53 százalékkal a 42 ellenében már az elnökválasztás első fordulójában legyőzné a regnáló Recep Tayyip Erdoğan török elnököt kihívója, a baloldali Kemal Kılıçdaroğlu egy március közepén készült közvélemény-kutatás szerint. 

Ugyanez a felmérés azt is mondja, hogy az ellenzéki Nemzeti Szövetség pártjai 44, míg a kormánypárti Népi Szövetség pártjai csak 34 százalékot kapnának a parlamenti választásokon.

Ha ez a május 14-én tartott törökországi választásokon valóban így történik, rövid úton véget érhet Erdoğan 20 éves uralma.

A helyzet viszont ennél kicsit bonyolultabb. A Törökországot 2003 márciusa, azaz több mint húsz éve, előbb miniszterelnökként, majd elnökként irányító Erdoğan kritikusai szerint a 2010-es évek óta egyre autoriterebb eszközökkel építette ki uralmát. Ebbe különböző módokon a neki nem tetsző eredményű helyi választások megismételtetése, ellenzéki politikusok börtönbe zárása, és pártok ellehetetlenítése is belefért. Az elmúlt húsz évben ennek megfelelően egyszer sem volt olyan alkalom, hogy valaki tényleg meg tudta volna szorongatni Erdoğant – habár a 2019-es helyhatósági választásokon már látszottak pártja gyengeségei.

2023-ra viszont fordult a kocka. A kampány március eleji hivatalos kezdete óta egy sor közvélemény-kutatás megjelent már, ezek döntő többsége az ellenzéki jelölt és az ellenzéki pártszövetség jelentős előnyét mérte. Ezek közül a legpontosabbnak az ORC nevezhető, ez a cég ugyanis a 2014-es és a 2018-as választások eredményét is egy-két százalékos pontossággal jósolta meg. Ők most a fent idézett 11 százalékos különbséget jósolják az elnökválasztáson.

A magyar összefogásra emlékeztető fordulatok

Hosszú és rögös út vezetett oda, hogy 2023-ra széles körben támogatott és esélyes ellenzéki jelölt álljon fel a török elnökválasztásra. Erdoğan miniszterelnökként még 2003-ban szerezte meg az ország vezetését, a mögötte álló, eleinte jobbközép, később inkább konzervatív-nacionalista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a kormányzás első időszakában valódi kihívó nélkül nyerte meg a választásokat. Ebben sokat segített, hogy Orbán Viktorhoz hasonlóan Erdoğan is ki tudta használni a centrális erőtér előnyeit: ellenzéke az egymástól is viszolygó nacionalisták, baloldaliak és kurdok voltak, akik között sokáig szóba sem jöhetett szövetség.

Erdoğan autokrata fordulata azonban a török politikai mezőt is átrendezte. Legfőbb kihívója a Mustafa Kemal Atatürk által alapított Köztársasági Néppárt (CHP) maradt, a korábbi szélsőjobboldali ellenfele, a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) azonban kettészakadt: a keményvonalasok ezen a néven beálltak Erdoğan mögé, míg a mérsékeltek Jó Párt (İYİ) néven alapítottak új, jobbközép pártot, és szövetségre léptek a CHP-val.

A parlamenti szavazásnak májusban így az Erdoğan vezette Népi Szövetség (AKP + MHP) fut neki a Kılıçdaroğlu vezette Nemzeti Szövetséggel (CHP + İYİ) szemben. A harmadik, kisebb koalíció Munka és Szabadság Szövetség néven fut, és a kurdokat, valamint egy kisebb szélsőbaloldali pártot foglal magában.

Megvan a jelölés, de sok múlik még a kurdokon

Az, hogy a Népi Szövetség jelöltje a 69 éves Erdoğan lesz az elnökválasztáson, soha nem volt kérdés, az ellenzéki összefogás azonban sokáig nem tudott megegyezni a kihívó személyében. A legesélyesebbnek tűnő jelöltek a CHP-ben politizáló Ekrem İmamoğlu isztambuli és Mansur Yavaş ankarai polgármesterek lettek volna. İmamoğlut azonban első fokon börtönbüntetésre ítélték, amiért bolondnak nevezte a választási tanács tagjait, így nem indulhat, Yavaş pedig március elején nem vállalta az indulást.

