A magyar miniszterelnök nyári helyzetértékelőjében különös módon szóba került az egyik nagy magyar rendszerváltó párt, az SZDSZ megszűnése, a nagy ellenzéki generáció kormányzati kudarca is. Orbán Viktor méltányossággal értelmezte a liberálisok pályáját, amelyen darab ideig ő maga is futott.

„...van drámája is egy nemzedéknek a magyar politikatörténetben, az SZDSZ-nek a drámája. S adjunk hálát a jóistennek, hogy nekünk nem ez jutott osztályrészül.”

(Orbán Viktor tusványosi beszédéből)

Az SZDSZ 2010-ben kiesett a parlamentből, pedig 1990-ben, az új demokrácia indulásakor a két nagy váltópárt egyikének pozíciójára készült. Akkori konzervatív ellenfele, az MDF mára feloldódott a Fidesz vezette jobboldalban, míg az SZDSZ árvái a jobboldalon kívüli magyar politikai térben bolyonganak azóta is. Az antikommunistának induló (s 1990-ben tán éppen ezért vereséget szenvedő) SZDSZ identitása alighanem az MSZP-vel 1994-ben kötött kormányzati házasságára ment rá.

„Amikor a rendszerváltás történt, az első, a liberális rendszerváltás történt 1990-ben, akkor ez a nemzedék nem kapta meg a kormányzás és így a cselekvés lehetőségét, mert egy idősebb nemzedék kapta meg Antall József vezetésével. Amikor úgy érezték, hogy a sikertelen nemzeti kormányzás után most már tényleg az ő nemzedékük következne, akkor megint nem kapták meg a lehetőséget, mert Horn Gyuláék visszajöttek. Aztán amikor nekik sem sikerült, és ők is elvesztették a közbizalmat, akkor azt gondolták, hogy most már tényleg ők jönnek, de akkor meg mi alakítottunk kormányt 1998-ban. S miután 2002-re fölépítettünk egy polgári együttműködést, kereszténydemokrata, nemzeti együttműködést, el is fogyott a tér az ő politikai nemzedékük elől. Igazi dráma."
(Orbán Viktor Tusnádfürdőn)

Ne legyünk igazságtalanok: a feladvány – vagyis új, rendszerváltó erőként megtalálni az erős, hosszútávú pozíciót a demokratikus politikában – az SZDSZ számára jóval nehezebb volt, mint az MDF-nek, amelynek az addig nem létezett, 1945 után eltiport magyar jobboldalt kellett volna újjászerveznie. Az MDF belebukott az első ciklus tapasztalatlan kormányzásába, helyébe azon a térfélen a Fidesz lépett, amely rengeteg munkával, türelmesen, idejét kivárva foglalta el a jobboldalt, nem engedve 1993-ban nagy népszerűsége ellenére sem a balos kormányzás csábító erejének, inkább belement a nagy pofonba. Az SZDSZ szerepe ehhez képest a baloldal vezető ereje lehetett volna, egy antikommunista, szociáldemokrata-szociálliberális kormányerő, nagy párt kialakítása ciklusokra, ám a posztkommunista MSZP szervezettsége, hálózati és gazdasági ereje mellett ezt nem volt képes betölteni – így lett végzetes a liberálisok számára a szocik 1994-es nagy győzelme után koalícióra lépni. A többi: kényszerpálya és következmény, egy hosszú, gyötrelmes, kormányzati másodhegedűsként eltöltött 12 év zsugorodása, végén a Gyurcsány-dráma mindenkit betemető politikai kataklizmájával.

Nem arról van szó, hogy a liberálisok tudatlanok. Arról van szó, hogy sok mindent tudnak, ami nem úgy van. 

(Ronald Reagan korábbi amerikai elnök)

De miért nem léptek ki az MSZP halálos szorításából még időben, megpróbálva pályát módosítani, inkább állva meghalni, mint ülve? Itt jön be a csipkelődő Reagan-idézet adekvát lényege: a magyarországi liberálisok sajnos hajlamosak voltak a fölényességre, veszélyérzet nélkül, a szavazók ilyen-olyan minősítésére. Nem érzékelték a tömegdemokrácia fontos tényezőjét: udvarolni kell a szavazónak, de legalább partnernek nézni. Attitűdjüket jól foglalja össze egyik prominensük, Kőszeg Ferenc jellemzése: „A rövidlátó pártpolitikává torzult liberalizmus is hozzájárult a társadalom szétszakadásához… Hiába hirdetünk toleranciát, ha lándzsával rontunk neki minden nézetkülönbségnek.” 
Innen kellene újraértelmezni ennek a fogalomnak a pólusalkotó erejét, ha még lesz ilyen vonzása.

Szombathy Pál / ujszo.com