Arról nem is beszélve, hogy minden eddigi botrány magyar hátterű pénzpiaci szereplőhöz kötődik.

Jó fél évtizede annak, hogy Orbán Viktor kijelölte a célt: a hazai bankrendszer többsége kerüljön magyar tulajdonba. Rögtön felmerült a kérdés, mit jelent a többség, a bankok számát vagy a piaci pozíciókat értjük ez alatt. Logikusnak az utóbbi tűnik, azaz az összesített mérlegfőösszegeket tekintve lehet tényleges többségről beszélni, vélhetően erre gondolt a kormányfő is. További értelmezési probléma, mi van vegyes tulajdoni összetétel esetén, lásd például az OTP-t, ahol nemigen lehet formális többségi tulajdonost találni. Ilyen esetekben a menedzsmentjogok lehetnek az irányadók, azaz hogy kinek a kezében vannak a lényegi döntések.

Orbán nem a levegőbe beszélt, ezt jól mutatják az elmúlt évek kormányzati lépései: nagy erőket vetettek be a bankszféra viszonyainak átszabására, piaci és azon kívüli eszközöket egyaránt igénybe véve. A magyar tulajdoni rész növelésére elvileg két út van: lehet új bankokat alapítani és azok hasíthatnak ki maguknak minél nagyobb piaci szeletet, és lehet már létező bankokat megszerezni az eddigi tulajdonosoktól. Az első megoldás nem csupán nagyon drága, de lassú is, Orbánék tehát értelemszerűen a másodikat választották. (Próbálkoztak ugyan hozzájuk közel álló vállalkozók kisebb bankjainak támogatásával, de ezek a kísérletek inkább botrányokhoz és közpénzek elszórásához vezettek, lásd a Széchenyi Bank sajátos ügyét.)

A legcélszerűbb módszernek az látszott, ha a külföldi tulajdonosokat rászorítják arra, hogy megszabaduljanak itteni leányaiktól. Ehhez a gazdálkodási feltételeket kellett drasztikusan lerontani. Egész fegyverkészletet vetettek be ennek érdekében: kezdődött a bankadóval, folytatódott a tranzakciós illetékkel, a végtörlesztéssel, majd pedig a devizahitelek korrekciójával és forintosításával. A frontális támadás propagandaalapját az az alapállítás adta, hogy a bankok becsapják és kiszipolyozzák a szegény adósokat, ebből extraprofitot nyernek, amelyet aztán kivisznek az országból.

Az kétségtelen, hogy a hitelszerződések meglehetősen egyoldalúak voltak és a kockázatokat az adósokra hárították, ami tömegeket hozott rendkívül nehéz helyzetbe, de ebben azért az ügyfeleknek és az állami bankfelügyeletnek, valamint a kormányzati intézkedéseknek is volt némi felelősségük. A nem teljesülő hitelekkel a bankok is rosszul jártak, hatalmas veszteséget kénytelenek leírni miattuk.

Ennél jóval több, évi több mint 200 milliárd forintot veszít immár fél évtizede a hazai bankrendszer a különadók miatt, amelyek tökéletesen szolgálták a Fidesz-kormány érdekeit: egyrészt betömték vele a költségvetés réseit, másrészt ösztönözték vele az eladási kedvet. 2012–15 között a hazai bankok nemhogy extraprofitot nem termeltek, de összességében közel ezermilliárd forintos veszteséget szenvedtek el. A külföldi tulajdonosok ezt ennél is nagyobb tőkepótlással ellensúlyozták, így a bankrendszer stabilitása sértetlen maradt.

Orbánék számítása bejött, több külföldi tulajdonosnak elege lett. A hatalmas veszteséget felhalmozott MKB, valamint a nyereségességét azért megőrzött Budapest Bank német, illetve amerikai tulajdonosai készséggel elfogadták a magyar ajánlatot, így a két pénzintézet állami tulajdonba került. Az MKB szinte ingyen, de a konszolidációja az adófizetők százmilliárd forintjába került, csaknem annyiba, amennyit a BB-ért fizetett az állam.

A cél, a bankrendszer többségi magyar tulajdonba kerülése tehát bőven teljesült, csak az nem volt világos, mit kezd a kormány az immár állami kereskedelmi bankokkal. Kezdettől fogva élt a gyanú, hogy azokat hozzá közelálló tulajdonosoknak adja, bár azt ígérték, hogy nemzetközi pályázaton döntenek az értékesítésről. Nos, ebből annyi lett, hogy az MKB-t váratlanul eladták két homályos hátterű, részben offshore cégnek, egy furcsa befektetési alapnak és egy még furcsább szingapúri vállalkozásnak.

Az ügylet pikantériája, hogy mindkét vevő csupán az adásvételt közvetlenül megelőzően alakult, és rejtély, milyen forrásból tudta ilyen rövid idő alatt a semmiből előteremteni a vételár tízmilliárdjait. A mostani hazai állapotokat jellemzi, hogy az MNB a százmilliárdnyi közpénzből kistafírozott, az országban a legnagyobbak közé tartozó banknak ilyen hátterű új tulajdonosokat talált. Alaposnak tűnik a gyanú, hogy a tényleges tulajdonosokat valahol a kormány és az MNB közelében találhatnánk meg.

Az egész ügylet botrány, de nem az egyetlen a pénzintézeti szférában, ami állami közreműködéssel zajlik. Ott van mindjárt a takarékszövetkezetek ügye, ahogy előbb államosították őket és a vagyonukat, aztán százmilliárd közpénzzel kitömték, majd pedig kormányközeli köröknek játszották át.

Spéder Zoltán és Lázár János // Fotó: MTI

Itt jött aztán az újabb, a fideszes rendszerre olyannyira jellemző csavar: a korábban kiszemelt, fő kedvezményezett tulajdonos, Spéder Zoltán hirtelen kegyvesztetté vált, és egyből elővették azokat a szabálytalanságokat, amelyekről Demján Sándor és a nem kormány által ellenőrzött sajtó kezdetek óta beszél. Egyszerre bankfelügyeleti, adóhivatali, sőt rendőrségi össztűz alá került a korábban támadhatatlan banki portfólió, élén az FHB-val.

Pont ez a legnagyobb baj a magyar tulajdonú bankokkal és cégekkel: az elmúlt években egyre inkább a hatalom játékterévé, a vagyonok átrendezésének eszközeivé váltak, amelyeket Orbánék kényük-kedvük és főleg pillanatnyi érdekeik alapján emelnek fel vagy ejtenek el. Szó sincs normális piaci működésről, a magyar vállalkozások és a magyar gazdasági fejlődés támogatásáról, egyedül a vezérhez való lojalitás és a tőle való függőség számít, minden más csak demagóg maszlag.

Lehet bárki kormányzati hátszéllel rendkívül sikeres és befolyásos oligarcha, ha kiesik a pikszisből, bukásra van ítélve. Egyetlen magyar vállalkozó sem olyan erős, hogy a hatalmi nyomásnak ellent tudjon állni. Sajnos kizárólag a multi hátterű nagy hazai cégek képesek olyan erőt képviselni, amely fékezheti a gátlástalan fideszes hatalmi nyomulást a gazdaságban. Manapság miért is jobb nekünk a magyar többségi tulajdon akár a bankoknál, akár máshol?

168ora.hu