A fenti kijelentés Maróthy Lászlótól, a Paksi Atomerőmű akkori nukleáris igazgatójától hangzott el 1988. február 8-án Ófaluban, egy népfőiskolai előadáson.* Hozzátette: 

a leendő baranyai radioaktív temetőbe nem kerül majd nagy aktivitású hulladék, hiszen azon túl, hogy nincs okunk kételkedni abban, hogy a Szovjetunió visszaveszi az elsődleges hulladékot, az ország alkalmatlan is a feladatra.

Azóta már tudjuk, hogy a történelem mindkettőre rácáfolt: az oroszok többé nem vállalják a magyarországi kiégett fűtőelemek végleges tárolását, így azokat mégiscsak Baranya megyébe hozzák majd. Igaz, nem Ófalura, hanem Bodára.

Ahogy arról már többször is beszámolt a média, a 400 fős Boda mellett évek óta geológiai kutatásokat folytatnak, hogy bizonyítást nyerjen: az ott található aleurolit formáció alkalmas egy atomtemető befogadására. Arról viszont már nem szólnak a hírek, hogy a „tökéletes helyszínt” korábban többször is megtalálták. Hogy miért mégsem ott épült meg a tároló? Mert a lakosság, a helyi szakemberek és a megyei politikusok összefogtak ellene.

A radioaktív „szemetet” valahova vinni kell

Egyáltalán nem újkeletű a probléma, hogy az országban – a gyógyászatban, az oktatásban vagy a Paksi Atomerőműben – keletkező radioaktív hulladékot valahol el kell helyezni. Az első kis- és közepes intenzitású radioaktív hulladék-tárolóhely Solymáron épült, ahol 1960 és 1974 között 887 köbméternyi hulladékot helyeztek el. Az ideiglenes megoldás után (a Solymári Kísérleti Izotóp Temetőt 1976-ban zárták be) Püspökszilágy és Kisnémedi közé építettek újabb tárolót, amely a mai napig üzemel.

Ez azonban nem volt elegendő, további tárolókra volt szükség. Havasi János újságíró, jogász 1989-es Izotópfalu című könyvben dokumentáltak szerint az országban összesen 16-18 helyszín jöhetett akkor szóba, ebből azonban csak pár maradt az elemzések után. Kizárták ugyanis azokat a településeket, amelyekhez a radioaktív hulladékot át kellene vinni a Dunán, Budapest és a Balaton térsége is tiltólistára került, végül azok a helyszínek is, amelyek fölött légifolyosó húzódik, vagy messzebb vannak Pakstól, mint 100 kilométer. Sok választás így nem maradt, a kör főként a Dél-Dunántúlra szűkült, ott kellett megtalálni a geológiai szempontból is alkalmas területet.

Számos tanulmány jelent meg a témában, így például 1979-ben a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) Déldunántúli Területi Földtani Szolgálaté, amely további kutatásra alkalmasnak tartotta Mecseknádasdot, Hidast, a Mórágyi hegységet, Kismórágyot, a Feked-Véménd-Üveghuta közötti területet, a sárszentmiklósi riolittufa kőbányát, valamint a Mecseki Szénbányák és a Mecseki Ércbányászati Vállalat által művelt és felhagyott területeket.

Bár ezek között nem szerepelt Magyaregregy térsége, egy másik tanulmányban igen, így 1980-ban a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat itt végzett 11 feltáró fúrást. Egy évvel később az Ipari Minisztérium tárcaközi egyeztetésén már az Ipari Minisztérium és az Országos Atomenergia Bizottság is támogatta a magyaregregyi helyszínt, a Honvédelmi Minisztérium egyetlen közös helyszínt látott volna kedvezőbbnek a felügyelet szempontjából, míg az Energiafelügyelet, az Építési és Városfejlesztési Minisztérium, valamint a Közlekedés és Postaügyi Minisztérium további vizsgálatokat, elemzéseket kért. Az Erőmű- és Hálózattervező Vállalat (ERŐTERV) ezért megbízta a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetet (VÁTI) egy regionális szakvélemény és elhelyezési tanulmány elkészítésére.

