de az orosz elnök alattvalóknak kijáró megalázással intézte ek az alattvalói tüsténkedést: спасибо, küldjék utána a méltóságos urak és asszonyok, őt jobban érdekli a cselgáncsvébé (mert hát eleve azért jön, hivatalosan).

Időközben nyilvánosságra hozták, miért döntött az egyetem szenátusa úgy, hogy az állambiztonsági tisztből lett háborús külföldi elnököt megilleti a Civis Honoris Causa cím. Főként azért, mert „»mind a magyar kormányzat, mind az Orosz Föderáció jelentős szerepet szán a Debreceni Egyetemnek a Paks II program megvalósításában«.

A Debreceni Egyetem és a Roszatom közötti stratégiai szerződés rögzíti:

az intézmény részt vesz a projekt szakember-utánpótlásának képzésében.

Nem egészen világos, hogy akkor miért nem Alekszej Lihacsov Roszatom-vezérigazgató vagy közvetlen elődje, Szergej Kirijenko mostani első elnöki kabinetfőnök-helyettes kapta a díszpolgári címet.

Mindegy.

A lényeg az, hogy a fenti kérdést ezek után lefordíthatnánk arra is: ki brusztolta ki, hogy az összes magyar felsőoktatási intézmény közül a Debreceni Egyetem legyen a paksi projekt utánpótlás-képzésének bázisa?

Ez már fontosabb téma egyszerű protokolláris gesztusnál, de annál is, hogy a hoppon maradt, egyelőre ismeretlen vezértapnyaló hogyan terítette szét a szégyent és megaláztatást a Szenátus tagjain. Mivel – nagyon úriemberesen fogalmazva – a titokban megkötött paksi paktumok kihatása fölöttébb kétes Magyarország hosszú távú politikai és gazdasági jövőjére nézve, a kérdés inkább az:

Ki volt, aki szerint az a szerep, amit a Debreceni Egyetem ebben az ügyletben játszani fog, rendkívüli dicsőség, amiért hálával tartozik Putyinnak?

És megint csak: miért éppen Debrecenben történik mindez? Hiszen a város neve összefonódott a magyar függetlenségi gondolattal. Például itt adták ki 1849-ben a Függetlenségi Nyilatkozatot, fosztották meg a tróntól a Habsburg-házat, és választották kormányzó-elnökké Kossuth Lajost.

Talán éppen ez az. Most teszünk egy kis történelmi vargabetűt.

Amit az olvasó a következőkben lát, nem új felfedezés. Kemény Zsigmond éppen százötven éve tette közzé a dokumentumot, a korszak minden komoly ismerője tud róla, legföjebb más-más módon értelmezik, próbálják beleilleszteni „a zsarnoki orosz birodalom Bécs segítségére sietett, hogy együtt tiporják el forradalmunkat és szabadságharcunka” című törzsi elbeszélésbe.

Azt írta tehát Kossuth mint államfő Szemere Bertalan miniszterelnöknek és Batthyány Kázmér külügyminiszternek 1849. augusztus 4-én, amikor a szabadságharc kimenetele még nem dőlt el végképp:

A dolog e helyzetében az orosszali értekezésnek, nézetem szerint, nyiltabb alapot lehetne adni.

• 1-ő alap, hogy a hitszegő austriai ház elannyira kitépte minden bizodalomnak alapját a népből, hogy ő alá vissza nem térünk semmi áron.
• 2-ik. Ne gondoljon minket olly könnyen legyőzhetni, mert mintsem Austria alá kerüljünk, készebbek vagyunk minden erőnkkel (mi nem csekélység) Valachiába, Törökországba vetni magunkat, s felgyujtani Orienst, mint Austriának megadni magunkat – ez soha, soha.
• 3-ik kérdés, mit mondanak egy orosz fejedelmi házbóli uralkodóhoz az 1848-ik alkotmánynyal? – Emlékeztetés a párisi, bécsi békekötésekre, melylyeknél az Autocratia nem mutatkozhat szenvedelmes ellenségnek az alkotmányosság irányában.
• 4-ik. Ha Paskivicsnek erre nincs felhatalmazása, adjon salva gvardiát s utlevelet egy pár követünknek, kik egyenesen Pétervárra mehessenek a czárhoz. – – Ezek privát nézeteim.

