Áder János államelnök – így kell címezni, hiszen a köztársaság megszűnt, még a nevét is törölték az Alaptörvény nevezetű papirosból – Magyarország pillanatnyi jobboldali-szélsőjobboldali kormányzatának az egyik tagja. Nem önálló tényező, apróságokat leszámítva. Csak azért lehetett várni az uralkodó jobboldaltól valamit, Áder nevéhez jelképesen kapcsolva, mert elképzelhető volt, hogy a jelentős méretű nemzeti és nemzetközi tiltakozás hatására ez a vezetőség gesztust tesz. Például visszaküldeti Áderral a CEU-törvényt megfontolásra az Országgyűlésnek. Bár Áder nem önálló tényező, azért különleges státusú, valamennyire befolyásos részese a kormányzó garnitúrának, és éppenséggel föl is lázadhatott volna – bár ez soha nem volt valószínű. Minden bizonnyal maga is alapvetően egyetért vele: az idegenszívű és idegen szellemű „elemeket” ki kell ebrudalni a haza földjéről, vagy legalábbis háttérbe kell őket szorítani, el kell hallgattatni, meg kell félelmlíteni.

Tehát végső soron Áder János nem számít.

Politikailag.

De mint mindenki más, morálisan természetesen számít. Minden ember jogalany, de minden ember egyben erkölcsi lény, felelősséggel és szabadsággal. Áder Jánosnak nem kötelessége a tanszabadságért, kutatási szabadságért, szólásszabadságért, gondolatszabadságért – némileg tétova – küzdelmet folytató honfitársaival egyetértenie (bár ilyesmikre többször fölesküdött, de a hivatalos esküdözésekről és fogadkozásokról mindenki tudja, hogy sajnos fabatkát sem érnek). Az viszont kötelessége, hogy ezeknek a honfitársainak hangot és esélyt adjon. Ha ilyen mély a nézeteltérés az országban, akkor – személyes hajlandóságaitól függetlenül – lehetővé kellett volna tennie, hogy az országházi többséggel ebben a kérdésben egyet nem értők véleményét vizsgálja meg az Alkotmánybíróság (vajon nincs-e igazuk benne, hogy a CEU-törvény alkotmányellenes és nemzetközi, Magyarországon is becikkelyezett szerződésekbe és egyezségokmányokba ütközik, azon túl, hogy ellentétben áll korábbi, hatályos magyarországi törvényekkel), vagy legalább még egyszer hányja-vesse meg az Országgyűlés – és az így keletkezett ráérő időben a kormánynak is alkalma nyílnék (nyílott volna) rá, hogy végre megbeszélje a dolgot az érintettekkel, ha ezt már elmulasztotta korábban. Ezek nagyon szerény igények. Akkor is, ha teljesítésükkel nem értett volna egyet a Fidesz-KDNP többi vezetője, ennyit Áder János megtehetett volna – (számomra visszataszítóan szabadságellenes, egyébként elég szokványos) meggyőződésének hiánytalan fönntartásával.

Emiatt föltehetőleg megromlott volna a viszonya a környezetével, de ezt milliószámra vállaltuk – akik nem vagyunk hősök – egyszerű morális és intellektuális megfontolásokból.

Szegény Áder Jánost most alaposan meggyűlöli a magyar ifjúság meg az összlakosság jó fele, pedig ő semmi más, csak szánalomra méltó konformista. Ahogy írom ezt a cikket, látom-hallom az interneten a rokonszenves tüntető fiatalokat, akik egyelőre elég nyugodtan skandálnak egyre meredekebb dolgokat a Sándor-palota előtt, de megjósolható, hogy dühbe fognak gurulni előbb vagy utóbb.

De nem Áder János számít, hiába testesít meg hétfő óta – vétkesen vagy vétlenül, most már mindegy – mindenféle utálatosságokat a tekintélyuralmi féldiktatúra hétköznapjaiból: a szolgalelkűséget, az árulást, a kicsinyességet, a szabad szellem (és a szabad szellemű – fiatal és nem annyira fiatal – értelmiség) iránti tipikusan irigy, alantas utálatot; és mindenekelőtt az elvetemülten rossz ízlést.