Az 1981-ben elkészült tanulmányban – amely kizárólag a paksi atomerőműben keletkező radioaktív hulladéknak keresett helyet – a szakértők (korábbi kutatások és a rendelkezésükre álló adatok alapján) végül négy helyszínt javasoltak további vizsgálatra: Magyaregregy térségét, a sárbogárdi riolittufa-bányát, a pécsi uránbányát, illetve a meglévő püspökszilágyi izotóptemető bővítését. A tanulmányban hangsúlyozták, mivel a tervezett temető élettartama 600 év, a biztonsági szempontokat kell előtérbe helyezni a gazdasági szempontokkal szemben.

Bár a szakértők pontokba szedett „előny és hátrány” táblázata alapján egyik helyszín sem volt tökéletes, a három másik helyszín kizárása után eldőlt, hogy a kis- és közepes intenzitású paksi radioaktív hulladékot a Baranya megyei Magyaregregy térségében helyezik el.

Ahová az urak vadászni járnak, ott nem sugározhat semmi?

A Kelet-mecseki falut meglepetésként érte az izotóptemető híre, olyannyira, hogy még a megyei tanács is csak nem hivatalos úton szerzett tudomást az Állami Tervbizottság elképzeléséről. A helyiek egyáltalán nem örültek a hírnek, és akadtak olyanok is, akik titokban (hiszen akkor még javában a Kádár korszakban jártunk) léptek fel a projekt ellen. Az egyikük dr. Bihari Lajos háziorvos volt, aki egészen mostanáig, míg az Átlátszó fel nem kereste, senkinek sem beszélt a történtekről.

– A kijelölt területről (Magyaregregy és Kisbattyán között) minden helyi tudta, hogy szénben gazdag – a kibúvásokról korábban is írtak szakértők – emlékszik vissza a háziorvos. – Emellett a föld olyan 70%-os magnetit tartalmú vasércet is tartalmaz, amely képes az iránytűt is eltéríteni. Ilyen mindössze a világon két helyen található. Úgy gondoltunk, ha egyszer valamikor szükség lesz rá, az izotóptemető miatt nem fogják tudni kitermelni. Erre pedig gondolnunk kell, nem magunk, hanem a gyermekeink, unokáink miatt.

Az orvos ezért döntött úgy, hogy kapcsolatai révén megpróbál hatni a politikai döntéshozókra. A komlói párttitkár nem tudott neki segíteni (akkoriban „erősen a fejére koppintottak” annak, akik szembement az állami vezetők elképzeléseivel – magyarázta Bihari), de az akkori ipari titkár (később baranyai első titkár), dr. Dányi Pál, akinek Bihari a családorvosa volt, felvállalta az ügyet. Az ő közbenjárásával sikerült elérni, hogy dr. Kapolyi László államtitkár személyesen vegyen részt egy helyszíni szemlén, ahol sikerült meggyőzni a terv elvetéséről.

Pártfunkcionáriusok eszmecseréje Feked és Ófalu között 1989-ben. Forrás: atlatszo.hu

Ehhez persze az is kellett, hogy 1982-ben készüljön egy újabb tanulmány az ipari miniszter megrendelésére, amelyben helyi geológusok rámutattak: a helyszín nem alkalmas radioaktív hulladék tárolására. És még csak nem is a szén vagy a vasérc miatt; ennél jóval nyomósabb oka is volt az ellenkezésüknek. Az egyik, hogy a terület – amelyet egyébként a térkép is „Szakadásnak” nevez – erősen csúszásveszélyes, a másik, hogy a talaj vízáteresztő, emellett forrásokban gazdag. Mindez kizáró tényezőnek számít.

A baranyai geológusok voltak egyébként azok is, akik Magyaregregy helyett Boda térségét (Nyugat-Mecsek) ajánlották a tanulmányban, erre azonban választ sem kaptak a minisztériumtól. A kutatások félmillió forintba kerültek.

Bár a döntés hátterét dokumentumok (levelek, tanulmányok, cikkek) rögzítik, a köztudatban mégis egész másképp él a történet. A fiatalabbak már nem is hallottak a magyaregregyi izotóptemető tervéről, az idősebbek közül pedig sokan úgy látják, politikai döntés született, méghozzá azért, mert a megyei vezetők oda jártak vadászni. Márpedig, ha oda radioaktív hulladékot visznek, az úri mulatságnak lőttek.

