Távoli fények

Előszó az Öt tanácshoz

Amikor bekövetkezett a tudás átalakulása pár évezreddel ezelőtt, akkor a megdöbbenés nem volt erősebben más, mint ma, és ugyanazért.

A vallások, a tudomány és a filozófia megformálódása előtt a hosszú életű civilizációs elitek analóg mintákban vélték föllelhetni a kultuszcselekményeket és az igazságosságot biztosító igazságmintákat. Az igazságminták – az ún. mitológiákban – szerkezetileg hasonlítottak ahhoz, amit hivatottak voltak megmagyarázni. Föl lehetett őket ismerni a kultuszcselekményekben és a jutalmakat, büntetéseket méltányosan, az adott moralitás (és rang) szerint osztogató jogban (bírói ítéletekben), amely(ek)et az uralkodó filozófia (mondjuk a Védánta-Szútra) isteni, azaz permanens módon vázolt föl, ahogyan az emberi lelket, emberi természetet érteni vélte.

Ámde kiderült, hogy az analógiás minta magyarázó ereje csekély, a tudományos alaptételek – a legismertebb példa szerint a Föld kering a Nap közül, és nem megfordítva – nem analógiásak, hanem kontraintuitívak, fogalmiak, összeomlasztva a kozmikus rendet, amelyben az ember helye (szubjektivitása) nem lehetett a középpontban. Mind a matematika, mind az eszközeivel megvilágított és bemutatott természet a relativitáselméletig és a kvantumfizikáig és Gottlob Frege Begriffschriftjéig (1879) és tovább a logikai paradoxonokig és a nyelvi kifejezés megalapozhatatlanságáig az emberi állapotról tudható doxába simult bele a harmónia szépségében a görög filozófia (Parmenidész és Hérakleitosz) és a Biblia koráig ismeretlen belső reflexiókkal, azaz avval a sejtelemmel, hogy az analóg módon fölépített igazságminták – intuitív és szociáletikai érdemeik mellett – megbízhatatlanok, az igazság pedig nem antropomorf.

Amikor „tanácsokat” adunk egymásnak analóg-intuitív szokásparancsokkal szemben – tudomásul véve a régi igazságminták nagyságát és bukását –, akkor tudnunk kell, hogy a saját vélekedésünk (doxa) nem szabhat irányt, mert a tudomány a dezantropomorfizáló műveleteivel sikert ért el az ismeretek megszerzésében és rendszerezésében, teljesen függetlenül attól, ahogy az emberi közösséget és tudást elképzeljük, a politikában ma még éppen úgy, mint hat-hétezer esztendővel korábban tettük volt.

Amikor a saját kertünkben, házunkban, tanácstermünkben, templomunkban, főterünkön, lázadó gyülekezetünkben megpróbáljuk fölmérni szükségleteinket (hogy majd kielégíthessük őket) úgy, hogy az alkotmányosan meghatározott tekintélyeket zárójelbe tesszük (vagyis magunk készülünk autonóm módon cselekedni az intézményes kényszerek messzemenő figyelmen kívül hagyásával), akkor a nyilvános cselekvés nem analóg, nem antropomorf mintázatát kell bemutatnunk – ám ez a mintázat nem áll rendelkezésünkre minden további nélkül. A természet és az emberi elme (logikai, nyelvi szabályszerűségek, rejtett lényegiségek, amelyeket a marxizmus és a pszichoanalízis hoz a fölszínre a maga kritikai munkájával) megértéséhez, értelmes közösségi-szimbolikus használatához, a hétköznapi tapasztalat mit sem ér.

