Pünkösdi interjút készített a Válaszonline Székely Jánossal, a katolikus egyház cigánypasztorációs püspökével arról, miért olyan nehéz az integráció még akkor is, amikor a többség és a kisebbség is keresztény.

Püspök úr, járt már személyesen Gyöngyöspatán? 
Igen, de nem a mostani feszült időkben. Mezei István, a cigány labdarúgó-válogatott menedzsere gyöngyöspatai származású, ő szervezett a helyi romák közösségével egy kis ünnepséget az ottani templomban. Együtt imádkoztunk, énekeltünk. Miután pedig felvonultak a gárdisták, akkor egy mátraverebélyi cigány ember, Csemer Csaba keresett meg. Ő elment Gyöngyöspatára egy nagy kereszttel egy szál egyedül, és megakadályozta az összecsapást. Énekelni kezdte a Himnuszt, majd megkérte a gárdistákat és a velük szemben álló cigányokat, hogy „mondjunk el együtt egy Miatyánkot, és utána menjünk haza”. Hazamentek. Ő küldetéses ember, akit a gárdisták közül egy-ketten le is köptek. Tudom hát, milyen indulatok forrtak Gyöngyöspatán.

Őszintén szólva meglepett, amikor a március végi nyílt levelét olvastam a Magyar Kúrírban. Azt írta, hogy a gyöngyöspatai hosszú és összetett történet, bűnök és mulasztások sorozata. Majd felsorolta a bűnösöket, és a soruk így kezdődik: „Sok-sok olyan gyerek bűne, akik lehetetlenné tették az oktatást az iskolában”.
Sok mindent megvilágított számomra egy interjú, amit egy gyöngyöspatai pedagógus adott a Demokratának. Néhány sort felolvasnék belőle: „Az egyik tanuló az ingyenes iskolai kakaóval dobálózott órán, ami végül az interaktív táblán és a frissen festett falon csattant szét. A tanóra kellős közepén körbekínálta osztálytársait azzal a chipsszel, amit az iskolából kiszökve éppen akkor vásárolt a boltban. Előfordult, hogy az új iskolabútorral dobálták egymást. Volt, amikor szünet végére a mosdóban elégették a villanykapcsolót, összetörték a vécécsészét, szétrúgták a vízöblítés csöveit vagy éppen a bokszok ajtaját. Mások kinyitották az ablakot, kidobták az almát, iskolatejet, ételmaradékot, de egymás tolltartóját is. Többször jött be felháborodott járókelő, akit eltalált a repülő tárgy.” 

Ez az interjú számomra azt jelzi, hogy a több mint egy évtizedig fennálló szegregált oktatás sem oldott meg semmit. 
Nincs még vége: „Egyszer a földön fekvő gyerekről szedtük le a roma gyereket; eszméletvesztés-közeli állapotban még viselte a rugdosást, de agyrázkódással már bent tartották a hatvani kórházban. Volt olyan is, amikor a lépcsőfordulóban ököllel az arcába vágott többször a magyar gyereknek a cigány, és a lépcsőház úgy nézett ki a vértől, mintha háború dúlt volna. (…) A napköziben az igazgató úr fiának a nyakára tekerték az ugrálókötelet, hogy »játékból« felakasztják a focikapura. Csak a napközis nevelőn múlott, hogy nem lett belőle tragédia.”

Egy olyan állami iskola megrázó képeit sorolja, ahol nem a pedagógusok irányítják a folyamatokat, hanem az indulatok és az ösztönök. De hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Azért kértük ezt a beszélgetést, mert szeretnénk megérteni, a katolikus közösségnek mi a felelőssége ezekben a helyzetekben. Hogyan gondolkodjunk keresztényként erről? Hiszen mindez egy katolikus identitására büszke kisvárosban történt, és szemmel láthatóan a több évtizedes konfliktussal a templomi közösség sem tudott mit kezdeni. 
A magunk felelősségét is megemlítettem,

az egyháziak bűne fennáll, akik keveset tettünk azért, hogy cigány testvéreinknek elvigyük Jézus üzenetét.