Egy biztos: az ellenállás sikeres volt, a hatalom meghátrált. Akárcsak Ófalu esetében.

A kis falu harca a nagy Paks ellen

Magyaregregy után egy korábban már említett helyszín, Feked-Véménd-Bátaapáti térsége felé fordult a figyelem. Persze, ezúttal sem nyilvánosan: a helyiek egyszer csak azt vették észre, hogy mozgolódás van a környékükön: erőgépek jelentek meg a helyszínen, villamos távvezeték épült – de senki sem tudta, mi célból. A legközelebbi település, Ófalu akkori vezetése vélhetően hozzájárult a kutatásokhoz még 1983-ban, azonban erről senkinek sem szóltak. Újságcikkek és lakossági fórumok kellettek ahhoz, hogy világosan kiderüljön: a Magyaregregyen meghiúsult beruházást a szintén Kelet-mecseki Ófalu határában igyekeznek megvalósítani.

A Pest Megyei Hírlap 1989-es cikke. Forrás: atlatszo.hu

Bár több szakvélemény is alkalmasnak találta a helyszínt (mint korábban Magyaregregy esetében is), a helyi geológusok, így például dr. Kassai Miklós és Érdi-Krausz Gábor ezúttal is aggodalmuknak adtak hangot. Ők ugyanis csak azt a megoldást látták perspektívának, ha a tárolót a Feked-Bátaapáti-Kismórágy térségben található gránitban helyezik el a föld alatt, a gránitot fedő néhány méter vagy néhány tíz méter löszös, lejjebb törmelékes pleisztocén fedőréteg vizsgálatát nem támogatták.

A tervezők viszont gazdasági okokból, és mert több szakvélemény is támogatta a terveket, a felszín-közeli elhelyezést részesítették előnyben. A területhasználati engedélyt birtokában meg is kezdték a munkálatokat, és – míg a végső engedélyekre vártak – a kutatásokra és a terület előkészítésére 150 millió forintot költöttek el.

A lakosság és néhány helyi vezető (köztük Mecseknádasd főtanácsosa, Wekler Ferenc és felesége) újabb és újabb fórumokat szerveztek, több mint 3000 aláírást gyűjtöttek össze, sőt, még fel is vonultak, hogy tiltakozásuknak adjanak hangot. Wekler a Beszélőnek adott egyik interjújában így emlékezett vissza az időszakra:

„Még Pesten éltem, amikor olvastam egy cikket valamelyik újságban, hogy ilyesmit terveznek, és abba a térségbe tervezik. Amikor a tanácsra kerültem, ott voltak az akták, gyakorlatilag már minden engedély megvolt. Azt gondoltam, hogy nem igazán érdemes ezzel a dologgal foglalkozni, mert ez már egy eldöntött tény, úgysem lehet változtatni. És akkor a feleségem aktivizálódott, próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy megakadályozzuk a dolgot. Egyesületet is próbált alapítani, de ’85–86-ban ez még nem nagyon ment (…)

Az a kör, akivel ő próbálkozott, nem vállalta a nyilvános konfliktus lehetőségét. ’86-ban már ott tartottunk, hogy csak egy-két hónap volt hátra a terület-felhasználási engedély lejártáig, és tudtuk, hogy a paksiak beadták az építési engedélyre a kérelmet. Ekkor a feleségem megszervezett egy-két előadást, ahova eljöttek a paksiak, és tisztességes tájékoztatást adtak. Kiderült, hogy van egy-két olyan buktató, amibe bele lehet kapaszkodni. Ez a laikusnak is világos volt. Az előadásban pl. elhangzott, hogy 500 méteres körön belül nem lehet vízfolyás. Ezzel szemben mindenki tudta, hogy a kérdéses helyen több forrás is van. És akkor megérlelődött bennünk, hogy mégiscsak érdemes próbálkozni. (…) Megalakítottuk a társadalmi bizottságot, független szakértőket kértünk fel, és csináltunk még egy csomó dolgot, ami abban az időben újdonságnak számított.”