A tudományos kutatásban a gondolkodó és kísérletező át kell hogy pillantson a „túlsó pólusra”, ahol nem a kultuszcselekményekbe belegyökérzett szimbolikus lény megértését, fölmentését, kiengesztelődését, vigasztalódását fogja meglelni, hanem valami ismeretlent, eddig nem ismertet, amelyet senki nem az ő javára (vagy kárára) tervezett: a tudomány (logika, matematika, nyelvészet, antropológia) releváns lehet anélkül, hogy a szimbolikus lény igényeiről bármit gondolhatna. Akkor se, ha a nem antroporf tudás egyben szubjektív, mert csak a szubjektum fölemelkedésével érthető meg az, amit filozófiai otthonunkban (a XVIII-XIX. század fordulóján) szellemnek neveztek (a szubjektumban rejlik az igazság és az Egész), de nem azért, hogy az analóg mintát visszahozzák (ami Kopernikusz, Kepler, Galileo, Descartes, Spinoza után elképzelhetetlen), hanem azért, mert az emberi szubjektum képes a nem rá szabott ismeretet elsajátítani, és ebben az új helyzetben – kivetve az univerzum közepéből – megváltoztatni az életét. Úgy, hogy a szabadsága feszültségben vagy egyenesen konfliktusban áll mindavval, amit megismerhet, ha az objektum benne van a szubjektumban. De csak akkor.

Ez fájdalmas lehet mind az aszkétikusnak, aki ritualisztikusan ismétli (belső reflexiója tárgyává teszi) a kultuszcselekményt vagy a mitológiai emléket, hogy beindítsa ő is a szellemet, mind pedig az eudaimonisztikus (boldogságkereső) zarándoknak, aki szeretetét cipeli magával, hogy fölajánlhassa vakon annak, akivel még nem találkozott. A fontos mindkettőjüknek, hogy a Szellem világítson.

A „másik póluson” a kutatónak a nyilvánosan megvitatható eljárások áttetsző sikere vagy látványos kudarca (ld. a logikai vagy halmazelméleti paradoxonokat) ad a kényszerű intézményi és szokásrenddel szemben igazolást. A közösség reformakaratát rokonszenvvel kísérő gondolkodó igazolása elvben hasonló, de állandóan ki van téve a doxa hullámverésének, apályának és dagályának, amelyből kénytelen úgy kiszólni, hogy a közösség kedvenc hierarchikus rendképzeleteinek vagy ellentmond, vagy nem. De szeszélyes-önkényesen nem teheti, át kell pillantania a túloldalra. A tudós a kísérletre, a bizonyításra, a matematikai logikára fog nézni, ami igazat adhat neki; de nem maradhat meg szimbolikusan előre szabályozott szükségletei körében. Ugyanis ezek nem részei az önreflexív tudásának, amely morálisan disztingvál. Az állam és a csoportos rutintól (vallás) elszakított, elszigetelt cselekvő a nem antropomorf tudásra van utalva, neki is át kell pillantania nagyjából ugyanarra az episztémikus környékre, ahol a tudós dolgozik, s ahová néz, ha pihen.

Ez azonban nem mindenestül axiomatikus, hipotetikus-deduktív vagy reduktív tudás, hanem az, amit Platón óta filozófiának nevezünk.

Ha valaki sem a puszta doxával, sem a régi (metafizikai) igazságminták rekonstrukciójával nem elégszik meg (bizonyosan jót akar tenni, nem pedig illúziókat kergetni vagy konfuciánus módra hagyományt barkácsolni minden sarokfordulónál „a régiekről”), akkor a filozófiához kell folyamodnia, amely a dialógusnak egészen sajátos alakváltozata.

Amint látni fogjuk, itt nem a bizonyosság lép föl, bár a „túlsó” fogalmából a legkevésbé zárjuk (zárhatjuk) ki a vallást (illetve tkp. a teológiát), amely az elmúlt egynegyed évezredben  a belső kritikai reflexió egyik legreménytelibben nyugtalanító vehikuluma volt.

