelte: nagyon nem stimmelnek a dolgok a gyerek körül. Beutaltatta Pestre, ahol hónapokat töltött kórházban. Dezső arra gyanakszik, az orvos akarta, hogy minél több időt töltsön távol. Később Sopronba került rehabilitációra, itt is sokáig maradt, meg is látogatta a doktor. Tanítás is volt Sopronban: itt épp vegyes osztályokban. Az iskolája ezt mégsem fogadta el, ismételnie kellett a harmadikat.

Időközben ledózerolták a MÁV-épületet. Semmijük sem maradt. Volt egy bogaras könyve, nagyon szerette, sírt is utána. Egyszer visszament a telep romjaihoz, hátha megtalálja. Sosem lett meg.

– Ennyire viselte gondját a polgárainak az állam. Egyszerre semmisítették meg majd harminc család életét. Ők szétszéledtek utána, nem tudom, mi lett velük.

Dezső és apja ott húzták meg magukat, ahol épp tudták: laktak rokonoknál, néhány hónapot aludtak tehervonatban is. Valójában szeretett tehervonatban lakni. Kicsit fázott, az igaz, de – ma így emlékszik – gyereknek óriási élmény ez, mert, ugye, a vonat az menő!

Tízéves lehetett, az út szélén kunyerált, amikor bátyja ismerőse kiszúrta. Bátyja azonnal magához vette volna, de apja nem engedte. Azt mondta, szereti és nem akarja elveszíteni. Dezső szerint a családi pótlék miatt aggódott.

De testvére többé nem akarta szem elől téveszteni. Minden héten ételt küldött neki. Dzsemet, kenőmájast. Dezső pedig leírhatatlanul várta ezeket a napokat. Lekvárt ehetett, még ha nem is volt mivel. Óriási dolognak számított ez.

Később apja börtönbe került, ő újabb rokonokhoz. Ismét heten-nyolcan zsúfolódtak a szoba-konyhában. Feleslegesnek érezte ott magát, s mindent meg is tettek, hogy így érezzen: szívességekért, munkákért cserébe adtak csak enni.

Egy nap eljött érte a bátyja. Újra együtt volt a négy testvér, ezúttal felnőttek nélkül. Furcsa lebegés – így emlékszik arra, ahogy egymást segítve próbáltak túlélni. De ez sem tartott sokáig.

Bátyját behívták katonának, a három kiskorú testvér nem maradhatott együtt. Dezső ismét rokonokhoz került, és megint éreztették vele: kényszerközösség az övék, nem szívesen szorítanak neki is helyet.

Közben elvégezte az általánost, és fogalma sem volt, hogyan tovább.

– Mifelénk legfeljebb a szakmunkásig láttak el. Nem akarom „agyonszakmázni” – elemzi gyermekkorát –, de a rendszer is ebbe az irányba terelt minket. A szegregált iskolákra jellemző a Pygmalion-hatás. Önbeteljesítő jóslat ez: az állam elhiteti a pedagógussal, hogy a szegregáció jó, ő pedig ezt adja tovább a szegregált tanulóknak. Meggyőzi őket, hogy ennyire képesek, ezért korlátozottak a lehetőségei.

Máté Dezsővel is pontosan ez történt. Színi gimnáziumba szeretett volna járni, irodalom- és történelemjegyei alkalmassá is tették erre. De tanárai eltanácsolták. Csak nem képzeli a szegény cigány gyerek, hogy képes gimnáziumban boldogulni? Ugyanezt mondták egy jobb nevű szakközépre. Pedig nem roma osztálytársai közül sokan mentek ezekbe az iskolákba, az övénél rosszabb osztályzatokkal. Végül találomra választott egy kevésbé felkapott közlekedésmérnöki szakközépiskolát.

Kollégista lett, testvérei tanácsára. A jobbik kollégiumba került, a négyágyasba. Szerinte tévedésből. A roma gyerekek többségét ugyanis egy másik, tizenkét vaságyas, börtönszerű szobákból álló intézményben helyezték el. Talán a neve miatt volt szerencséje, a Máté nem hangzik cigányosan.
De néhány szakközepes tanárt nem tévesztett meg a Máté név. Bukásra állt matematikából, és azzal fenyegették: ha egyest kap, kirúgják. Tartott is ettől, hiszen négy-öt roma osztálytársa az évek alatt eltűnt az osztályból.

Dezsőt magyartanára mentette meg. Végszóra jött a segítség, amikor már elhagyta magát, dühös volt a világra, bandázott. Kimerült, éjszakánként dolgozott, reggel holtfáradtan indult tanulni. A tanárnőtől viszont életében először valódi biztatást kapott. Hogy kitartással és szorgalommal akár ő is többre lehet képes, érettségi után akár egyetemre is jelentkezhet.