Wekler arra az újságírói kérdésre, hogy mi volt a döntő mozzanat, a következő választ adta:

„A politikai változásoknak is szerepe volt, és sikerült olyan formákat létrehozni, amivel jogilag nem tudtak mit kezdeni. Mondjuk egy négy falu lakosaiból létrehozott társadalmi bizottsággal ’87-ben nem tudtak mit kezdeni. Jogilag nem lehetett támadni. Ellenem fegyelmi vizsgálatot folytattak a megyei tanácson, de a bizottságot nem lehetett megtámadni. Egy darabig elmerengtek azon, hogy szóba kell-e velünk állni, de végül is léteztünk, nem lehetett megtenni, hogy ne álljanak szóba velünk. A független szakértői testület is új dolognak számított akkoriban.

Sikerült olyan embereket találni, akiknek a szakmában nevük volt, nem lehetett rájuk húzni, hogy kóklerek, és ezek az emberek tisztességesen kiálltak a saját véleményük mellett. Fontos tényező volt az is, hogy a sajtó nagyon korrektül kiállt Ófalu ügye mellett. Úgy gondolom, hogy a hatalom számára ez az Ófalu nem volt akkora jelentőségű ügy, hogy ezt érdemes lett volna erőszakosan elnyomni. A sajtónak is jól jött. Volt egy lehetősége, hogy végre egyszer leírja az igazságot, a „kicsi” meg a „nagy” harcáról. Azt lehet mondani, hogy a végére az egész megye az ügy mellé állt.”

A „csata” odáig fajult, hogy még Hans Blix, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főigazgatójának véleményét is kikérték. Az elmérgesedő viszonyért Ófalu és a Paksi Atomerőmű Vállalat (PAV) között főként a tájékoztatás hiányát tették felelőssé, valamint azt, hogy a „paksi hapsik” (sic!) mintha nem akarták volna meghallani a helyi geológusok véleményét.

Kutatófúrás Feked és Ófalu között 1987-ben Forrás: atlatszo.hu

Ennek ellentmondani látszik, hogy nemcsak utat szerveztek a püspökszilágyi tároló megtekintésére a helyieknek, de elfogadták: ha egy független szakvélemény kimondja, a terület nem alkalmas, akkor – dacára az elköltött millióknak – leállnak a munkálatokkal. Talán senki sem sejtette, hogy nagyjából ugyanekkor, amikor ez a döntés megszületett, a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban már rányomták a pecsétet a létesítési engedélyre…

Végül azonban mégsem épült meg a tároló. Elkészült ugyanis a vélemény a független szakértőktől – akik közül többet megfenyegettek telefonon** – ami egyértelműen a tároló építése ellen foglalt állást a hely természeti tényezőinek alkalmatlansága (szivárgás, szeizmikusan aktív terület, gyenge rézsűstabilitás) miatt. Egy 1988. április 29-én megtartott szakmai egyeztetés, amelyen a PAV és a Független Szakértői Bizottság tagjai ütköztették álláspontjukat, végül azzal zárult, hogy a „vita alapján az építési osztály úgy döntött, nem ad szakhatósági hozzájárulást a létesítési engedélyhez.”

A Szociális és Egészségügyi miniszter – miután a PAV felülvizsgálati kérelmét elutasították – 1990-ben mondta ki végső szót: nem lesz Ófalun izotóptemető. A paksiak egy 1990. február 8-án megtartott sajtótájékoztatón elismerték, hogy „az ófaluiak jobban politizáltak és jobban ki tudták használni a pillanatnyi magyar valóságot és helyzetet.” Hozzátették, levonták a tanulságot, és a jövőben a lakosság megnyerése nélkül nem hoznak létre ilyen létesítményt. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy véleményük szerint a döntés hátterében pusztán jogi és politikai indokok állnak, természettudományos szempontok nem szerepelnek.

Abban, hogy alapvetően politikai jellegű döntés született, egyetértett Wekler is. Legalábbis ez szerepel a Dunántúli Napló XLVII. évfolyam 39. számában. Szerettük volna megkérdezni, hogyan látja a történteket most, három évtizeddel később, azonban a politikus azt mondta, nem kíván nyilatkozni, ezek a dolgok már régen történtek.