Hiszen ki más mondta, hogy „Isten halott”, mind közül a legmegfoghatatlanabb mondatot, ha nem a szinoptikus evangéliumok meg apokrif társaik…? Az Úr meghalt a keresztfán, ilyesminek a kimondására senki nem volt képes, csak maga a hit. Ettől fogva a kultuszcselekményekre, mitológiára, megváltó ígéretekre építő „szervezett vallás” valójában nem létezhetett tovább.[1] A filozófiai „szigor” itt arra irányul, hogy a fogalmiságban adott nem antropomorf beszéd önállóságot nyújtson a tekintélyi viszonyok zűrzavarába keveredett, az intézményi kényszerekbe csak részben beletörődött, államtalan honpolgár – azaz a polgár, a burzsoá – ezekből az elnyomó osztályviszonyokból kiszabadulhasson, végrehajtsa a fölvilágosodás végrendeletét:

az önálló analízisre fölépülő filozófia és tudomány mintáját alkalmazza az emberi együttélésre,

lerázva magáról a represszió esztétikailag és vallásilag elviselhetetlenül csúf nyomait.[2]

Tehát a „túlsó pólus”, amely az igaz esélyét mutatja föl, nem egyszerűen „menti meg” a szokás- és kényszerrendből kilépő, „fölvilágosodott”, polgári individuumot az osztálytársadalom bélyegétől. A doxa ellenében művelt, „platonista” emancipatorikus politika, amelynek a tekintélye per definitionem nem stabilizálható reprezentatív közösség (intézmény) híján, amelyből az utolsó az 1945 és 1989 közötti defenzív, antifasiszta (amúgy igen tisztátalan[3]) osztálykompromisszumból származott, de azt a tekintélyt a történelmileg példa nélkül álló technikai és népjóléti fejlődés, egyenlőségi átrendezés és a sok évtizedes európai béke – részben látszólagos, rengeteg repressziós elemet tartalmazó – teljesítménye támasztotta alá. Ebbe a teljesítménybe beletartozott az antikapitalista kritikai diskurzus több irányzatának a korlátozott, manipulált kulturális (akkor politikainak is hitt) befolyása. (Itt olyan konszenzusok állottak fönn, amelyeket ma el se lehet képzelni.)

Ez a tekintélyi szerkezet – szekuláris állam a rendi-biopolitikai egyenlőtlenség, pusztító hierarchia elnyomásának tekintélyi politikájával – régen összeomlott, és ellenfele, a főleg egyenlőtlenségi doxa (általában a posztfasizmus valamelyik változata) elárasztja az állam alól kiszabadult polgári társadalom dekadens formációit.

Ámde az állam nélküli emancipatorikus („platonista”) tekintélyváltozat versus a rendi (azaz politikai értelemben is egyenlőségellenes) tekintélyváltozat konfliktusának vannak előképei, amelyeket a liberálisok helytelenül az állami repressziónak tulajdonítottak, a szociáldemokraták pedig a vállalati „gazdaságra” redukált represszióelemeknek. De magának a ténynek – a francia forradalom óta diadalmaskodó, de szüntelenül támadott emancipáló tekintély vereségének az európai fasizmussal szemben (ez volt a rendszer szégyenletes titka!) – a „rendfönntartó elit” valamennyire a tudatában volt.

Ez a tekintély megszűnt, nem segíthet – óriási költséggel (lényegében önfölszámolással) tartotta fönn az európai győzelemre többé nem számító nemzetközi munkásmozgalom –, ezért másféle tekintélyképzést, szellemi orientációt kell a politikailag megszűnt szocializmus helyébe állítani, és a jobboldal sejtelmeivel sajnálatos összhangban föl kell készülni a posztfasizmussal való tartós együttélésre, ameddig ez nem vesz esetleg „totalitárius”, diktatúrás formát, amire kevés jel mutat.[4]

Éppen ezért érdemes a doxától (vagyis: a megjelenítés, a reprezentáció, a többségteremtés, a technikailag használható nyilvánosság, a közvélemény-formálás, a kultúraipar/tudatipar eszközeivel létrehozott „parlamentarizmustól” és „többpártrendszertől”) függetlenül létrehozni a „túlsó pólust”, amely önelemzés/önvizsgálat, szellemi önmegvilágítás segítségével önállóságot kínál az eldologiasodás elől menekülő aktoroknak. Az általunk most fölhozott példák nem tetszőlegesek, hanem történelmiek.[5] Kétféle értelemben is. Egyrészt Hegel folytonos kritikai önvizsgálata példát mutat az intézményen kívüli tekintély fölépítésére (amit keresünk), másrészt olyan korba érkeztünk el, amelyben a filozófia sem marxi, sem nietzschei értelemben nem cselekvés már.

