Könnyelműség volna azt feltételeznünk, hogy az évszázadok óta megkövült történelmi tények megingathatatlanok.

A magyar történetírásban is hemzsegnek a megválaszolatlan kérdések, és jól el vagyunk látva titokzatos körülmények között odaveszett hősökkel. Két orvos most az egyik legnevezetesebbet helyezte boncasztalra – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. - írja az mno.hu

Még ott lebeg az édeskés szag a hepehupás lapály fölött, betölt minden zugot, lehetetlen elmenekülni előle. S ez a rettenetes szag csak erősödik, amint a kis fegyveres különítmény mind mélyebbre hatol az ártéri erdőben. Az emberek szótlanul kerülgetik a tócsákat, meggörnyedve cuppognak a sárban, arcukon ideges figyelem. Az élen haladó férfi egyszer csak megtorpan, felkiált, ujját előreszegezi, majd szinte futni kezd. A többiek dermedten figyelik, ahogy beleveti magát a mocsárba, és derékig elsüllyedve, kaszáló mozdulatokkal tapogatózik a bűzös fekete iszapban. De semmi.

Nem itt van.

Csak valaki más jön föl a sárból. Aztán megforgatnak minden halottat, akit a láp szélén találnak, de nem ő az, egyik sem ő… A különítmény vezetője most a partszéli bozótost fésüli át, amikor hirtelen megpillant egy alig észrevehető friss dombocskát. Térdre rogyva tíz körmével kaparja a földhányást. A fegyveresek is mellé térdepelnek – és gyors mozdulatokkal napvilágra hozzák a fiatal férfi holttestét, akiért vállalták a veszedelmet, hogy átfésülik Mohács hullaszagú harcterét.

Ez a fiatalember, bizonyos II. Lajos e megrendítő perctől fogva, lassan ötszáz éve kísérti a magyar történelem rejtvényfejtőit és összeesküvéselmélet-kovácsait. Valami ugyanis nincs egészen rendben a bucka alól előkapart holttesttel.

Kezdjük a legfontosabbal: ami a halottat rejtő helyszínen történt, az alapjaiban rengetett meg egy hajdan virágzó és félelmetes birodalmat, s nemcsak néhány évtizedre, de egész elkövetkező történelmében is. A Magyar Királyság kisiklott pályájáról, elemeire hullott, gyilkos testvérháborúkba feledkezett, miközben területét menetrendszerűen dúlni kezdték a török hadak, hogy végzetesen átformálják nemzetiségi viszonyait is – ami egyenesen vezetett a XX. századi végső széthulláshoz. A mohácsi csata nem csupán egy volt a nagy magyar vereségek közül, hanem méltán vált a megsemmisítő kudarc metaforájává. A csatát követő időkben persze még nem volt belátható, de II. (Jagelló) Lajos halála történelmi lavinát indított el. Az ifjú király holtteste már a megtalálása pillanatában jóval többet jelentett egy csatában elesett uralkodó porhüvelyénél.

Az sem kevésbé zavart keltő tény, hogy a királyt kutató különítmény tagjai között nem volt orvostudományokban járatos ember, de még egy árva katonai felcser sem. Ezért az utókor, de már a kortársak is csak a szemtanúk „szakszerűtlen” beszámolóira hagyatkozhattak, amikor azt találgatták, hogyan fulladhatott olyan nyomorultul a sárba a Magyar Királyság felkent ura, miközben a törökök elől menekítették…

Nem csoda, ha azóta tart a találgatás és az elméletgyártás a mohácsi csata legismertebb mozzanata kapcsán. Legutóbb a szombathelyi Markusovszky Egyetemi Oktatókórház orvosai kezdeményeztek „perújrafelvételt”, akik elfogadhatatlannak tartották, hogy fél évezrede senki nem tanulmányozta orvosi szemmel ezt a legalábbis gyanús halálesetet. Vagy ha mégis, akkor abban – szerintük – nem volt sok köszönet. Nemes István szájsebész és Tolvaj Balázs patológus leporolta az aktákat, a korabeli forrásokat és a szemtanúk elbeszéléseit, hogy kifejezetten az orvostudomány eszközeivel vizsgálja meg az ifjú király holttestét. Téziseiket tavaly publikálták az Orvosi Hetilapban, majd idén a BBC History márciusi számában – ez utóbbi már komoly sajtóvisszhangot vert, és egyre vehemensebb vitákat is gerjeszt.

