h i r d e t é s

Sokkal komolyabb dolog gyilkol, mint a koronavírus

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Sokkal komolyabb dolog gyilkol, mint a koronavírus

2020. május 17. - 06:17

 

Nagy visszhangot kelttt Olaszországban annak a 85 éves idős férfinak a levele, aki koronavírusban halt meg egy idősotthonban. A levél nemcsak a közösségi médiában jelent meg, de jó néhány napilapban is. A levelet egy idős férfi, egy volt ügyvéd írta a két lányának és az unokáinak. A férfi egy idősotthonban élt, ahol elkapta a koronavírust.

A kép illusztráció! - Forrás: pixabay.com

Enzo Bianchi ismert olasz szerző azt írta a La Repubblica olasz napilapban, hogy ez a történet „figyelmeztetés azok számára, akik itt maradtak, egy idős férfi kérése az együttérzésre. Ez a levél áthatol a szívünkön, a kérdésfeltevések mellett pedig arra ösztönöz, hogy változtassunk a cselekedetünkön”.

Íme, a teljes levél:

Drága gyerekeim és unokáim! Úgy döntöttem, hogy levelet írok nektek erről a rideg ágyról. Ezt a levelet titokban odaadtam Klára nővérnek abban a reményben, hogy a halálom után eljut hozzátok.

Érzem, hogy nincs sok napom hátra.   Érzem, hogy nehézséget okoz a légzés, a tollat pedig alig bírom tartani a gyenge kezemben. A tollat egy fiatal nő kölcsönözte, aki annyi idős lehet mint te, drága Elisám. Ő az egyetlen olyan személy, aki ebben a hospice-ban valaha rám mosolygott, de mióta szájmaszkot hord, azóta már csak a szemében látok egy cseppnyi fényt. Tekintete különbözik azokétól az egészségügyi nővérekétől, akik még csak köszönésre sem méltatnak.  

Nem akartam nektek erről beszélni, mivel nem akartam kellemetlenségeket okozni. Tudom, mennyit szenvedtetek, amikor itt hagytatok engem ebben a szép „kalitkában“. Igen, ezt gondoltam magamban és ez jutott az eszembe, amikor visszaemlékeztem don Oreste Benzi atya szavaira, aki ezeket a helyeket „aranykalitkáknak“ nevezte. Akkoriban azt gondoltam, hogy túloz, de azóta személyesen is meggyőződtem erről.  

Úgy tűnik, hogy itt semmi sem hiányzik nekünk, de ez nem így van… A legfontosabb dolog hiányzik: az érintésetek és az, hogy a nap folyamán néhányszor megkérdezzétek: „Nagypapa, hogy vagy?“; hiányoznak az öleléseitek, a csókjaitok, az édesanyátok kiabálása, akit képesek voltatok alaposan feldühíteni, és hiányzik a jajgatásom, amivel fel tudtam kelteni a figyelmeteket és közben mindenről megfeledkezhettem.  

Ezekben a hetekben rendkívüli módon hiányzik a házam illata, a Ti illatotok, a nevetésetek, annak a lehetősége, hogy történeteket meséljek nektek, sőt, a beszélgetéseink is hiányoznak. Az élet annyit jelent: egy családban lenni azokkal az emberekkel, akiket szeretünk, és érezni, hogy ők is szeretnek bennünket. Ti nagyon szerettetek engem, ezért sem éreztem magam olyan magányosan annak az asszonynak a halála után, akivel 60 évig egymás mellett éltünk jóban és rosszban.  

A 85 évem alatt sok mindent megéltem. Hogyan tudnám elfelejteni a gyermekkorom szegénységét, az apám letelepedési küzdelmeit, az anyámat, aki minden lélegzetvételünket figyelte. Hogyan tudnám elfelejteni az iskola varázsát és büszkeségét, amiről annyit álmodoztam. A tanárnő a második édesanyánk volt, a jó jegy pedig az egész házunk számára nagy ünnepnek számított. Aztán az első promócióm és az első védésem a bíróságon…  

Mennyi „köszönömöt“ kellene mondanom: végeláthatatlan köszönet illeti a feleségemet, aki elviselt engem; köszönet jár Nektek, gyermekeim, hogy mindig megbocsátottatok nekem; köszönöm Nektek, unokáim, a feltétel nélküli szeretetet. A Szentírás azt mondja, hogy az igaz barátokat egy kézen is meg lehet számolni. Köszönetet szeretnék mondani a plébános úrnak, aki feloldozott a bűneim alól, és azokért a szép szavakért, amelyeket a feleségem temetésén mondott.  