Ezt – ugyan nem hibátlanul – fölfogta 1980-ban kiadott könyvében Michael Theunissen.[6] Ami a tudományban kísérlet, logikai-egyneműségi és koherenciabizonyítás, alkalmazási siker, világmagyarázat kiterjesztése – általában kontraintuitív sémákban –, az az intellektuális és politikai munkában a filozófiai kontroverzia, amely akárcsak a tudomány nem antropomorf igazságsematizmusai, befejezhetetlen.

Ebben az önmagunkkal (is) folytatott vitában – amely végül (ha nem is teljesen egalitárius) minden más létezésmód föltételezését megengedi, ha el is kerülné a közvetlen konfrontációt, mert a tekintélynek, amelyet elnyer, nincs többé intézményes alátámasztása: az állam csalékony ködképnek, fantáziának bizonyul, amint azt a modern föladatát nem tudja teljesíteni, hogy a rendi és biopolitikai hierarchiák visszaállítását megakadályozza. Ennyiben a modern világi állam ma már alig több, mint kísértet. Pusztán fegyveres visszhangja az egalitárius vagy antiegalitárius doxának, amely a globális tőkés gazdasági mozgásokat, illetve a kommunikációs univerzum (internet stb.) gondolat nélküli vonaglásait követi. Valamilyen „jobb rendszer” követelése (hiszen nincsen rendszer, csak állapot) értelmetlen. „Hatalom” természetesen van, de az egyre elvontabb jog és a puszta barbár önkény között nem feszül az egykor megvolt („természetjogi”, „állami”) legitim kényszer. Ennek a restaurációjára semmi remény. (Már ha valaki erre vágynék.)

Nem lehet ugyanakkor pusztán nyelvi formulákra redukálni a valamikor még politikai rendszerként (polgári társadalomként) is működő tőkeviszonyt, „kapitalizmust”, mondja a Grundrisse.[7]

A szenvedély- és vágybeállítottsági inspirációs és rögzöttségi szisztéma közvetlenségnek tűnik föl, mintha nem is léteznék – a mai értelemben véve kb. hat-hétezer éve – kultúra, azaz közvetítettség, amelynek köszönhetően van társadalom, leszármazás, együttműködés, vallás, önvizsgálat (aszkézis, önmegtartóztatási stratégia, önföláldozás a tekintélyért), majd a történelem kései fokán a birodalom (dicsőség) és az egyház (alázat) elkülönböződése. Ez az elkülönböződés (megkettőződés) teszi lehetővé a hatalom megkettőződését is, amely nem engedi a tekintély homogenizálódását, egyneműsödését. Amikor a homogeneitás vágya föltámad (egyszerre szűnnék meg a polgári társadalom és a szocializmus, amely históriailag együvé tartozik), akkor egyrészt a fasizmus-nácizmus kiloccsan a világóceán partjára, de ez a vágy nem kielégíthető; a homogeneitás lehetetlensége akut boldogtalanságot okoz. (Ezért se lehet a fasizmust mint világtörténelmi jelenséget a fajgyűlöletre, antiszemitizmusra és más biopolitikai megsemmisítő, rendekre osztó, az „emberiség” fogalmát fölszámoló irracionalitásra redukálni.)

A fasizmus az államra és tőkére épülő modernség fölbomlása, és a bomlásnak is van politikája, ezúttal éppen a tekintély (mindenekelőtt az intézményi tekintély) tisztázhatatlanságának, föllelhetetlenségének a politikája. „Általános prostitúció”, mondja a Grundrisse. Korlátozatlan, nyelvi mintára csonkított vágykifejezés, nosztalgia a közvetítetlenség, a közvetlenség iránt.