A magyarországi, Duna-medencei magyar, európai és nemzetközi kultúra meg tudomány helyett ez a rezsim a hollywoodi parókakészítő, az apródfrizurás lakberendező művészetét és a délibábos, posztfaktuális áltörténetírást részesíti előnyben. Nem azt értem ezen, hogy jelentős tudósoknak és ihletett művészeknek sokkal nagyobb esélyük lenne rá, mint másoknak, hogy közügyekben igazuk legyen – túl sok nagy ember pokoli tévedéseiről és bűneiről tudunk, hogysem ezt elhihessük. A cél az, hogy művelhessék művészetüket és tudományukat: a demokráciában azonban mindenkinek van szava – viszonylag tájékozatlan és nem túl ésszerűen gondolkodó polgártársainknak épp úgy, mint a lángelméknek.

Nekem történetesen kétségeim vannak az angol nyelvű egyetemeken uralkodó, mainstream liberális társadalomfilozófia és politikaelmélet nagyszerűségét illetően, továbbá szíves-örömest elismerem, hogy a jogvédő vagy környezetvédő NGO-k követnek el hibákat – egyáltalán azok, akiket most a társadalomnak meg kell védenie a magyarországi kormányzat önkényétől, nem tökéletesek. Néha a konzervatív bírálat is joggal mutat rá előítéletességre, kritikátlanságra, szűklátókörűségre, vakfoltokra ezekben a körökben – amelyek nem egységesek, és amelyek között (helyénvalóan) sok a vita.

De a magyarországi állam jelenlegi vezetői (és publicisztikai támogatóik) nem szociológiai, közgazdasági, történettudományi, társaslélektani, bölcseleti bírálatot gyakorolnak – s ha szórványosan mégis, akkor döbbenetes tudatlanságuk derül ki – , hanem a közhatalom erejével akarnak megszüntetni vagy gyöngíteni vagy legalább megrágalmazni, lejáratni irányzatokat, nézeteket, elméleti és tudományos jelenségeket, oktatási és kutatási gyakorlatokat, erkölcsi és politikai vélekedéseket.

Ehhöz azonban nincs joguk.

Még a fideszes reformokkal meggyöngített alkotmányosság szerint is vannak az államhatalomtól független szférái a társadalmi létnek – ezekben a szférákban, igaz, általában nem szabad, tehát nem lehet  legitim és legális kényszert gyakorolni állampolgárokkal szemben – , autonómiájukért kezeskedik a jogrend. Ezek a szférák – nagyjából a „civil társadalom” és az egyéni vagy magánélet – persze konfliktusba kerülhetnek az államhatalommal, a kölcsönös beavatkozási lehetőségek azonban korlátozottak. Az alkotmányosság és különféle intézményei mintegy döntőbírókként szolgálnak a közhatalom, illetve az önállósággal és jogokkal fölszerelkezett, ám joghatóság nélküli honpolgárok viszályában.

Ilyesfajta alkotmányos közvetítőként, „döntőbíróként” szolgál az ombudsman (a nép ügyvédje, akit Magyarországon sajnos megfosztottak legfontosabb hatásköreitől, akárcsak az Alkotmánybíróságot) és – alkotmányos vétójoga révén – az államelnök.

Lépten-nyomon kiderül, hogy a magyarországi közintézmények egyáltalán nem töltik be föladatukat, s emiatt még az is kérdéses, hogy egyáltalán „rendezett állapotok” vannak-e még hazánkban, miután a modern jogállamiság – amelynek keretében nem lehetséges merőben személyi hatalom, és nem lehetséges önkény – hosszas tántorgás után az utóbbi évtizedben megbukott: elpusztították.

