Orbán Viktor magyar kormányfő, aki egy személyben – minden társadalmi és intézményes kontroll nélkül – irányítja az ország gazdaságát, meghatározza a hazai politikai életet és kijelöli a magyar külpolitika irányait, a határokon túl a saját szövetségi rendszerével szemben álló pszichopata politikai vezetőkkel áll egy táborba, itthon pedig elmeháborodottakkal és erkölcsi hullákkal, közveszélyes kalandorokkal, tehetségtelen seggnyalókkal és sarlatánokkal veszi körül magát. A határokon túl azokra gerjed, akik egyszemélyes diktatórikus hatalmat birtokolnak, vagy gátlástalanul erre törekednek. A határainkon belül pedig olyanok között érzi jól magát, akik kiszolgálják személyes hatalmi és zsákmányszerzési ambícióit, ápolják a mesterségesen nagyra növesztett egóját, megerősítik a hitében, hogy kivételes vezető, korszakos küldetéssel, eredeti gondolkodó, ügyes gazdája az országnak és strómanjain keresztül a saját mérhetetlen vagyonának. Nyugodtan lehet a jobb keze, és egyben a Magyar Nemzeti Bank elnöke a kapuzárási pánikjában közpénzen kéjelgő, elmeháborodott Matolcsy György, aki nem is a hatalomtól, de saját zsenialitásától annyira elszállt, hogy százezrek minden pénzt megadnának, hogy megtudják, mi az a szer, amit tol.

A magyar politikai elit és a köré csoportosult értelmiség nagy része abban a tévhitben leledzik a magukat balnak és jobbnak nevező politikai szekértáborokban – amelyeknek egyébként semmi közük sem a baloldalhoz, sem a jobboldalhoz –, hogy egy politikai, eszmei harc részese. Azt hiszi, hogy parlamenti demokráciában él, ahol van jelentősége és értelme az Országházban szájat tépni és/vagy megnyerhetetlen, antidemokratikus, már kiírásuk pillanatában elcsalt választásokra gyúrni. Mindig a soron következő parlamenti választások megnyerhetőségével hülyíteni a társadalmat, mert az a választási fülkék biztonságos homályában kiszavazza a hatalomból a diktatúrát.

Ha mégsem, majd kimegy az utcára és vállán viszi vissza a hatalomba az MSZP-t aktuális első titkárával az élén, vagy a tiszta tekintetű Gyurcsány Ferencet, aki a maga köré felépített, személyi kultuszon alapuló Demokratikus Koalíció nevű pártot vezeti az egyik erkölcsi győzelemről a másikra, hogy visszalophassa magát a már egyszer eltékozolt hatalomba, hogy megpróbáljon nekünk jobb országot csinálni annál, mint amilyet egykoron összehozott, ahol mindent sikerült úgy elkúrnia az elvtársaival és szövetségeseivel együtt, hogy azóta a Fidesznek semmi más dolga nincs, mint hagyni, a demokratikus ellenzéket újra összefogni, így biztosítva az újabb kétharmadot Orbán Viktornak a fideszes matekzsenik által kreált választási képlet segedelmével, amelynek lényegét a magát demokratikusnak nevező ellenzék kétszer négy év alatt sem tudta felfogni, hogy tudni illik azért olyan, amilyen, hogy abban a Fideszen kívül senki se nyerhessen.

Aki tudni akarja, mi lakik Orbán Viktornak az ő nagy nemzeti és keresztény lelkében és mire lenne (lesz) képes a felcsúti Napóleon a harácsoláson, a szögesdrótkerítés építésen és migránsgyalázáson kívül, ha a sors úgy hozza, hogy ki kell bontsa tehetségét a maga teljességében, akkor csak nézze meg jól, mit csinálnak a barátai, példaképei, stratégiai partnerei. Mivel múlatja az időt mindjárt itt, a szomszédos Ukrajnában és a távoli Szíriában Vlagymir Vlagyimirovics Putyin örökös orosz kormány és/vagy államfő, immár tömeggyilkos és háborús bűnös. Hogyan bánik (el)  a fekete öves dzsúdós a riválisaival, ellenfeleivel és a másképp gondolkodókkal Oroszországban.