A közjavak kisajátításának, apparátusi erőszakcsoportok közötti adományszerű szétosztásának, majd szétszórásának és nem intézményi, ám hatalmi irányzékbeállításának, azaz az állam totálisan destruktív tekintélyvesztésének és egzisztenciális túlerősödésének az apokaliptikus gyászmenete az a gyakorlóterep, amelyen a külső fegyelmezés érvényét veszti (ezt a nem létező „gazdaság” és a nem létező „pszichológia” helyettesíti), a rabság mégis nő.[8]

Amikor Adrian Leverkühn visszavonta a IX. szimfóniát, akkor az „emberiség” fogalmát fölállító forradalom civilizációját adta föl.

Ugyanakkor a IX. szimfónia pusztulása ellenállást is kiváltott az emancipáció katartikus drámájától megfosztott, az akkor még létező „emberiség” körében: Bartók Concertója öniróniáival, korális népiségével, az állítólagos ellenségek egymás szólamaira felelgető madárszavával, önfölszabadító – a múltra is tréfásan hivatkozó – pátoszával összefoglal mindent, amiért kár. A IX. szimfónia és a Concerto úgyszólván mindent megzendít, megszólaltat, amit a szabadság egyediségének vélhetünk, és ha az ebből fakadó méltóság téves, akkor minden téves.

Kérdés, hogy a „túlsó pólus” tekintélyi centruma lehet-e egyszerűen „a szépség”.[9]

A műértő, a műélvező, a műbíráló, az esztéta, a poétikus értelmező, a gyűjtő, a szemlélő: ő kétségtelenül az elhunyt polgári társadalom csonkán megmaradt állagának adminisztrátora, a csalódott örökös, akinek elsősorban szól az emancipáció emlékét fönntartó, forradalmi gesztusokat reprodukálni képes, virtuóz művészet. Vajon része van-e a „túlsó pólust” megjelenítő filozófiai kontroverziában? Aktív részvevője lehet-e a múlt fönntartásának, a műveltség diszkurzív élesztésének (reformkor, „kiművelt emberfők”, jó ízlés és jó modor), a tudás nem kultikus megbecsültségének, a szenvedés csökkentése primátusának? S mindez a barbárság környezetében, beleelegyedve a kegyetlenség láncolataiba. Hiszen a műértő – az értő – a legföltűnőbb alakja a polgári maradványkultúra frízeinek és metopéinak.[10]

A „természet” alakjában a körvonalait vesztett „emberiség” túlélése rejlik, amelynek az igazgatásából kivonult a valaha az intézményekkel (az állammal és a „műveltséggel”) azonosított ráció, amely megóvhatná a tópartot, a ligetet, a csermelyt, a horhost, a kertet, az ösvényt, mert szép s mert megilleti az ődöngőket, lófrálókat és settenkedőket – de nem teheti. A környezeti válság (globális fölmelegedés és „a nemzetközi államközösség” ökológiai csődje) fölmondja a természet és a civilizáció paktumát, amely a „humanizmus” alapvető közhelye volt. A pusztulás – beleértve a zsarnoki kegyetlenség nyílt, dicsekvően kéjes gonoszságait, amelyek egyre általánosabbak – a világállapot tartozéka, megütközés, megbotránkozás nélkül. Ez az állapot ugyanakkor a lázadók állapota is, a (poszt)fasiszták sem megkeseredett kispolgárok, hanem a banalitást ki nem állható zendülők. Igazi kifejező eszközük, művészetük a szándékosan rossz zene és a szándékosan rossz költészet. Ennek a csikorgása nem tanulságok nélkül való, de nem új.[11] A polgári társadalom megszűnőben lévő adminisztrálásának (ezen belül a szétmálló kultúra- és tudatiparnak), az inkoherens akcióplatformoknak (mindenekelőtt a tulajdon jogi és fizikai szilárdságának, mindközönségesen a bűnözésnek) a fölülkerekedése (amint azt Conrad és Brecht és Céline megjósolta annak idején) nem giccset, hanem szadisztikus ijesztgetést hoz elő a katasztrófából, amely mögül immáron hiányzik az, ami Proudhon szerint a proletariátus forradalmi előnye, ti. hogy ijesztő.