Előadódhatik olyan helyzet, amelyben – amint a hétfőről keddre virradó éjszaka is láttuk egy transzparensen a Lánchídnál – csak ONE SOLUTION, REVOLUTION (ez a vietnami háború, majd a dél-afrikai apartheid-rezsim elleni tüntetések jelszava volt), vagyis az alkotmány- és törvénytisztelő publikum úgy érezheti, hogy az állam nem képviseli többé a jogot, a társadalmi szerződés megszűnt, a jogot a népnek kell érvényesítenie a törvénytelen állammal szemben. A budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt annyi esze, hogy visszavonuljon kicsit a kudarcai láttán (netadó, vasárnapi boltbezárás, kvótanépszavazás, olimpiai népszavazási kezdeményezés), vagy akár megpróbáljon kedvezni elégedetlen társadalmi csoportoknak (devizaadósok ügye, rezsicsökkentés, stb.).

A diáksággal, a diplomás középosztályi fiatalsággal, az egész értelmiséggel szembeszállni – miközben a teljes nemzetközi közvélemény rokonszenve az ellenfeleivel van, még azok körében is, akik rendszerint gyanakszanak a „liberálisokra” vagy éppen Soros György alapítványaira – , megbélyegezni az állam helyett is nagyszerű munkát végző NGO-kat (az ún. „civil szervezeteket”), a mindenütt idegen ügynököket sejdítő, nem létező összeesküvésekről deliráló kormánypropagandával helyettesíteni a normális, józan párbeszédet: ezt már nem tűri a magyarországi közvélemény (és jegyezzük meg: már az utódállami-kisebbségi magyar közvélemény se).

A mostani tüntetők nem a deresedő 1989-es nemzedék tagjai, mint az eddigi tiltakozók többnyire, hanem a mindeddig politikailag inkább passzív – csöndben undorodó – fiatalok. S ha a fiatalok végre elveszítik a türelmüket, akkor az uralgó jobboldal-szélsőjobboldal világnézeti és politikai hegemóniájának vége szakadhat. Amikor az elmúlt éjjel a tüntető diákok azt kiáltozták, hogy „Magyarok vagyunk!”, ezen azt értették, hogy nem idegen ügynökök vagyunk, nem zsidóbérencek vagyunk, hanem mi vagyunk a magyarok – azaz a hű, alkotmánytisztelő honpolgárok – , nem pedig ti, Orbán és Áder, akikről egyre hangosabban mondják minden forradalmi pillanatra jellemzően: ti vagytok a hazaárulók, mi képviseljük a jogot. Ezen mindenfajta állami sovinizmus kicsorbul. A sztálinisták is idegen ügynöknek neveztek (és részben talán hittek) mindenfajta ellenzéket, már a Bourbonok hívei is titkos társaságokat, szabadkőműveseket, illuminátusokat „sejtettek” minden „fölforgató” mozgalom mögött (és persze „zsidókat”: ez minden európai diktatúra és autokrácia közös vonása, a sztálinistáé is). Ebből a patinás ökörségből nem kér többé – úgy látszik – a mai magyar nemzedék, honfitársaink szeméről lehull a hályog.

A politikai helyzet egyre nyitottabb – és persze mindez nagyon rosszul is végződhetik. A sajtó túlbecsüli az Orbán-rezsim szinte egyöntetű külföldi népszerűtlenségének a fontosságát (a nemzetközi sajtóban Orbán immár mindennek a jelképe, ami gonosz, ami azért enyhe túlzás): a döntés, mint mindig, az egyébként majdnem teljesen eszköztelen magyar nép kezében van.

Én igazán nem óhajtom a csődöt mondott „színes forradalmak” zűrzavarát – minden fölfordulásból lehet újabb parancsuralom vagy tartós válság – , de Magyarország eddigi csöndje megtört. Ha a parlamenti út a méltánytalan választási rendszer és a tehetetlen ellenzéki pártok miatt nem járható, akkor a demokratikus magyar ifjúság megtalálja a hagyományos terepét: a pesti utcát.

Ez se könnyű módszer – de ezen a tavaszon mintha ismét belélegezhetnénk a szabadság levegőjét; a jogos erkölcsi fölháborodás fölényének mámorító érzése járja át a magyarországi társadalmat (nemcsak Budapesten!); a rezsim pusztító ereje (még ha csak pillanatra is) meggyöngült. 2017 áprilisában Orbán Viktor és Áder János nem számít.

A többit meglátjuk.

Szerző: Tamás Gáspár Miklós / hvg.hu