Azt valóban nem fogalmaztam meg, hogy valószínűleg a helyi katolikus, hívő emberek is sokat mulasztottak, miközben ez az óriási feszültség ott helyben kialakult. Egyetértek azzal, hogy a cigánysággal való kapcsolattartásban a katolikus egyháznak jelentős feladata és felelőssége van, és mindig könnyebb a többségi társadalomnak megtenni az első lépéseket. A papnak könnyebb átlépni a túloldalra és kapcsolatot építeni, mert őt általában a cigány családok is szeretettel fogadják. A legtöbb cigány házában láthat szentképet, van bennük egy nagyon mély kötődés a természetfelettihez.

Érdekes, hogy miközben ez egy római katolikus település, a cigányok a neoprotestáns egyházakat kezdték követni. Nem egyedi jelenség, sok helyen a templom, a vallás, a hit maga is az elkülönülés terepévé válik. 
A katolikus egyház, a papok, lelkészek, hitoktatók, hívek egész Magyarországon nagyon sokat tesznek a cigányság érdekében. Negyvennégy közösségi házat működtetünk, ahol nemcsak tanulni lehet, de mosási és mosdási lehetőség, jogi tanácsadás is. Sportklubok, táncklubok, jogi tanácsadás, focicsapatok révén próbálunk segíteni. Lelkipásztori munkatársakat képzünk most már 4-5 éve a cigány közösségek vezetésére. Katolikus iskolák sora, például a kazincbarcikai szakiskola ad szakmát roma fiatalok kezébe. Ott is borzasztó nehézségekkel indult meg az oktatás, de mára jelentős sikereket értek el.

Hogyan? Mi volt a kulcs? 
Forradalmi lépés volt, amikor a magyar kormány minden segélyt a tanköteles gyerekek iskolába járásához kötött. Meglett a gyümölcse. A kormány intézkedése Kazincbarcikán is javított a helyzeten, de a fordulatot egy templomi ünnepség hozta meg. Az iskola mind a 300 tanulója ott volt, a cigány tanulóknak megtetszett egy ének, teli torokból kezdték énekelni úgy, hogy beleremegtek az ablakok. Azután egyszercsak óriási csend lett a templomban. Az igazgató azt érezte, ez kegyelmi pillanat. Odament a mikrofonhoz és nagyon őszintén elmondta a gyerekeknek, milyen nehéz számára az iskola működtetése, napok óta nem alszik, mert az egyház azon gondolkodik, bezárják-e. „Ha gondoljátok, akkor mentsük meg.” Ez volt a pont, ahol átfordult a történet. 

Közös üggyé vált az iskola. 
A romák esetén a vallás az egyik legalapvetőbb út, ahol a szívükig eljuthatunk, ahol a magyar társadalom egységet tudna teremteni. Óriási lehetőség és felelősség van a hitoktató atyák kezében.

Kicsit meglepő, miért éppen a szombathelyi püspök a cigánypasztorációért felelős egyházi vezető. Hiszen országosan talán itt az egyik legalacsonyabb a roma kisebbség aránya. 
Már az voltam, amikor szombathelyi püspök lett belőlem. Papként kerültem Érsekvadkertre, Nógrád megyébe, ahol nagy számban él a cigányság. Ott lettem jóban a cigány testvérekkel, és ettől kezdve ez végigkíséri a papi életemet Esztergomban, Budapesten és most már Szombathelyen is. Az azonban tévedés, hogy itt ne élnének cigányok. Dél-Zalában ugyanaz a nyomor, ami Borsodban, Nógrádban. Vas megyében is vannak romák, Csörötneken például szinte az egész iskola cigánygyerekekből áll. Ők éppen azt kérik, hogy egyházi iskolává válhassanak, és erre nyitottak is vagyunk. 

A cigányság kiszorul a nagyvárosokból, kistelepülésekre kerülnek. Éppen oda, ahol a korábbi lakosság elnéptelenedik, kihal. De a papokat is elveszítik ezek a helyek. Van, ahol nyolc-tíz településre jut egy-egy belőlük. Lehet ilyen körülmények között cigánypasztorációról beszélni? 
A cigány testvérek 6-700 éve érkeztek a Kárpát-medencébe, itt élnek közöttünk. 