Az ideákra (a szellemre) visszautaló közösségi projekció – az állami kényszerrendszer eszközeit nélkülözve – a reformáció óta „a vallás” szociális immanenciát zúzó, szellemet és szépséget szabad, önálló és rögtönző formájában – jelzi, hogy a kapitalizmus többé nem „civilizáció”, mert a polgári társadalom bensőségét nem szavatolja a szervezett erő. „A modern vallás” (ahogyan a klasszikus német idealizmus kínjai mutatják) szabad, személyes, ereje érzelmi, erotikus, a szókratikus funkciót tölti be. (Sajnos ennek az ábrázolásában Max Weber és Georg Simmel nem elég erélyes.) A virtuóz vallásosság elveszi az intézményes kényszertől az egyetemességet és a szellem megvilágító erejével együtt az aktualitást és az objektivitást. „A túlsó pólus” nem antropomorf megszilárdulásával, kijegecedésével, túlmoralizálásával egyre közelebb kerül a filozófiához, amely nem hajlandó többé rekapitulálni a magánvaló dolog némaságát. A vallásos közösség – esztétikai, élvezeti, erotikus, művészi-alkotó-rögtönző, képzeletgazdag, szépségében az alázatot bemutató, de az alázattól elszakadt önkívületben – a régi kényszermechanizmusokat (metafizika nélkül) helyettesíti, és a engedetlen kisebbség számára ábrázolja a politika elmúlását. Ha a szellemben („a megismerésben”) eleve benne van a tárgy (az objektivitás), akkor minden eszmeileg igazolható együttlét legitim, és semmi sem legitim rajta kívül.

A művészi, matematikai, filozófiai, vallási virtuózok a rendi társadalom „emberiséget” tiltó, antiegalitárius lázadóival konfrontálódnak (a sok tiltás közül kiemelkedik a nők folyamatos megalázása és a „nemzedéki kérdés” – kevés gyerek, sok öreg –, amelyben a fasiszta energia, undor, viszolygás, férfias szépségkultusz, hősiesség, büszkeség, kényesség, atléticizmus mutatkozik meg): ebben a konfliktusban a „zsarnokság”, a „diktatúra”, az „autoritarizmus” elleni hagyományos humanista, schilleri „harc” többnyire okafogyott, a változó fókuszú átértékelések átcsapnak egymáson, a fasisztákkal együtt kell élnünk, nem fognak eltűnni, ahogyan a tekintélypótló virtuózok esztétikai és palimpszesztus-mámora a „népet” fogja helyettesíteni szövegben, zenében, képben, informatikai rokokóban és fantáziavakságban.[12]

Az eddigi hivatalos tekintélyek korhadását mutatja, hogy van olyan európai kormány, amely az egyébként csak a zárt neonáci terrorcsoportok (ld. a norvégiai és új-zélandi tömeggyilkosságokat) ideológiáihoz tartozó „le Grand Remplacement” (a „kulturális marxista” összeesküvés színesekre cserélné az európai fehér lakosságot, meleg és transz dominanciára a heteronormatív világrendet) „elméletét” tekinti saját doxájának.[13] Mindeközben ez a kormány (és a többi hasonló) a triviális üzleti modell szerinti rutintevékenységét is zavartalanul folytatja, ami már föl sem tűnik senkinek.