Megpróbálta. Pécsre jelentkezett, de elsőre nem vették fel.

Épp ebben az évben az RTL Klub műsorvezetői pályázatot hirdetett érettségizett roma fiataloknak. Gondolta, Budapest mégis csak a lehetőségek városa, megpróbálkozik ezzel is. Az utolsó fordulóból esett ki, de immár fel sem merült, hogy feladja. Eltökélte, nincs visszaút a nyomorba.

Megint a magyartanár adott tanácsot: egyéves OKJ-s újságíróképzésre jelentkezett.

– Az az egy év sokat adott: megtanultam kérdéseket feltenni. Rájöttem, a kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok.

Újra nekifutott az egyetemi felvételinek, ezúttal felvették romológia, illetve film és kommunikáció szakra. Végigdolgozta a nyarat, mezőgazdasági munkákat vállalt. Kellett a pénz a tanévkezdésre és a kollégiumi költségekre. Miután mindent kifizetett, hatezer forinttal kezdte a tanulmányait. Szülőfaluja önkormányzatának írt kérvényt, hogy segítsenek. Kapott harmincezer forintot, két hónapra.

A pécsi egyetemen több roma diák volt, ők segítettek neki a továbbiakban. Jelentkezett a Roma Education Fund és a Romaversitas Alapítvány ösztöndíjára is.

– A Romaversitas nem csak anyagilag segített. Sosem merült fel bennem, hogy akár társadalmi felelősségvállalással is járhat az, hogy roma fiatalként idáig felküzdöttem magam. Ők megértették ezt velem.

Teltek az egyetemi évek, kinyílt a világ. Másoddiplomás volt, Erasmus-programmal egy évet Hollandiában tanulhatott. A némettel valahogy elboldogult, az első félévben ezen a nyelven tanult. Aztán gondolt egy merészet, és a második szemeszterben angolul vette fel a kurzusait. Semmit sem értett az elején, de belejött, elvégezte ezt is.

Időközben megismerkedett párjával, egy lengyel férfival. Hollandiában a származás, a nemi identitás nem volt téma: párként jelentkeztek társával egy multinacionális céghez, rögtön felvették őket.

Mégis hazajöttek. Párját mindig vonzotta Magyarország, de legfőképp azért döntött így, mert az ő, középosztálybeli családjukban érték volt a tanulás. Neki is több diplomája van, és azt akarta, Dezső is fejezze be a tanulmányait.

Ő pedig befejezte. Budapestre költöztek, a fővárosban mindketten el tudtak helyezkedni. Dezső kérdezőbiztos lett. Lelkes és bevállalós, olyan helyekre is elment, ahová kollégái kétkedve mertek belépni. Előléptették hamar. Fiatal kutatóként dolgozott a T-Tudok Zrt.-nél, amikor hallott a lehetőségről, hogy a Magyar Tudományos Akadémián is folytathatja. Feltétel volt, hogy doktori tanulmányokat végezzen, ezért beiratkozott az ELTE-re, ahol egykori, távolinak tűnő példaképe lett a témavezetője: Dr. Kállai Ernő.

Ennek már négy éve, azóta doktorandusz és a roma kisebbségek mellett a roma LMBTQ közösségek is a kutatási területei közé tartoznak. Itthon, hangsúlyozza, még nem igazán tudják kezelni a roma LMBTQ közösségek kérdéseit és kihívásait. Létre kellene hozni a hazai, roma LMBTQ emberek érdekképviseletét, viszont eddig azt tapasztalja: az elérendő cél nagyon-nagyon messze van, mivel a magyar társadalom még sem a ro­­ma-, sem az LMBTQ-kérdést nem képes megfelelően kezelni.

– Természetesen ez a téma a szülőfalumban is kiveri a biztosítékot. Mára példakép lettem, egy kitétellel.

A szülők azt mondogatják a gyerekeiknek otthon: tanulj, legyél olyan, mint a Dezső. Csak ne legyél buzi!

Egyik tanulmánya így kezdődik: „Hipotézisem szerint a mai roma értelmiségiek többsége részese volt az oktatási intézmények szelektív és diszkriminatív rendszerének, esetükben mégis nagymértékű társadalmi mobilitás ment végbe. A tanulmány célja a reziliencia hatásmechanizmusainak feltárása az 1980-as évek után született magyarországi roma diplomások körében. Célom megvizsgálni azokat a láthatóan sikeres folyamatokat, rugalmas alkalmazkodásokat, amelyek esetükben történtek.”

Neki mindez sikerült, ám nővére nem bírta: másfél évvel ezelőtt öngyilkos lett. És Dezső is cipeli magával a múltat: – Azért még vannak rémálmaim.

Szerző: Herskovics Eszter / 168ora.hu