Úgy érti, hogy ők is „bennszülöttek”? 
Nyilván. Hadd idézzem Péli Tamás roma festőművészt, aki azt mondta, a cigány emberek homlokán kettős aranypánt van: „Az egyik a cigány identitásuk, a másik a magyar kultúránk, és egyikről sem vagyunk hajlandóak lemondani.” Az ő szívükben ez a kettő egy, így kellene őket elfogadni. Mi egy hazának vagyunk a gyermekei. Ha végignézem a családfámat – és nagyon sokan vagyunk így – nagy része a török hódoltság után betelepített népcsoportból származik. Svábok, tótok, szerbek vannak az őseim között.

A cigány testvérek ősei sokkal régebben itt vannak a Kárpát-medencében, mint a magyar lakosság jelentős részének az ősei. Részei a nemzetünknek, nagyon fontos történelmi pillanatokban együtt voltunk.

A 48-as szabadságharcban hatezer roma honvéd küzdött, az 56-os forradalomban létszámarányukat messze meghaladóan harcoltak a magyar szabadságért. Nagyon fontos lenne így látnunk a történelmünket és a jelenünket. Erdő Péter bíboros atya egyszer meghívta a 100 Tagú Cigányzenekart Esztergomba. Érdekes volt, hogy amikor megköszönte a muzsikájukat, egy szóval sem érintette, hogy ők cigányok, a magyar kultúra részének nevezte őket. Boldogok voltak, mert érezték, hogy elfogadja őket. Nem szabad úgy gondolni rájuk, hogy mi vagyunk a magyarok és ők a cigányok. Ők is magyarok, egy nagy közösségnek vagyunk a részei. Meg kell tanulnunk tiszteletben tartani és segíteni egymást. 

Mennyivel egyszerűbb élezni a konfliktusokat, és mintha püspök atya is ezt tette volna egy kicsit, amikor a bíróságot is megemlítette a gyöngyöspatai ügy bűnösei között. Számomra nem világos: hogyan tekint az egyház a szegregációra? 
A szegregáció leegyszerűsítő fogalom, nem tudja lefedni a nagyon összetett társadalmi és történelmi valóságot. Hadd említsem a harlemi nevelési kísérletet, amely 13 ezer embert ér el a családtagokkal együtt, csupa afrikai gyökerű amerikait, és mégsem nevezném szegregációnak. Gyönyörű eredményeket érnek el, a Reménység Akadémiájának hívják az iskolarendszerüket. Vagy hadd hozzak egy magyar példát, a nyíregyházi Huszár-telepi iskolát. A Huszár-telepen is szinte kizárólag romák élnek, és amióta az iskola újraindult, rengeteg pozitív folyamat indult el. A görögkatolikusok csodát műveltek a telepen. A lakosság nyolcvan százaléka visszakerült a munkaerőpiacra. Most végzett az első nyolcadikos osztály, minden gyerek továbbtanul, többen közülük görögkatolikus középiskolában.

A nyíregyházi iskolát nem lehet Gyöngyöspatához hasonlítani, ott szeretetteljes légkör, külön pedagógiai program van, roma segítőket vonnak be a tanórákba és a szülők önkéntes döntésén alapul, hogy odajáratják a gyerekeiket. Pünkösd van, a katolikus világ a szentlélek kiáradását ünnepli. Talán most megengedhető, hogy azt kérdezzem, a vasárnap ünneplőbe öltözött hívek előtt elmondott több ezer éves szép történetek, erkölcsi tanítások, konfliktusoldó technikák miért nem működtek a hétköznapokban? Hogyan tudott egy konfliktus ennyire elmérgesedni, gyűlöletté válni?
Eddig a helyi gyerekek és a tanáraik szempontjából világítottam meg a történteket. Most engedje meg, hogy ugyanezt tegyem a cigányságéból: nekik milyen nehézségekkel kell szembenézniük? Miért alakultak ki az általuk megélt sérelmek? Az egyik tragédia, hogy véget ért az az állapot, ameddig a rendszerváltásig eljutott a magyar társadalom: minden munkaképes korú cigány ember dolgozott. Kötelező volt, mert közveszélyes munkakerülőként szembekerült volna a törvénnyel, de tették maguktól, nem kellett géppisztollyal mögöttük állni. Rengeteg előnye volt ennek, nagyon sok kapocs jött létre a munkahelyek révén a cigány és a nem cigány emberek között. 