A logikus jelölt így a CHP elnöke, a 74 éves Kılıçdaroğlu maradt, akit viszont szövetsége, az İYİ vezetése nem akart elfogadni, a személyéről szóló vitán egyszer a pártszövetség is felbomlott. Néhány nap huzavona után mégis megállapodtak, így egy kivételével minden komoly ellenzéki párt jelöltje Kemal Kılıçdaroğlu lett.

Sokáig nyitva maradt viszont az elsősorban a kurdokat képviselő Munka és Szabadság Szövetség jelölése. A pártszövetség legfontosabb erejét adó HDP-t Erdoğan az elmúlt tíz évben választékos módszerekkel próbálta meg ellehetetleníteni, számos politikusukat börtönbe záratva, legutóbb pedig az állami támogatásukat vonta meg.

Bár a HDP legalább annyira szeretné Erdoğan bukását, mint a nagyobbik ellenzéki összefogás, a két szövetség között nem volt mindig felhőtlen a viszony, a közös indulás pedig fel sem merült. A HDP elleni támadások tükrében és Kılıçdaroğlu történelmi esélyét látva viszont a kurdok végül nem állítottak saját elnökjelöltet, amivel kimondatlanul is a CHP-t támogatják.

Pervin Buldan, a HDP társelnöke ezt úgy kommentálta: „Az elnökválasztáson eleget teszünk a történelmi felelősségünknek az egyeduralom megszüntetésére.”

Bekavar a török Bajnai

Erdoğan és Kılıçdaroğlu mellett az elnökválasztáson még két mérhető támogatottságú jelölt van. Egyikük Sinan Oğan, aki korábban a szélsőjobboldali MHP parlamenti képviselője volt, most viszont a négy marginális jobboldali-szélsőjobboldali pártból álló Ősi Szövetség jelöltjeként indul. Oğan támogatottságát nulla és 12 százalék közé mérik, többnyire inkább a nulla köré, a fent idézett kutatás 1,5 százalékot jósol neki.

Kılıçdaroğlu számára több fejfájást okozhat Muharrem İnce indulása, aki saját, 2021-ben alapított Szülőföld Párt nevű formációja élén méretné meg magát. İnce a török ellenzék egyik veterán tagja, aki 1983 óta több baloldali pártban politizált, 1992 és 2021 között éppen a CHP-ben.

İnce 2002-ben került be a török parlamentbe, 2010-ben lett a CHP frakcióvezetője, és 2018-ban, a legutóbbi elnökválasztáson ő volt a párt elnökjelöltje is (akkor Erdoğan 53 százalékkal nyert, İnce 31 százalékot szerzett). De İnce kétszer mérkőzött meg Kılıçdaroğluval a CHP vezetéséért, végül 2021-ben megalapította saját mozgalmát, amellyel egyszerre készül az AKP és a szerinte korrupt ellenzék leváltására.

A következő hetek egyik kérdése lesz, hogy İnce mennyi támogatót tud elvonni korábbi pártjától, a CHP-tól. Mint a legnagyobb ellenzéki párt előző elnökjelöltje, ismert, és sok ellenzéki körében népszerű, de valószínű, hogy az ellenzékiek az esélyesebb jelölt felé húznak majd. A népszerűségét nulla és nyolc százalék köré mérik, a fent említett ORC-poll éppen 3,1 százalékra.

Az inflációs válság adta az első pofont, a földrengés a másodikat

Törökország hosszú ideje küszködik fizetőeszköze, a líra elértéktelenedésével, és ez a folyamat 2018-tól csak romlott. Míg 2016-ban egy amerikai dollárért még három lírát kellett adni, mostanra 19 lírába kerül a dollár. Ezzel párhuzamosan, és nagyrészt ennek következtében 2021-ben beindult egy inflációs spirál, amellyel tavaly év közepére már 80 százalék fölött volt az infláció.

A török gazdasági válság kialakulásának egy sor oka van, amelyeket ebben a cikkben elemeztünk részletesen. Ebből azt fontos kiemelni, hogy az infláció kialakulásában Erdoğannak is fontos szerepe volt: ő ugyanis az általános közgazdasági elképzelések ellentétét megvalósítva a növekvő inflációra nem kamatemeléssel, hanem kamatcsökkentéssel válaszolt, tovább pörgetve a drágulást. A brutálisan emelkedő árak rengeteg ember megélhetését sodorták veszélybe, ami értelemszerűen megtépázta Erdoğan támogatottságát.

