h i r d e t é s

Szokás szerint nem Orbán felé megy a világ

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam
a- a+

Szokás szerint nem Orbán felé megy a világ

2022. november 20. - 11:31

Az Orbán-kormányok elmúlt évtizedének külkapcsolatait nagyjából úgy lehetne leírni, hogy a kormány folyamatosan rombolta a már meglévő, centrista erőkkel kialakított szövetségét, miközben folyamatosan abban bízott, hogy az általa intellektuálisan részben meghatározott jobboldali, szuverenista, populista erők valahogy majd képesek lesznek ezeket pótolni. - írja a 24.hu

A kép illusztráció! - Forrás: Korózs Lajos

A hagyományos kapcsolatok leépítése nem stratégiaszerű volt, inkább a napi politika sodorta magával őket. Az Orbán-kormányok ideológiai jobbra tolódása sokkal kevésbé volt erre hatással, mint az a szimpla hatalomtechnikai eszköz, amelyben a belföldi erő megtartásához folyamatosan új bel- és külföldi ellenségeket kellett keresni.

Az Európai Unióval való folyamatos harc kifejezetten hatással volt arra, hogy magán az unión belül felerősödjenek azok a hangok, amelyek komolyabb ellenőrzést kívánnak a magyar kormány felett.

A belföldi, kormánytól független infrastruktúra leépítése pedig leginkább a Fidesz német szövetségeseire volt hatással.

A németekkel kapcsolatos végső törést a CEU elüldözése jelentette, ekkor romlott meg teljesen a magyar-német viszony. Mármint nyilvánosan. A magyar-német külpolitikai kapcsolat ennél mindig bonyolultabb volt. A német külpolitikát alapvetően határozzák meg a nagy német cégek érdekei, ezeket pedig az Orbán-kormány minden esetben kiszolgálta. Ezek a vállalatok Magyarországon komoly adókedvezményeket és olcsó munkaerőt találhattak.

Ezzel párhuzamosan kialakult egy olyan munkamegosztás is Angela Merkel kancellárral, amelyben a németek sokszor nehezen felvállalható politikai igényeit – adott esetben például az orosz gáz érdekében – Magyarország képviselte hangosabban. A magyar kormány egyébként is konfliktusos, de jó tárgyaló az Európai Unión belül, ha a saját érdekeiről van szó, és Németország lelkesen használta az unió „fekete bárányát”. Sok elmélet szerint egyébként használja mind a mai napig, hiszen a legtöbb olyan szankciós probléma, amely ellen a magyarok szólaltak fel, a németeknek is fájt volna. A helyzet annyiban változott meg, hogy korábban felvállalt kapcsolatról volt szó, most pedig leginkább kínosan titkolnak minket.

Az Egyesült Államokkal régebben romlott meg a viszony, és nem is teljesen indok nélkül. Magyarországnak a 2010-es évek elején nem sok mindent adott a jó kapcsolat Amerikával. Az Egyesült Államok vezetése alapvetően nem figyelt a régióra, Magyarország és Európa nem voltak elég fontosak. Ez Donald Trumppal sem változott meg, ott is inkább Orbán Viktor lett fontos, mint egy politikai irány meghatározó képviselője. Ennek ellenére a viszony valamennyire javult, de ez nem a Trump és Orbán közötti kapcsolatnak, hanem Magyarország fegyvervásárlásainak volt köszönhető inkább.

Bár Trump elveszítette az elnökválasztást, a propaganda és a külkapcsolatok fókusza továbbra is a republikánus párton volt. Orbán viszont akkor kezdte el ismét látványosan támogatni Donald Trumpot, amikor a republikánus pártban már azon kezdtek el dolgozni, hogy ne ő legyen az elnökjelölt. Trump ugyan nemrég bejelentette, hogy újraindul az elnökségért, de most egészen más a helyzet, mint az előző választásoknál. Most van egy valódi kihívója, Ron DeSantis, Florida kormányzója személyében.

A félidei választások komoly kudarcot jelentettek Trumpnak, mert az általa támogatott jelöltek nagy része még a nyerhető versenyeket sem tudta hozni. DeSantis eközben óriási győzelmet aratott Floridában. A Republikánus Pártnak ugyanakkor egyre inkább elege van a Trumphoz fűződő lojalitásból, és egyre inkább őt okolják az elmúlt három választás (ebből kettő félidei) elvesztéséért. Ezt az is mutatja, hogy miközben a 2020-as választás után a republikánusok még beleálltak abba, hogy a demokraták elcsalták a meccset, a mostani, annál sokkal szorosabb félidei választásnál ez már nem történt meg. Orbán sok politikai előnyt szerzett azzal, hogy kormányfőként először támogatta Trumpot a kampányában, mielőtt megválasztották volna. Most ezt veszítheti el DeSantissal, aki politikailag nagyon hasonlít Trumpra, de sokkal racionálisabb szereplő nála.