A két szombathelyi orvos szerint ugyanis kétségbe vonható mindaz, amit II. Lajos haláláról állítanak a források. És ami azóta belekövült a történelemtankönyvekbe. Nemes és Tolvaj doktor ugyanis azt feltételezi, hogy a mocsárba behatoló különítmény nem a király holttestét kaparta ki a föld alól 1526 őszén…

Lássuk az állításokat! A két kutató úgy véli, már a tetem megtalálását megörökítő dokumentum is sántít. Sárffy Ferenc győri várkapitány 1526 októberében kelt levelében, amelyet Brodarics István kancellárnak címzett, beszámol a mocsárban tett kutatóexpedíciójukról, amelyet a király halálának egyetlen szemtanúja, Czettritz Ulrik sziléziai származású udvari kamarás vezetett a helyszínre. Czettritz állítása szerint együtt menekült a csatából a királlyal, amikor a harcmezőn végérvényesen rosszra fordultak a dolgok. A kamarás elöl lovagolt, így gyakorlatilag páholyból nézhette végig, amint az ő nyomában vágtató II. Lajos király sebesült lovával belebukik a vízbe. Hiába ugratott utána hűséges embere, Aczél István, a nehéz fegyverzet lehúzta őket a mélybe, és mindketten ott fulladtak meg az iszappal teli mélyedésben. Mivel Czettritz Ulrik mindezt végignézte, majd sértetlenül továbblovagolt, csaknem másfél hónappal később pontosan meg tudta jelölni a Sárffy vezette kutatócsoportnak, hol veszett oda a magyar király. A várkapitány leveléből tudható, hogy amikor kiásták a halottat a friss parti hant alól, „Czettritz megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta kétkalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: »Ez itten a király őfelsége, ez egészen biztos…« Nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egészen kicsike az ajkán.” A halottat kiszabadították, lemosták, majd a fogai alapján kétséget kizáróan azonosították – legalábbis erről számol be Sárffy várkapitány (Mégsem fulladt a Csele-patakba II. Lajos király? BBC History, 2015. március).

Nos, Nemes István és Tolvaj Balázs szerint itt jelentkeznek a legnagyobb ellentmondások. A Markusovszky-kórház arc-, állcsont- és szájsebészeti osztályának irodájában beszélgetünk, az asztalon a mohácsi csata szakirodalma és egyéb hátborzongató dokumentumok. Nemes doktor szerint a derék Czettritz Ulrikot először is simán ki kellett volna végezni, mivel cserbenhagyta a védelmére bízott uralkodóját – de legalábbis tortúrának alávetni, hogy elmondja, mi történt valójában a fejvesztett meneküléskor, és mi lett II. Lajos sorsa. Ehelyett olyan mesét eszkábálhatott össze, amelyiknek semmiféle orvosi és biológiai alapja nincsen. De Nemes doktorék leginkább egy 1926-os szakvéleményen lepődtek meg – amely a csata 400. évfordulójára napvilágot látott emlékkönyv Gyalókay Jenő-féle tanulmányában jelent meg –, mely megerősítette ezt a mesét. Kenyeres Balázs, kora hírneves törvényszéki orvostani szakértője ugyanis elképzelhetőnek tartotta: egy hat-hét hetes, vízben-mocsárban ázott hulla olyan állapotban legyen, hogy egyértelműen azonosítani lehessen.

– Hacsak nincs valami nagyon szembeszökő egyedi jegy a fogazaton, akkor még ma is korábbi röntgenfelvételekre, fogászati nyilvántartásra, foglenyomatra van szüksége az igazságügyi orvos szakértőnek, hogy meghatározza egy halott személyazonosságát – magyarázza Tolvaj Balázs patológus. – S a halott nem volt mélyre ásva, ami kedvezett a felbomlásnak.

– Áthidalhatatlan ellentmondás az is, hogy ha nem oszladozik a halott – hiszen a várkapitány ezt állítja levelében –, akkor miért nem ismerték fel az arcáról – fűzi hozzá Nemes István. – Ráadásul az ajkon lévő kisebb seb vagy a lábon lévő „jegy” csak friss halotton észlelhető…

Hogy állításukat igazolják, a következő nehéz percekben ötnapos és háromhetes vízi hullákról készült fotókat mutatnak a doktorok e sorok felkészületlen lejegyzőjének. Valóban: az ötnapos halott rettenetesen felpüffedt arca, dagadt szemhéja, ujjnyi vastag szája azt sem teszi lehetővé, hogy korát, nemét vagy akár a rasszát megállapítsuk. Akit én idősebb, fekete bőrű férfinak nézek, arról kiderül, hogy fiatal, fehér férfi volt. Aki pedig három hete van a vízben, az szétmálló húsával már a teremtés szörnyű karikatúrája…

A két szombathelyi kutató állítása tehát az, hogy képtelenség, ami a Sárffy-levélben olvasható: egy hat-hét hetes halott, még ha csak néhány napig ázott is a vízben, mielőtt elhantolták volna a mocsár szélén, a nyárutói melegben a felismerhetetlenségig elrothadt volna. Ha pedig elrothadt, akkor nem azonosítható, bármit mondjanak is a szemtanúk. Ha meg nem rothadt el, akkor bizony friss halottnak kellett a dombocska alatt nyugodnia.