A munkahelyekkel együtt pedig ezek a kapcsolatok is megszűntek.
Igen, sokkal kevesebb probléma volna, ha ezek ma is meglennének, de először őket bocsátották el, őket tették ki a munkásszállókról. 1993-ban már csak a cigányok 28 százalékának volt munkahelye. 

A nyomorral a szabályok, a normák széttöredeznek. 

Aki óriási reménytelenségben él, lassan megkeseredik, haragudni kezd az egész világra.

Gyöngyöspatán ezt is látni kell, hogy ilyen családok is élnek, akikben harag van, fájdalom amiatt, mert kilökte őket a társadalom. A gyerek is ebben nő fel, és sokkal könnyebben válik tüskés, nehezen kezelhető fiatallá. Van ebben nagy bűne a többségi társadalomnak is. 

A tisztes szegényekkel könnyű, ám a nyomorban élőktől gyakran megijednek azok, akik egész életüket a normakövetésre építik fel. Nem segíti ezt a folyamatot az sem, ha a katolikusok felsőbbrendűnek érzik magukat, és elítélik az embereket, mert nincs bennük igyekezet.
Részben egyetértek, ugyanakkor rászoruló és cigány családok igen gyakran sok segítséget kapnak a katolikusoktól. Szombathelyen most a járvány nyomán például 150 szegény, többségben roma család kap ebédet hívő emberektől. A saját zsebükből adják össze a pénzt. A mozgalom elindítói, megálmodói hívő keresztények. Szombathelyen megszorult egy család és arra a határra jutottak, hogy kilakoltatják őket. Nem az önkormányzat segített, hanem egy pap. Az atya több százezer forintot fizetett ki titokban. Ismerek olyan nővért, aki minden héten lejár egy cigánytelepre segíteni Budapestről. Kevés tanár csinálja ezt meg, egy apáca igen. A roma testvérekkel való együttélés akkora kihívás és feladat, ami nélkül élhető Magyarország nem képzelhető el, ezzel valamit tennünk kell, és nem csak a katolikusoknak.

Mégis hogyan? 
Mindenkinek feladata, hogy átmenjen a szomszédba, ha lakik ott egy roma család. Kopogtasson be, ismerkedjen meg velük, tanulja meg a gyerekek nevét, kérdezze meg, segíthet-e valamit. Építsünk hidakat. Szerintem

az integrációt elsősorban ezt jelenti. Nem a lakosság vagy a gyerekek erőszakos, matematikai alapú keverése, szétosztása oldja meg a gondokat.

Az integráció emberi folyamat, a jó kapcsolatokat értjük rajta, és mindkét oldalról kellenek jólelkű emberek, akik elkezdik az építkezést, megteszik az első lépést. 

Segíthetne ez Gyöngyöspatán is? 
Negatív örvénybe jutott az egész település. Hibás a kisebbség és hibás a többség is. Amikor a rendőr igazi ok nélkül büntet, például mert nappal hiányzik a lámpa a bicikliről, vagy amikor a cigányt nem veszik fel sehová sem dolgozni és otthon nem tud mit adni enni a gyerekének, amikor bolondnak bélyegzik a gyereket csak azért, mert cigány, akkor ott a pusztítás spirálja indult el. Az örvény megszüntetéséhez hősök kellenének, akik lassan megfordíthatnák ezt a folyamatot. Wagner Viktória szociális testvér ilyen volt. Kiskundorozsma környékén sokan be sem mertek menni a cigányok házaiba, ő viszont jó kapcsolatot ápolt a helyiekkel. Gyöngyöspatának is ilyen apostolra volna szüksége.

valaszonline.hu