A második Orbán-kormány energiaipari helyettes államtitkára, az Aurora Energy Kft. ügyvezetője. Szerinte egy szerződést bármikor fel lehet mondani, és egy helyesen gondolkozó menedzsernek fel is kell, amíg a számítások azt mutatják, hogy a jövőben elszenvedett működési veszteség mértéke még mindig nagyobb, mint amennyibe – még kártérítéssel együtt is – a leállítás kerül. A FüHü-nek adott interjújában az energiaipari szakember keményen fogalmaz, amikor leszögezi: a 2014-es Orbán-Putyin mutyi nem csak szakmailag volt ostoba és idő előtti döntés, van például olyan társadalmi hozadéka is, amelyről senki sem szokott beszélni.

Ön szerint már megállíthatatlan a Paks-2 beruházás?

Mindig minden megállítható. A kérdés csupán az, hogy a számítások alapján a jövőben elszenvedett veszteség mértéke még nagyobb-e, mint a leállítás költsége. Lesz, amikor ez a veszteség már meghaladja ezt, de még akkor is leállítható, például környezetvédelmi megfontolásból. A németek is leállították az atomerőműveiket, igaz, ők annyiban könnyebb helyzetben voltak, hogy megvolt az atom helyett a megújulók előretöréséhez szükséges állami szubvenciók fedezete. Hihetetlen, amilyen sebességgel ők átálltak a megújulókra, nekünk is erre a hajóra kellene felülnünk. De nálunk? Őszintén szólva,

Matolcsyék, még azt az alapot is eltapsolták, amelyet Paks-1 felszámolására kellett tartalékolni

– legalábbis nem tudni, mennyi pénz van most ebben az alapban, amely a lebontás, a helyreállítás, a fűtőelemek biztonságos hosszútávú tárolása célját szolgálná, hiszen – ne feledjük! – az oroszok csak középtávon tárolják ez utóbbiakat, utána visszaadják, hogy kezdjünk vele, amit akarunk.

Tegyük fel, hogy a jövőre megalakuló kormány úgy dönt, hogy leállítaná Paks-2-t? Mivel kellene számolnia?

Rengeteg pénz elment, elmegy még addig az előkészületekre, az előkészítésekre, az engedélyeztetésekre stb., ezeket az összegeket előlegként, vagy a már elvégzett munkák után kifizették – most ne firtassuk az árazást, azt, hogy mennyit jogosan, s mennyit másként. De a veszteség feltétlenül kisebb mindaddig, amíg magát a turbinaegységet és a nukleáris fűtőelemet tartalmazó reaktoregységeket el nem kezdik gyártani. No persze emellett számolni kell azzal is, hogy kártérítést követelnének az oroszok – ahogy azt tették a bolgárok visszakozása esetében is.

Ám mindezzel együtt a ma ismert gazdasági számítások alapján még mindig megérné a visszalépés.

Nem állna-e fenn annak veszélye, hogy megzsarolnak minket: például azzal, hogy ha leállítjuk Paks-2-t, akkor nem szállítanak nekünk gázt?

Nem tudnák megtenni, mivel ma már nem okozna ellátási problémát a magyar gazdaság számára, ha leállítanák a közvetlen gázexportjukat Magyarországra. Van ugyanis más forrás is – például az észak-afrikai, északi-tengeri, vagy éppen az azeri gáz –, s ha megnézzük a már megépült, illetve építés alatt lévő, valamint tervezett országokon áthaladó gázszállítási hálózatokat, akkor azt látjuk, hogy egyre több forrásból és helyről, tranziton át be tudjuk szerezni a szükséges gázt. Ma már teljesen más a helyzet, mint 2009-ben volt, amikor az oroszok tényleg leállították a gázszállítást, s akkor – köszönhetően a földalatti gáztárolóinknak – még néhány szomszédunk megsegítésére is futotta a készleteinkből. A tárolók ma már valóban  túlméretezettek az igényeinkhez képest, de akkor még a hazai fogyasztás is sokkal nagyobb volt, és az ország jobban ki volt szolgáltatva az orosz gáznak, mint ma. És akkor még nem is beszéltünk a cseppfolyós LNG-ről – gázt már nem csak fix csővezetéken keresztül tudunk kapni. Ma már egyre inkább kínálati a piac, egyre inkább a kereskedők az urak, nem pedig az eladók, hiszen mindenki a legnagyobb, európai piacon akar eladni. Nincs is hosszútávú gázszállítási szerződésre szükségünk, mivel van más forrás.