Kossuth privát elgondolásából aztán a temesvári csatavesztés döbbenetében kormánydöntés lett, de megvalósítására már nem került sor.

Lefordítom: ha a honvédsereg vereséget szenved az osztrák hadseregtől – amire, mint június óta mindenki tudta, elég nagy esély volt –, déli irányban elhagyja az országot, és az Orosz Birodalomnak alávetve magát – logikusan annak anyagi és fegyveres támogatásával – tovább hadakozik az Osztrák Császárság ellen, annál rosszabb ugyanis nincs, mint ha Magyarország megadja magát Ausztriának.

Az alávetés módja az lenne, ha a magyar trónra a Romanov-házból való uralkodó kerül.

A „párisi, bécsi békekötésekre” tett célzással Kossuth a lengyel „Kongresszusi Királyság”-ra utal, amely a bécsi kongresszus után papíron autonóm, alkotmányos állam volt, perszonálunióban Oroszországgal.

Valójában Szentpétervár egyre inkább megszállt földként bánt vele (az akkori állapotokról érzékletes képet ad Az Ikszek, Spiró György regénye), mígnem az 1830 –31-es felkelés után (ennek hőse volt Bem József) I. Miklós cár megszüntette a lengyel alkotmányt, és feloszlatta a törvényhozást.

Nos, ettől az I. Miklóstól remélte – vagy akarta remélni – 1849-ben Kossuth Lajos az áprilisi törvények („az 1848-as alkotmány”) tiszteletben tartását. Manapság inflálódik az „autokrácia” szó, a magyar kormányzó levele azonban maga is emlékeztet rá, mit jelentett eredetileg: önkényuralmat, olyan, alkotmány nélküli rendszert, ahol mindenféle választott törvényhozó vagy tanácsadó testület nélkül egyetlen kézben összpontosul a hatalom.

Mielőtt reflexből rámondanánk, ilyen élet- és honveszélyesen ostoba nem lehet valaki, nézzük az előzményeket.

A Függetlenségi Nyilatkozattal és a trónfosztással Kossuth az olmützi alkotmány sérelmét akarta megtorolni, zsigerből. A teljes függetlenségért a politikai elit (az Országos Honvédelmi Bizottmány és országgyűlés) többsége nem lelkesedett, részben mert abban az európai politikai helyzetben nem volt realitása (a többi hatalomnak nem fűződött érdeke az Osztrák Császárság meggyengítéséhez, s a konzervatív erőknek egy új, rebellis állam megjelenéséhez), részben mert közjogi szempontból is bajos volt (lásd történeti alkotmány).

Kossuth végül is – mai szóval – civilek mozgósítása révén vitte át akaratát: a debreceni Nagytemplomba összesereglő tömeg a függetlenség szót értette, a nemzetközi politikai és alkotmányjogi megfontolásokat meg nem – ki az a gazember, aki holmi okoskodásokkal korlátozni meri a Szent Magyar Szabadságot? Úgyhogy az országgyűlés közfelkiáltással elfogadta Kossuth Lajos hirtelen felbuzdulásból elkövetett államcsínyét.

A Függetlenségi Nyilatkozatban kétszer is leírják, más-más szórendben, hogy a magyar nemzet ettől fogva „független, önálló és szabad európai státus [állam]”. Ez, ugye, nagyon távol van attól, hogy a magyar nemzet kormánya négy hónapon belül egy autokrata, terjeszkedő dinasztiának ajánlja fel a trónt.