Egyik nyugtalanítóbb állítás, mint a másik!

– Nem zárható ki, hogy a király valóban belefulladt a megáradt patakba 1526. augusztus 29-én – mutat rá Nemes doktor. – Ám a megtalált holttest nem lehetett II. Lajosé! És más oka is adódhatott annak, hogy nem találtak a holttesten külsérelmi nyomokat: a nyaki csigolya eltörése, párnával való megfojtás, mérgezés, agyvérzés vagy szívinfarktus…

A kutatók konklúziója, mely már túlmutat az orvostudományon: Czettritz Ulrik nem tudta bizonyítani tanúvallomását, mivel II. Lajos holtteste nem került elő, ezért a történészeknek újra kell gondolniuk a merénylet lehetőségét.

Ezeket az állításokat – mely vádak már a mohácsi csatát követő évtizedekben is felmerültek – erősen vitatja B. Szabó János történész, a csata egyik legnevesebb szakértője. Alapvetően igen izgalmasnak tartja, hogy valaki orvosi szemmel nézi át a történetírás forrásait, nem egyre ő maga hívta föl munkájuk közben Nemesék figyelmét. Ám szerinte a két szombathelyi orvos túl messzire merészkedett, amikor úgy fogalmaznak, hogy az a holtest, amelyet Mária királyné emberei megtaláltak, nem lehetett a csata után balesetet szenvedő királyé. Vizsgálatuk eredménye a történész szerint egyike a lehetséges hipotéziseknek, ám nagyon bizonytalan ez a történet, amelyben sok a változó. Mára elvesztek II. Lajos földi maradványai – bár a királyt ünnepélyesen eltemették Székesfehérvárott, de csontjai elkeveredtek a bazilikában talált összes többi emberi maradvánnyal –, így nincs mit vizsgálni. Nem tudjuk, meddig és milyen vízben volt a halott, sem azt, mikor temették el először. Nem ismerjük az akkor uralkodó időjárási körülményeket sem, amelyek jelentős hatást gyakorolhattak a holttest bomlására. B. Szabó János úgy véli, Nemes doktorék rendre azokat a tényezőket választották ki, amelyek az ő elméletüket támasztják alá.

– És az nem lehetséges, hogy a forrás valóban „hazudik”, és a halottat megtalálók kegyeleti-vallási okokból egyszerűen megszépítették a történetet? A király teste már tényleg feloszlóban volt, de valamilyen jegy alapján mégis felismerték?

– Természetesen ez is lehetséges! – feleli kérdésünkre a történész. – A II. Lajos maradványainak megtalálásáról készült beszámolót átszőheti a korabeli szentkultusz egyházi hagyománya is, amely szerint a szentek holtteste nem rothad el, nem bűzlik, sőt illatos. A király testének felfedezéséről később olyan képek is születtek – mint afféle világi témájú „szentképek” –, mintha Krisztust találták volna meg. Ezzel együtt reális feltevés, hogy van orvosi magyarázat is e jelenségekre.

B. Szabó János szerint azonban a két orvos teóriájának legfőbb cáfolata, hogy a Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd között dúló hatalmi harcban, a polgárháborús helyzetben kegyetlenül kihasználták volna a vetélytárssal szembeni propagandában, ha merénylet, királygyilkosság történt volna. De nem éltek ezzel. Ha pedig holttestcsere volt, arról több ember tudott volna. Mária királyné, II. Lajos felesége élete végéig a nyakában hordta azt az aranyszív medált, összetartozásuk jelképét, amelyet a halott királynál találtak – mivel meg volt győződve arról, hogy az férjéé volt.

– Nem tartanak attól, hogy összeesküvés-elméletek barkácsolásával vádolják meg önöket? – kérdezem Nemes Istvántól és Tolvaj Balázstól.

– Nem, mert véleményünket eredeti és történészeink által hitelesnek tartott dokumentumok, valamint Gyalókay Jenő hadtörténész helyzetértékelése alapján, az orvosi vonatkozásokat elemezve készítettük el – felel Nemes István. – Az 1926-ban bezáródott történelmi ajtót kinyitottuk, azon most már a történészeknek kell belépniük és továbbhaladniuk.

Ennek szellemében idén augusztusban a budai várban orvos-történész konferencia vitatja meg az új téziseket. És a két doktor következő „páciense” egy másik rejtélyes halott, Zrínyi Miklós lesz.

mno.hu