Öt-tíz év múlva már nevetni fogunk azon, hogy az oroszok zsarolásától féltünk.

A fentiek alapján tehát kijelenthető, amit persze nagyjából tudunk, hogy elhibázott döntés volt Paks-2?

A 2014-es Orbán-Putyin mutyi nem csak szakmailag volt ostoba döntés, van olyan hozadéka is, amelyről senki nem beszél: Magyarországon a lakosság, a közvélemény alapvetően nem volt atomellenes, 60-70 százalékban támogatta az atomenergiát. Megszoktuk, hogy van egy Paks-1 atomerőművünk, amely – és ez azért fontos – a világ három legbiztonságosabb atomerőműve között volt és van. Még a felfedezett tektonikai repedéshálózat ellenére is. Több száz éve nem volt földrengés, s nem is áll fenn annak veszélye a térségben, emellett a magyar mérnökök működésének és innovációjának negyven éve alatt pluszban olyan biztonsági elemeket építettek bele, amelyeknek köszönhetően nagyon komoly földrengést is kibírna. Például – egyszerűen fogalmazva – minden, ami egy földrengésnél károsodhatna, nincs rögzítve. Ezért Paks-1 még a csernobili katasztrófába se bukott be a magyarok szemében.

De Paks-2 egyrészt olyan atomerőmű, amelynek mindössze egy prototípusa ugyan létezik, de az is hol működik, hol leállítják. Másrészt a mutyi, amely övezi, szétrombolta a paksi atomerőműről korábban kialakult pozitív képet.

Ami azért is felháborító, mert meggyőződésem, hogy szabályos, normál tenderen is az oroszok nyertek volna. A döntés előtt a második Orbán-kormányban egy egész atomenergiáért felelős helyettes államtitkárság működött, amely  – az oroszok mellett – folyamatos kapcsolatban állt a franciákkal, amerikaiakkal és a dél-koreaiakkal, s ők sikeresen hárították az orosz nyomulást egészen addig, amíg Moszkva elő nem vette az aduászt: a finanszírozást. Amire – jegyzem meg – az orosz pénzügyminiszter is csak a fejét fogta, s egy akkori orosz kormányülésen – a kiszivárgott hírek szerint – azt mondta, hogy egyelőre nem látja a fedezetét a hitelnek.

Sajnos, úgy tűnik, mi, magyarok mindig akkor hozunk végleges döntéseket az energiapolitika terén, amikor rosszul állunk anyagilag vagy amikor valakiknek megtetszik a sok pénz.

Ez történt az energiaszektor privatizációjával és Paks-2-vel egyaránt. Paks-2 mindkét fél részéről politikai döntés volt.

Az indok nem az volt, hogy meg kell teremteni az energiafüggetlenedésünket, meg kell szüntetni az orosz gáztól való függőségünket?

Ami azonban már ma sincs meg, illetve messze nem olyan, mint pár évvel ezelőtt. Mert ugyan a magyar háztartások és az ipar is gázfüggő, már csak a fűtési rendszerek miatt is, de egyrészt jócskán csökkent a gázfogyasztás, másrészt realitás az import, amelynek a villamosenergia-felhasználásban az aránya már mintegy 30 százalék. Csak úgy csendben jegyzem meg, hogy ez a 30 százalék olyan forrásokból származik, mint az ukrajnai szénerőművek és a szlovákiai Gabcikovo, azaz a nálunk megfúrt Bős-Nagymaros vízierőmű elkészült szlovák része. Gyakorlatilag minden szomszéd országgal már kiépült a határon át végzett villamosenergia-kereskedelemhez szükséges kapcsolat, hálózat, s használjuk is. Kapcsolódásunk az európai energia-infrastruktúrához egyre szorosabb, az összes környező országgal össze vagyunk kötve, például a csehekkel és a szlovákokkal öt éve átálltunk a másnapi kereskedelemre.

Én ezt tartom a megoldásnak, a nemzetállami megközelítés feladását, a jövő útja ez.

Az állam feladata a keretek megteremtése, a megfelelő szabályok kidolgozása – ezen kell dolgozni, ahogy teszi azt az Európai Unió is. Ez biztonságot ad, s nem engedi az egyoldalú függőség kialakulását. Viszont felmerül a kérdés: ha Paks-2 üzembe helyezésével – még Paks-1 üzemelése idején – a magyar villamosenergia-termelés 70 százaléka az oroszoktól függő atomerőműből származik (hiszen nem mi, hanem ők termelik a fűtőanyagot), akkor hogy is van az a megcélzott energiafüggetlenedés?