Az orosz „védnökségnek” és a magyar függetlenségnek ez a fura összeegyeztetése különben nem volt új ötlet Kossuth részéről: Görgei Artúr emlékirata szerint:

Kossuth már jóval 1849. április 14-e előtt a haza megmentése felől már akkor kétségbeeső hazafiakat azzal a biztatással vigasztalta, hogy ő már megkezdte a diplomáciai tárgyalásokat a külföldiekkel avégett, hogy a legrosszabb esetben – azzal a kötelezettséggel,

hogy Oroszország protektorátusa alatt alkotmányosan kormányoz – Leuchtenberg herceg foglalja el a magyar királyi széket. 

Ebben még lett volna politikai ráció, hiszen Miksa, Leuchtenberg hercege nemcsak Miklós cár veje volt, hanem Bonaparte Napóleon fogadott fiénak a fia is, és ebben abban a pillanatban már Napóleon unokaöccse, a majdani III, Napóleon császár volt a francia köztársasági elnök.

Lett volna, ha igaz lett volna, de Görgei ezt is Kossuth „diplomáciai szemfényvesztései”, magyarul blöffjei közé sorolja.

Abban a kész helyzetben, amit Kossuth hozott létre, kezdetben Görgei politikája lett volna a reális út:

az oroszokkal lehetőleg tárgyaljunk, az osztrákokat viszont minden erőnk összeszedésével támadjuk meg.

Mire azonban Kossuth ténylegesen felkínálta volna a Szent Koronát a Romanov-dinasztiának – annak az autokráciának, amelynek a beavatkozására éppen az ő monarchia-ellenes államcsínye adott végső indokot – , ezzel már nem ért semmit.

Az augusztus 9-i – nem az oroszoktól, hanem Haynautól elszenvedett – temesvári vereség után pedig hiába adta át Kossuth Görgeinek a teljhatalmat annak a különben jogos feltevésnek a jegyében, hogy a zseniális és politikailag józan hadvezérrel az oroszok hajlandók tárgyalni, míg vele nem.

Ekkor ugyanis már nem volt miről alkudozni, szó sem lehetett békekötésről. A legtöbb, amit Görgei elérhetett, a feltétel nélküli megadás volt – az oroszok és nem az osztrák hadsereg előtt.

Nem sokkal később Kossuth déli irányban elhagyta az országot, de előbb elásatta a Szent Koronát, úgyhogy már nem lett volna mit felkínálni senkinek, viszont attól fogva ott árulózta Görgeit, ahol bírta.

Visszakanyarodva a mához: mi történt itt? Minél erősebb a kuruc, sérelmi, függetlenségi nacionalizmus, annál nagyobb a nemzetközi politikai tudatlanság és érzéketlenség. Minél nagyobb a nemzetközi politika iránti érzéketlensége, annál biztosabban hiszi a kuruc nacionalista, hogy az abszolút és csorbítatlan nemzeti függetlenség: öncél.

Ezzel, aranyszájú szónoklataival és mindenféle szemfényvesztéseivel persze sikere van, mertaz ellenkezője – tudva, gondolkodva és mérlegelve szeretni a hazát – nem vonzó a Nagytemplomba betóduló békétlen menetnek. És minél nagyobb sikere van, annál inkább érzi, hogy jó úton jár.

Minél inkább azt hiszi, hogy az abszolút függetlenség: öncél, tudatlanságánál fogva annál jobban veszélyezteti a valóságos függetlenséget. Aki a csorbítatlan nemzeti függetlenséget hirdeti, visszaverve, megtorolva a Nyugattól kapott sérelmeket, nyakunkra hozná a legközelebbi keleti autokráciát.

És a kör bezárul. A hazaárulózóból áruló válik, az áruló hazaárulózni kezd. Ha elég ügyes, akkor legalább százötven évig azt hiszi a többség, hogy neki van igaza, 1849, 2017, 2185, hol is vagyunk?

parameter.hu