Már szinte alig bírok írni, de az unokáimnak még el kell valamit mondanom… és talán mindenkinek, aki ezen a világon él.  

Nem az anyukátok dugott be engem az otthonba, én győztem meg a gyerekeimet, vagyis a Ti szüleiteket erről, hogy ne legyek senkinek sem a terhére. Soha az életben nem akartam senkinek sem a terhére lenni. Lehet, hogy ezt büszkeségből tettem, mert amikor már láttam, hogy nem tudok magamról gondoskodni, úgy gondoltam, nem hagyhatom meg az emlékezetetekben ennek a védtelen, magáról törődni képtelen nagypapának az emlékét.  

Természetesen soha nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen helyen fogok kikötni. Kívülről minden tiszta, mindenhol rend van, sőt, vannak tisztességesen felnevelt emberek is, de mi itt lényegében csak számok vagyunk… Úgy éreztem magam, mintha egy hűtőházba érkeztem volna. A hónapok alatt többször is azt kérdeztem magamtól, hogy ezek az emberek miért választották ezt a munkát, ha folyton idegesek, fagyosak és rosszak.  

Egyszer az egyik takarító csendesen azt mondta nekem: „Tudod miért kiabál rád az a nő, amikor hozzád beszél? Gyakran beszél arról, hogyan viselkedett vele az erőszakos apja. Szerinted milyen véleménnyel lehet a férfiakról?“ Az Úr legyen irgalmas. De akkor miért végzi ezt a munkát? Az a nagy pszichológia, amit láttam és ami kihangsúlyozta őt, csak arra szolgált, hogy rosszat tegyen a leggyengébbekkel? Hogy manipulálják a lelkiismereteket? Nem akarok ehhez többet hozzátenni, ugyanis nem az a célom, hogy bosszút álljak.  

Én csak azt akarom, hogy mindannyian megtudjátok, idősotthonoknak nem szabadna létezniük. Igen, most, a halálom előtt kijelenthetem: bánom a döntésemet. Ha visszafordíthatnám az időt, megkérném a lányaimat, hadd maradhassak velük az utolsó lélegzetemig. A ti könnyeitek az én könnyeimmel egyesülve talán többet érnének mint annak a szerencsétlen öregnek a könnyei, aki anonimitásban és izolációban él ebben az otthonban, és akivel úgy bánnak, mint egy veszélyes tárggyal.  

Ez a koronavírus a bitófára visz minket, de én már egyébként is oda kerültem a kiabálásoknak és a durva bánásmódnak köszönhetően, amit még egy rövid ideig el kell viselnem… Tegnap a nővérke bejelentette, amennyiben rosszabbodni fog az egészségügyi állapotom, lehet, hogy lélegeztetőgépre fognak kötni. De az is lehet, hogy nem.  

Az emberi méltóságomat, egy művelt és mindig tisztességes ember méltóságát gyilkolták meg. Tudod, Michelina, a szakállamat is csak akkor vágták le, amikor tudták, hogy látogatóba jöttök, és ugyanez volt a helyzet a fehérneművel is. Kérlek Titeket, ne csináljatok semmit… Itt nem a földi igazságszolgáltatásról van szó, ebben gyakran csalódnom kellett és nem hozott szerencsét. Inkább adjátok az unokáim (valamint további gyerekek és unokák) tudtára, hogy az, ami a leginkább gyilkol, nem a koronavírus, hanem annál sokkal komolyabb – a másik iránti tisztelet hiánya. Sajnos, ezt senki sem tudatosítja.  

Mi, idősek, akiket csak számokon szólítanak, ha már nem is leszünk itt, továbbra is kopogtatni fogunk azoknak a lelkiismeretén, akik mélyen megsértettek bennünket. Mégpedig azért, hogy felébredjenek, hogy még azelőtt megváltoztassák az életüket, mielőtt ugyanazt fogják velük csinálni, mint amit ők csináltak velünk.

korkep.sk


 

Kommentek

h i r d e t é s