– A kormánytól folyamatosan azt lehet hallani, hogy csökken a szegénység, míg az ellenzék épp az ellenkezőjét mondja, nő a leszakadottak száma. Hol van az igazság? 
– Az első, amiben tisztán kell látnunk, hogy egyáltalán kit nevezünk szegénynek. Ugyebár mindenkinek teljesen világos, hogy akinek kevés a pénze, az szegény. Ám ez egyből felvet két kérdést: mennyi is az a kevés, illetve valóban csak a pénzről van-e szó. A klasszikus, XIX. századi elméletek abból indultak ki, hogy akkor számít valaki szegénynek, ha nem tudja fenntartani magát. Ha én mindennap eszem egy kiflit, akkor vajon fenn tudom tartani magam? Végeredményben van mit ennem, nem halok éhen, de az biztos, hogy nem táplálkozom egészségesen. Mi történik, ha emiatt megbetegszem, vajon el tudok-e jutni orvoshoz? Mi van akkor, ha, mondjuk, még ez is belefér, de meleg ruhát már nem tudok venni, vagy télen csak egyetlen szobát tudok befűteni? Vajon hozzátartozik-e az önmagam fenntartásához, hogy tudjak venni egy buszjegyet, amivel eljuthatok a munkahelyemre? Rögtön szemet szúr, hogy egy egész szükségletcsomag rajzolódik ki.

– A mélyszegénység mennyi embert érint? 
– Erre leginkább becslések vannak, de körülbelül 200–400 ezer embert. 

– Mit mutatnak a számok, a szegénység visszaszorítása érdekében jó irányba haladunk? 
– A legbiztosabb kiindulási pont a jövedelmi szegénység. 2010 előtt – itt nem a kormányváltásra, hanem a gazdasági válságra gondolok – 15 százalék körül volt a szegénységi ráta. Utána hirtelen emelkedni kezdett, egészen 18–19 százalékig kúszott fel, majd 2013-tól megindult lefelé, és nagyjából most értünk vissza ugyanarra a szintre, ahol a válság előtt voltunk. Egy kormánypárti politikus elmondhatja úgy, hogy évek óta jelentősen csökken a szegénység, ugyanakkor egy ellenzéki érvelhet azzal, hogy ugyanott tart az ország, mint ahol ők átadták a kormányrudat.

– Tudható, hogy az északi régióban jóval magasabb a romák aránya, mint máshol. 
– A romák számát 600–800 ezerre becsülik, a nagy többségük pedig szegény, ami még mindig csak 400–500 ezer embert jelent, miközben háromszor annyian számítanak szegénynek. Ha az ember elmegy egy észak-magyarországi faluban a cigánysorra, tapasztalhatja, hogy ott bizony nem csak cigányok laknak. Onnantól lesz valaki a közvélekedésben cigány, hogy rongyos a ruhája, nincs munkája, és sok gyereke van. Pedig ezt nem lehet így kezelni. 

– Milyen megoldási javaslataik vannak? 
– Az első a segélyezés, amivel kapcsolatban nagy a társadalmi ellenállás. Ez részben érthető is, hiszen milyen dolog az, hogy én dolgozom a fizetésért, más pedig „csak úgy” kap pénzt. De: a megfelelő segélyezésnek lenne nagyon fontos szerepe, hogy egy család ne kerüljön végletesen bajba, ne éhezzenek a gyerekek, ne kelljen uzsoráshoz menni. Sajnos éppen ezek a juttatások szorulnak vissza: a családi pótlék és a gyes jár alanyi jogon, amelyeket azonban évekkel ezelőtt befagyasztottak. Az úgynevezett transzferjövedelmek – mint például az adókedvezmény, a nyugdíj vagy éppen a fiatal házasoknak járó juttatás – jóval nagyobb mértékben jutnak a leggazdagabb, mint a legszegényebb egymillióhoz. Nagyon szélsőségesen fogalmazva: sokkal több közpénzt, vagyis segélyt kapnak a gazdagok. A szociális szakmában ezt nevezik perverz újraelosztásnak.

– Fontos kérdés a gyermekéhezés is, amelyről a kormány azt kommunikálja, hogy megszűnt, hiszen az óvodákban és az iskolákban is nagyon sokan ingyen kapnak meleg ételt. 
– Az ingyenes étkeztetés valóban nagyon fontos intézkedés, de az egyáltalán nem igaz, hogy megszűnt volna a gyermekéhezés. Először is, hároméves kor alatt semmi nincs, ahogy a tankötelezettség végével, tizenhat éves kor után sincs semmi. A hétvégéken semmi sincs. Nyáron, illetve a szünetekben is csak bizonyos településeken van ez megoldva. 

magyarhang.org / veszpresszo.hu