A hazai bruttó villamosenergia-felhasználás forrásmegoszlása – optimista forrásoldalú változat, 2026
Forrás: MAVIR

Említette Gabcikovót, Bős-Nagymarost. A vízenergia is a megújulók egyik formája, amely elvben támogatott energiaforrás. Nálunk meg épül Paks-2, s nincs vízenergia-termelés. Hogy is van ez?

A legnagyobb hibánk, hogy magunk korlátozzuk saját magunkat. Van két nagy folyónk – igaz, lassú folyásúak, de azokra is léteznek  technológiák –, mégsem állítunk elő vízenergiát, s óriási a csend körülötte. Pedig ha valami, akkor az tiszta energia. De egy-két emberen kívül senki még csak nem is beszél róla, a politikusok számára szinte tabu. Miközben az Európai Unióban a megújuló energiafajták közül a legnagyobb szerepet a vízenergia játssza, nálunk kimutathatatlan a termelése.

Az E-28 megújuló hasznosítása

Az 1989-90-es rendszerváltásban a Duna Kör vitathatatlanul elévülhetetlen politikai szerepet játszott, de ez a politikai múlt egyben akadálya is a vízenergia térnyerésének. A zöldek a Szigetköz meg a Duna miatt aggódtak, ám Gabcikovo azóta is üzemel, a Szigetköz és a Duna pedig köszöni szépen, jól van. Azt tapasztalom, hogy a zöldek bizony lenézik a természetet, nem hiszik el, hogy képes alkalmazkodni és megújulni. Vegyük például a Mexikói-öbölben 2010-ben bekövetkezett olajkatasztrófát: a BP vállalat ráment, az öböl nem, ugyanis az olajfoltot felzabálták azok az – olajipar által ismert, de mint kiderült, a sós vízre is mutálódott – olajfaló baktériumok, amelyeket egyébként az olajszennyezett földeken rekultivációra használunk.

És mi a helyzet a tiltólistára került szélenergiával?

Az EU-ban a második legnagyobb megújuló energia termelő a szélenergia – az pedig nálunk most éppen „büntetésben van”, a kormány ugyanis fél attól, hogy Paks-2 lételeme kérdőjeleződik meg, ha teret enged a szélenergiának.

A METÁR-on belül kikerült a támogatottak közül a szélenergia. (A megújuló és alternatív energiaforrásokból előállított hő- és villamosenergia-átvételi támogatási rendszer – METÁR – lényege, hogy a megújuló energiák termelését – áramot vagy hőt – meghatározott, támogatott és kiszámítható időre garantáltan átveszik – a szerk.). S bár maga a METÁR-rendszer ugyan elvben pozitív lenne, de csak ha nem lenne ennyire magyaros. Hiszen pozitív, hogy ezen keresztül barna, illetve zöld prémiummal jutalmazzák a megújuló energiákra való átállást, illetve az új energiaforrások kiépítését, ám ez sem érvényes a megújulók minden fajtájára. A szélenergia támogatásának leállítása egyébként politikai ostobaság. Hiszen már a Paks-2 beruházás önmagában is üzenet a megújulók számára, hogy nem biztos, hogy meg tudnak majd élni a piacon. Rá kellett volna bízni a piaci szereplőkre annak eldöntését, hogy ennek fényében megkockáztatják-e például szélfarmok létesítését.

Nem hülyék, hanem üzletemberek dolgoznak ebben az iparágban, akik tudnak számolni és gondolkozni.

Az már csak adalék, hogy a METÁR-ra beadott naperőműves pályázatok 60 százaléka Békés megyéből jött – aminek vélhetően az az oka, hogy valaki kormányközelinek ez az érdeke. Már csak az a kérdés, hogy mennyien és mennyire fognak kereskedni a pályázat útján megkapott engedéllyel. Szemben ugyanis például a bányászattal, ahol az elnyert koncesszió nem lehet adás-vétel tárgya, a megújuló energiák kötelező átvételi tarifájának (KÁT) és METÁR-os engedélyekkel lehet kereskedni. Ráadásul csak az érvényességi idejét adják meg, a premizálás konkrét mértékét rugalmasan kezelik, arról az energiahivatal elnöke maga dönt. A cél átlátható, motiváló rendszer volt, az eredmény pedig, a jó szándékon túl, ezúttal is egy nagy magyar mutyi lett.

Szerző: N. Vadász Zsuzsa / fuhu.hu