Az, hogy ezekben az esetekben ki beszél, nem tisztázható, de nem is akarja tisztázni senki. A totalitárius önfegyelmezés és a valaha nagyon is valóságos „lakosságcsere” (azaz a holokauszt) a posztfasizmusban nem lép elő, az ún. parlamenti demokrácia külszíne fönnmarad, mert irreleváns. Az informális kulturális kezdeményezést hiába próbálja kézbe venni a megmaradt „állam”, minden középponti tekintélyformáció nevetséges, amire nyilvánvalóan a szélsőjobboldal is régen ráébredt már. A liberális publicisztika evvel a nevetséges maradékkal viaskodik és teszi saját magát is nevetségessé, az intézményes kényszer maradéka ugyanis reménytelen elavult. A régi tekintély legföltűnőbb eleme, az egyház (mindenekelőtt a katolikus és az evangélikus) még Kelet-Európában is kilép a „nemesség” és „papság” rendi kiváltságcsonkjainak – a fehér hím hivatalképesség és kulturális tekintélyhordozás erőszakkal páncélozott – (poszt)fasiszta praxisaiból, amelyeknek a megerősítése a valódi munkája volt 1945 előtt (és egyik munkája lehetett volna 1989 után egy ideig).

Ámde az az emberiség mégsem szégyenkezhet, amely azt a szöveget előállította, amely egészen különös csillagórán születhetett. Itt időben vissza kell hátrálnunk 1800-ba.[14]

„Ez a teljesebb egyesülés a vallásban, a véges életnek az a fölemelkedése a végtelen élethez, amely valami végesen korlátozott, azaz tisztán objektív vagy tisztán szubjektív megmarad mint lehetséges, amely ebben az emelkedésben és kiteljesedésben az ellentétes önállításban ismét önállósul: ez nem abszolút szükséges; a vallás a végesnek a végtelenhez való fölemelkedése mint állított életé, és ez szükséges, mert amaz emettől meghatározott [denn jenes ist bedingt durch dieses]; de hogy a szembeállás és egyesülés milyen fokán marad meg állva az emberi nemzetség egyik meghatározott természete, a meghatározatlan természetre nézvést véletlenszerű. A legteljesebb önállóság azoknál a népeknél lehetséges, amelyek élete a lehető legkevésbé szétszaggatott és különválasztott, azaz a boldog népeknél; a boldogtalanabbak nem érhetik el ezt a fokot, hanem az elválasztásban és egyik elemük [Glied] fönntartásáról, az önállóságról kell gondoskodniuk; nem szabad elvesztéséről ábrándozniuk, legnagyobb büszkeségük az elválasztás megszilárdítása, hogy az egyetlent megőrizhessék; lehet a szubjektivitás oldaláról önállóságként szemlélni vagy a másik oldalról mint idegen, távoli, elérhetetlen objektumot; a kettő egymás számára kölcsönösen elviselhetőnek tetszik, annyira szükséges, hogy minél erősebb az elválasztottság, annál tisztább az én, és annál inkább az ember fölött és tőle messzi van; minél nagyobb és különválasztottabb a belső, annál nagyobb és különválasztottabb a külső, amelyet mint önállót állítanak, minél megláncoltabbnak tűnik föl az ember; de éppen az óriási tárgy általi lenyűgözöttségnek köszönhető a viszonylat rögzítése; véletlenszerű, melyik részt ragadja meg a tudata, vagy az, amely féli Istent, amely az ég minden ég fölött, minden kapcsolat és odatartozás fölé magasztosul, az egész természet fölött lebegve mindenható, vagy mint tiszta ént, e test romjai és a vakító napkorongok fölött és a ti örökké új naprendszereitek fölött, villogó napjaitok fölött fogjátok fölállítani. Amikor a szétválasztás végtelen, akkor a szubjektív és az objektív rögzítése egyre megy, de a szembeállítás megmarad, az abszolút végesé az abszolút végtelennel; a véges élet emelkedése a végtelen élethez csak a véges élet fölötti emelkedés lehet; a végtelen a teljes, nem amennyiben a végtelen totalitását szép egyesülésben szembeszögezik, hanem amennyiben az egyesülést fölhárítják-fölfüggesztik [Aufhebung], s a szembeállítás az én lebegése a teljes természet fölött, avagy a függés a minden természet fölött létezőtől. Ez a vallás magasztos, félelmetesen magasztos lehet, de nem lehet szépen emberi; ilyen az a boldogság [Seeligkeit], amelyben az én mindent szembeállít és alávet, ami alatta van, az idő megnyilvánulása ez, ami alapjában ugyanazt jelenti, mint az abszolút idegen lényeg, amely nem lehet emberré, attól függ, hogy ezzé vált-e (az időben), amikor ez az egyesülés abszolút különössé válik mint abszolút egyetlen – a legméltóbb, legnemesebb, amikor egyesülése az idővel nemtelen és alantas leendene.”[15]