Vegye szemügyre a nagy török Recep Tayyip Erdoğant, akinek egy kicsit korábban lesz elnöki tejhatalma országa és annak polgárai fölött, mint Orbánnak, viszont ehhez már most meg kellett töltenie a börtönöket, rács mögé zárni százezreket, hogy a kívül maradottak kellően megpuhuljanak és féljék az ország vezetőjének, a török nemzet megmentőjének véres kezét. Miközben a világ szégyelli magát Törökország és amiatt, hogy Erdogannal tárgyalnia kell, addig a magyar külügyminiszteri székbe ültetett dunakeszi futsalos, diplomáciai ámokfutó, bizonyos Szijjártó Péter a nevünkben támogatásáról biztosítja a Törökországban tobzódó önkényt, a kínzásokat, tömegek bebörtönzését, a százezreket érintő tisztogatást, az alapvető emberi jogok lábbal tiprását – mint a török stabilitáshoz vezető intézkedéssorozatot.

Az ugyancsak elmeháborodott és személyiségfejlődési zavarokkal küszködő, de a lengyel demokráciát Orbánt meghazudtoló tempóban leépítő Jarosław Kaczyński maga nevezi Magyarországot az Európai Uniót – Viktorhoz hasonlóan – ellenségnek tartó Új Lengyelország stratégiai partnerének, bár azt, hogy Orbán Putyin ágyába bújt, még ő is vérfertőzésnek tartja. És akkor itt van még az őstulok, az igazi bunkó, a megválasztott amerikai elnök, Trump is, akinek senki annyira nem örült –a világ összes szélsőjobboldali csőcseléke és az őket, valamint a Trumpot is támogató Moszkva, valamint a Ku-Klux-Klan mellett –, mint a magyar kormányfő. A világ agyilag sötétjei és zsigerileg barnái mind ott vannak Orbán barátai között. Velük szemben Orbánt tényleg csak az EU, Németország, Franciaország, Olaszország, Ausztria és a világ egyéb kultúrországainak vezetői utálják. Már úgy értem, a magyarok egy jelentős, Kövér László parlamenti házmester által genetikai hulladéknak nevezett része mellett.

Ebben a helyzetben és ebben az országban, amelyet még – perverz módon – Magyarországnak hívnak, a magyar emberek milliói érzik magukat ismét szarul, de – történelmi hagyományainkat követve és a szokásos beszariságunkat megfontolt erénnyé és pragmatikus hozzáállássá nemesítve – a többség azon van, hogy valahogy kihúzza ezt az újabb diktatúrát is, hiszen a dédapáinknak, a nagyfaternek, majd a faternek is sikerült. Mégpedig anélkül, hogy bármit is tettek volna ellene, vagy pontosabban: mindig azt tették, ami a legkisebb kockázattal járt. Sunnyogtak, otthon, a négy fal között panaszkodtak, pálinka mellett szidták a rendszert, de közben hülyének tartottak mindenkit, aki aktív ellenállásról papolt, vagy ilyesmivel próbálkozott, mert „a széllel szemben nem lehet hugyozni”, bárhonnan fújjon is az a szél.

Ma nem olyan sokunknak kell tartania a szemébe csapó vizelettől, ami egyébként is egy nagy túró ahhoz képest, hogy nyakig állunk a szarban, leginkább erkölcsileg, mégpedig nem is másért, csak pont azért, mert egy ilyen jelentéktelen és alpári balfaszt, mint amilyen a mi Orbán Viktorunk, nem hogy a hatalom közelébe engedtünk, de – felismerve ócskaságát – évekig ott is tartottunk. Nem lesz, aki ezt könnyen elnézi nekünk és nagylelkűen megbocsátja, de magunknak sem lesz egyszerű szembenézni a gyávaságunkkal, a pipogyaságunkkal, a nagy, loncsos és fennhéjázó nemzeti ócskaságunkkal. És ne reménykedjünk, nem fog az erkölcsi fertőből kimosni minket Hosszú Katinka megannyi aranyérme, és nem fogja bevilágítani magyarságunk szellemi sötétségét a székesfővárosban fellobbanni tervezett olimpiai láng sem, mert nekünk tényleg Mohács kell.

Szerző: Zsebesi Zsolt / gepnarancs.hu