A világ mindig is tele volt vérlázító igazságtalanságokkal. A rabszolgaság, a gyarmatosítás vagy a gyerekmunka támogatói rendre ugyanazzal a szólammal érveltek a rendszer fenntartása mellett: így működik a gazdaság. Akik szót emeltek az igazságtalanságok ellen, gyakran az életükkel játszottak, jobb esetben bolondnak, álmodozónak kiáltották ki őket. Mostanság nem fenyegeti életveszély azokat, akik korunk egyik legnagyobb igazságtalanságára, a mérhetetlen vagyoni különbségekre irányítják rá a figyelmet, de a megbélyegzéssel nekik is szembe kell nézniük. Elég, ha arra gondolunk, milyen kritikákat kapott néhány éve Thomas Piketty francia közgazdász A tőke a 21. században című könyve miatt. Ebben ugyanis arra a következtetésre jut, hogy a mai gazdasági rendszer szükségszerűen ahhoz vezet, hogy a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Ezt a romboló tendenciát pedig szerinte csak a vagyon nagyobb mértékű megadóztatásával lehetne megállítani. A Piketty állításait támadók egyik ellenvetése az volt, hogy az egyenlőtlenség korántsem olyan nagy probléma, mint ahogy a közgazdász állítja, a növekedés lassulása ennél sokkal fenyegetőbb veszélyt jelent. Ők ha nem is feltétlen hívei az úgynevezett leszivárgáselméletnek, ami szerint a gazdagok vagyonának növekedése idővel oda vezet, hogy a társadalom többi tagja is gazdagabb lesz, de valami hasonló felfogás alapján másodlagosnak tekintik a vagyoni különbségeket. Pedig nem csak Piketty jutott arra a következtetésre, hogy a vagyoni eltérések jelentőségét lehetetlen eltúlozni. Richard Wilkinson brit kutató vizsgálatai például arra mutattak rá, hogy azokban az országokban, ahol a vagyoni különbségek nagyobbak, az emberek életminősége sok szempontból rosszabb, mint a valamivel szegényebb, de egyenlőbb társadalmakban. – Aki az amerikai álomban akar élni, az költözzön Dániába – vonta le a következtetést Wilkinson.

Hogy Pikettynek igaza van-e, vagy sem, majd az idő eldönti, mindenesetre a jótékonysági szervezeteket tömörítő brit Oxfam tegnap, a davosi Világgazdasági Fórum nyitónapján publikált kutatása inkább a francia közgazdász állításait látszik igazolni. A társaság szakemberei nyilván nem elfogulatlanul állnak a kérdéshez, de megállapításuk ennek tudatában is figyelemre méltó: a világ nyolc leggazdagabb embere akkora vagyon fölött rendelkezik, mint az emberiség szegényebbik fele együtt. Ráadásul a gazdagok tovább gazdagszanak. A legtöbb országban – köztük Magyarországon is – folyamatosan nyílik az olló a módosabb rétegek és a szegények között. Hogy pontosan mekkora vagyona van hazánk leggazdagabbjainak, azt csak becsülni lehet. Pontosabban becsülni sem nagyon. Mindenesetre egyenlőtlenség terén még nem tartunk ott, mint az európai értelemben vett társadalmi szolidaritást csak hírből ismerő Egyesült Államok, de abba az irányba haladunk.

Az Oxfam kutatásának különös pikantériát ad, hogy pontosan azon a napon hozták nyilvánosságra, amikor Magyarországon az LMP kezdeményezésére épp a politikusi vagyonbevallás volt napirenden. Az ellenzék változtatna a jelenlegi, számos visszaélésre lehetőséget adó rendszeren, míg a kormány hallani sem akar róla. Persze könnyű ellenzékből követelőzni; az LMP-t vagy a Jobbikot miért is érdekelné, hogy egy átlátható rendszer bevezetése csak tovább rontana a helyzeten. Hiszen az a vagyon, ami nem látszik, legalább nem növeli az egyenlőtlenséget. Így is lehet ezt csinálni. Unortodox módon.

Vagy úgy is lehet, hogy olyan iskolarendszert építünk, amelyik használható tudással engedi útjára a végzőseit. Meg úgy is, hogy a tehetséges emberek cégeinek juttatjuk az uniós pénzeket. És még úgy is, hogy hűbéresek helyett a polgárságot, a középosztályt erősítjük.

A kommunista rendszerek megmutatták, hogyan nem szabad küzdeni az egyenlőtlenség ellen. Kudarcuk azonban nem jelenti azt, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Szerző: Csécsi László / mno.hu