A Lengyelországgal és a visegrádiakkal való szakítás más típusú problémákat jelez. Az Orbán-kormány vagy nem volt képes, vagy nem akart szakítani a korábbi Oroszországgal kapcsolatos viszonyával. Valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy emögött mi volt az elképzelés, valódi szimpátia, vagy politikai kényszer. Az Orbán-kormány viszont látványosan nem akart egy olyan kapcsolatot megszakítani, amibe korábban rengeteg energiát tettek bele.

Hasonló a helyzet Kínával is: szintén sok energiát fektettek bele abba, hogy jó kapcsolata legyen Magyarországnak a távol-keleti országgal.

A probléma az, hogy ezzel a két nagyhatalommal a mi szövetségesi rendszerünkön belül kezd átalakulni a viszony, a gazdasági alapról a nemzetbiztonsági alapra tevődik a hangsúly. Innentől nem csak az fog kérdésként felmerülni, hogy mennyi pénzt lehet Kínában keresni, hanem az is, hogy ártunk-e ezzel a NATO és az Európai Unió biztonságának. Az természetesen kérdéses, hogy ennek lesznek és, ha igen, milyen gyakorlati következményei, de a szövetségi rendszer gondolkodása mindenképp efelé megy.

A hagyományos centrista rendszerek szétesése előtt elképzelhetetlen lett volna például az, hogy az Európai Unió olyan keményen megfegyelmezi Magyarországot, mint ahogy az most történik. Viszonylag keveset kommunikál erről bárki, a kormány, vagy akár az ellenzék, de tény, hogy sokkal durvább reformokat fogad most el Magyarország, mint amiket az unió például Lengyelországtól kért, olyanokat, amelyeket már a lengyelek sem voltak hajlandók teljesíteni.

A másik külpolitikai alapja ennek a kormánynak az elmúlt években a várakozás volt.

A külkapcsolatok és vele az európai szövetségi rendszerünk javulását vártuk szinte minden választástól, és ez valahogy soha nem történt meg.

A magyar kormány nagyon nagy reményekkel várta Giorgia Meloni olasz miniszterelnökségét, amely várakozás eleve erősen kétséges volt, de számításuk még annyira sem jött be, mint ahogy azt a legpesszimistábbak gondolták.

Orbánék például azzal kalkuláltak, hogy a szankciós politikában új szövetségesük lesz Meloni. Ennek azonban az ellenkezője történt, az olasz kormányfő kifejezetten amellett áll, hogy nem baj, ha kicsit fájnak a szankciók Európának, a szabadság ennél drágább árat is megér.

Meloni nem csak atlantista, de a pénzügyekben és az unióval való viszonyban is sokkal racionálisabb szuverenista álláspontot visz. Pontosan tudja, hogy Olaszország pénzügyi szempontból instabil, a piacok bizalomvesztése számára valódi politikai kockázatokkal és a mozgástér szűkülésével jár. Márpedig a Helyreállítási Alap pénzeivel pont Olaszország jár a legjobban.

A szövetségesi vágyakozásban mindig szerepelt az is, hogy Franciarországban egyszer Marine Le Pen kerülhet hatalomra, de erre is egyre kisebb az esély. Ráadásul ezzel a támogatással az Emmanuel Macronnal meglévő, alapvetően korrekt munkakapcsolatát is kockáztatta a miniszterelnök.

Lengyelországban még remények se nagyon lehetnek. Jövőre itt is választások lesznek, de két dologra van esély: vagy a mostani vezetés marad, amellyel Orbánék kapcsolata jelentősen megromlott az oroszbarátság miatt, vagy egy új jön, akikkel eleve sokkal rosszabb lesz.

Szlovákiában és Csehországban lehet még esély arra, hogy a jelenlegi kormányok megbuknak. Előbbinél elég ingatag a kormány, utóbbinál alig pár százalékponttal tudták legyőzni Orbán szövetségesét, Andrej Babist. De itt is az az érdekes, hogy a most hatalmon lévő ellenzéki szereplők sokszor kritikusabbak Oroszországgal, mint akiket Orbán a hatalomban szeretne látni.

A nagy kérdés pedig természetesen az Oroszországhoz való viszony. A magyar kormány látványosan azt gondolja, hogy a háborút végül az erősebb fél, Oroszország fogja megnyerni, akikkel ezután normalizálódhat a világ viszonya. De nem efelé haladunk. Nagyon hosszú kérdés persze, hogy mit nevezünk győzelemnek, és mekkora esélye van erre Ukrajnának, de egy dolog biztos: nem a klasszikus számítások, az erősebb és nagyobb Oroszország könnyű győzelme felé megyünk, és a Nyugat sokkal hatékonyabban és lelkesebben támogatja az ukránokat, mint azt korábban várni lehetett.

(24.hu)


Kommentelne? Kattinson ide!

h i r d e t é s

Clicky