Ha ott nem is, pár kilométerrel arrébb azért megépült

A történetnek két érdekessége is van. Az egyik, hogy alig ért véget Magyaregregy, majd Ófalu csatája, újabb baranyai helyszín került terítékre. Ugyanazon a sajtótájékoztatón, ahol pontot tettek az „Ófalu kontra Paksi Atomerőmű Vállalat” ügy végére, a kormány bejelentette: mostantól a bodai térséget preferálja, ezért a Mecseki Ércbányászati Vállalat (MÉV) hamarosan megkezdi ott a kutatási programot.

A másik pedig, hogy (miközben Bodán 1990-től folytak a kutatások) 1999-ben egyszer csak bejelentették, hogy Bátaapátiban, mindössze pár kilométerre Ófalutól épül meg a tároló. Erről sem tudott sokáig senki, pedig valójában a döntés már 1996-ban megszületett az 1993-ban kezdődő Nemzeti Célprogram keretében.

A kis- és közepes intenzitású radioaktív hulladéktároló 2012-ben hivatalosan elkészült a község határában. Ez a beruházás sem volt azonban zökkenőmentes. Az ország elhibázott energiapolitikai döntéseinek kritikusaként is ismert Energiaklub ugyanis 2008-ban kezdeményezte a Bátaapátiban épülő radioaktívhulladék-tároló engedélyezési eljárásának vizsgálatát a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosánál, miután szabálytalanságokat talált a kivitelezésnél.

Mátyás Eszter, az Energiaklub projektvezetője az Átlátszó kérdésére elmondta, az ombudsman vizsgálata komoly visszásságokat tárt fel az engedélyezési eljárás és a létesítés folyamatában, és az Energiaklub Szakpolitikai Intézet és Módszertani Központ beadványában kifogásolt pontok közül többet is igazolt. Az állásfoglalás szerint a tároló engedélyezésének körülményei nem voltak megfelelőek: az érvényben lévő szabályozás hiányos és ellentmondásos volt, az illetékes hatóságok pedig több alkalommal szabálytalanul adtak ki engedélyeket. Emellett úgy tároltak a telephelyen évekig több ezer hordónyi kis és közepes aktivitású hulladékot, hogy földtani alkalmasságát nem bizonyították, a földalatti tárolók kialakítását pedig nem fejezték be.

– Hibázott többek között a bonyhádi jegyző, de az Országos Környezet- és Természetvédelmi Felügyelőség és a Vegyépszer Zrt. is

– mutatott rá Mátyás Eszter.

– A tereprendezés például jóval azelőtt megkezdődött, hogy a környezetvédelmi engedély jogerőre emelkedett volna. Több olyan súlyos jogsértés is volt, ami felett nem lehetett szemet hunyni

– hangsúlyozta Mátyás Eszter. Hozzátette: 

a tároló felszín alatti része még el sem készült, de 2008-ban már megnyitották a létesítményt, és Paksról rendszeresen szállították egy felszíni épületbe, ideiglenes tárolásra a hulladékokat. A 3000 hordó befogadására alkalmas épület azóta (2011-ben) megtelt.

A már meglévő (vagy fel sem épült) tárolók kialakítása körüli ellentmondások és vitatható döntések miatt az Energiaklub minden atomlétesítményen, így a Boda község határában folyó kutatásokon is rajta tartja a szemét, hiszen annak még nagyobb a tétje, mint az eddig megismert tárolók esetében. A Pécstől mindössze 8-10 kilométerre lévő falu szélén ugyanis már a nagy intenzitású radioaktív hulladékokat helyeznék el a föld alá véglegesen, amire jelenleg az egész világon nincs működő példa. Az Energiaklub folyamatosan szervez előadásokat, fórumokat, tanulmányutakat a kutatásokkal és az atomenergiával kapcsolatban, hogy a lakosság tájékozott legyen, minden lépésről időben értesüljön, és ha kell, felelős döntést hozhasson.

A bodai atomtemető esetében ugyanis a tét nagyobb, mint eddig bármikor, és még véletlenül sem engedhető meg, hogy az aktuálpolitika (vagy épp üzleti érdekek) befolyásolják az engedélyek kiadását, mint ahogy közvetve vagy közvetlenül Magyaregregy és Ófalu esetében történt, vagy olyan jogsértéseket kövessenek el, mint Bátaapátiban tették.

atlatszo.hu