A második pofont Erdoğannak a február végi földrengés adta. A katasztrófában csak Törökországban több mint negyvenezren haltak meg, és bár az ilyen természeti csapások általában kedveznek a kormányzó erők támogatottságának, kritikusok szerint a török hatóságok teljesen felkészületlenül és szervezetlenül kezdték el a mentést. Ráadásul az is kiderült: éppen Erdoğan volt, aki legalizálta az építési engedély nélküli építkezéseket, amivel potenciálisan több ezer épület összedőléséhez járulhattak hozzá.

A földrengés utáni első napokban a kritikusok szerint a mentésben káosz uralkodott, amit az abban részt vevők és az ellenzékiek azonnal hevesen kritizáltak. A kormány válasza erre az volt, hogy egy időre blokkolták a Twittert a földrengés sújtotta régiókban, a kritikusok szerint tovább nehezítve a mentést. Az ellenzék a saját erőforrásait felhasználva az első pillanattól kezdve párhuzamos mentést szervezett, ami – legalábbis a friss közvélemény-kutatások eredményei alapján – elég sokaknak tetszhetett.

Senki nem tudja, mit lép Erdoğan

A romló támogatottsági adatok, a gazdasági környezet és a földrengés okozta helyzet miatt hónapok óta megy a találgatás, hogy Erdoğan mivel fogja megpróbálni megmenteni a hatalmát. Szóba került többek között, hogy

• újabb háborút indíthatnak Szíriában;
• keményebben fellépnek az ellenzékkel, és különösen a fő ellenségüknek számító kurd HDP-vel szemben; vagy
• megpróbálják elhalasztani a választásokat.

Ezek közül viszont eddig egyik sem történt meg, a választás napja fix, az ellenzék elkezdte a kampányt, a Szíria északi részét is érintő földrengés miatt pedig egy újabb katonai támadás esélye elenyésző. Minden jel arra mutat, hogy Erdoğan bízik a győzelmében, és demokratikus keretek között tartják meg a választásokat.

Más kérdés, hogy milyen lehetőségei lesznek az ellenzéknek, ha valahogy nyernének a választáson. Erdoğan az elmúlt húsz évben az államszervezet minden részét maga alá gyűrő rendszert épített ki, amelyben letartóztatások sorozataival számoltak le a vélt vagy valós ellenségekkel. Ezenkívül a bíróságok is az ő kezében vannak, így a 2019-es, ellenzéki győzelemmel végződő isztambuli önkormányzati választásokat éppen egy bírósági döntéssel ismételtették meg.

Stimmelniük kellene a közvélemény-kutatásoknak, de nehéz elhinni egy rendszerváltást

Ha csak a 2014-es és 2018-as török elnökválasztások eredményeit nézzük, akkor a gyakorlat azt mondja: a közvélemény-kutatások elég pontosan szoktak jósolni, és a legpontosabb pont az ORC szokott lenni. Ezt látva elég nehéz elhinni, hogy bárhogy is behozható lenne a most az ellenzéknek mért 11 százalékos előny egy olyan kampányidőszakban, amelyet a földrengés több százezer károsultjának elhelyezése, és a végtelennek tűnő romok eltakarítása határoz meg.

Ha Kılıçdaroğlu valóban győz az első fordulóban, akkor fontos kérdés lehet még, hogy megszerzi-e a szavazatok abszolút többségét. Az utóbbi két elnökválasztáson Erdoğan mindig pont 50 százalék felett végzett, ami miatt nem volt szükség második fordulóra, ha most Kılıçdaroğlu ugorná ezt meg, akkor a markában érezhetné az elnökséget. Ha viszont az első fordulóban esetleg nyerne, de nem szerezné meg az abszolút többséget, akkor a hatalomnak lenne még egy köre megakadályozni egy második fordulót.

Bárhogy alakul is, nagyon nehéz elképzelni, hogy a húsz év alatt kiépített Erdoğan-rendszer egyik napról a másikra átadná a hatalmat azoknak, akiktől azt eddig annyira óvta. Ha viszont az ellenzék győz, akkor mindenképpen egy fontos precedens születik egy illiberális rendszer bukására. (Telex)