***

Öt tanács

Az Amnesty International – ez az érdemdús és bátor szervezet, amely a nevében hordozza az irgalom, a könyörület, az együttérzés evilági jegyeit – megtisztelt vele, hogy néhány kérdésére választ kért tőlem.

Ezek közül a kérdések közül a legnehezebb az volt, hogy mit tanácsolnék a magyar közvéleménynek – valamiért öt pontban –, ha megváltoznék a fönnálló rendszer valaminő történelmi csoda folytán, nyilván szabadabbra és jobbra.

Megpróbálom.

§1.

A náci/fasiszta megrázkódtatás után, amelyet sokan sejtettek előre, de mégse mertek ellene cselekedni, mert hihetetlennek tűnt föl, hogy mind a keresztyén vallások, mind a fölvilágosító hagyományok alulmaradjanak a világnézeti küzdelemben – márpedig alulmaradtak a két világháború között –, óvatos helyreállítási munka kezdődött el, amely az erőszak és a kompromisszum vegyülékének bizonyult, főleg Európában. Itt a visszatért és bosszúszomjas kommunista világmozgalom (és hátterében a Szovjetunió és Kína) helyet követelt a munkásosztály korporatívan értelmezett érdekérvényesítésének és hatalmi aspirációinak. Különféle neveken, de a compromesso storico érvényesült mindenütt, kimondatlan célja – a békepolitikának és a radikális változások elvetésének mindenekelőtt – a fasizmus föléledésének az elkerülése volt: nehogy a fasiszták még egyszer mozgósíthassák a szubaltern osztályokat saját maguk, a polgári társadalom és „a humanizmus” ellen. Ezért le kellett törni minden mozgósítási lehetőséget és a nép minden spontán önmozgását, ahogyan különösen Olaszországban volt látható az 1970-es években, ahol az egyház, a nagypolgárság, az elnyomó fegyveres apparátus, a maffia, a hatalmas kommunista párt és a baloldali szakszervezetek összmunkája folytán az intellektuálisan és stratégiailag magasrendűen tagolt forradalmi szerveződés elbukott, nem utolsósorban az antifasiszta rettegés osztatlan uralma következtében.

A fasizmusok, különösen a nemzetiszocializmus természete a Frankfurti Iskola erősen pesszimisztikus kritikai művében tárult föl: Franz L. Neumann, Otto Kirchheimer, Ernst Fraenkel már az amerikai emigrációban keletkezett (részben egymásnak ellentmondó) jogelméleti és szociológiai írásai kielégítően leírták a fő veszélyforrást (és határait), főleg a híres-nevezetes Behemoth (1942), a fasizmuselméletek halhatatlan klasszikusa. Franz L. Neumanntól tudjuk, hogy a nemzetiszocializmus acélosan totalitáriusnak látszó fémburkában zűrzavar és bizonytalanság rejlik, hogy a fasiszta szisztéma inherensen instabil. Ennek az egyik oka, hogy – amint azt mindenki tudja – megtévesztésen alapul, jelesül azon, hogy megszünteti a kapitalizmusban szokásos különválasztását a gazdaságnak és a politikának (ebbe beleértve a militarizmust), és azon, hogy az egységes nemzeti sorsot a katonai állam az újrafogalmazott, apokaliptikus közérdek szerint igazgatja, megőrzi mégis a magántulajdon szuverenitását amellett, hogy a tulajdonosok osztálya, a polgárság elveszti politikai és szimbolikus hatalmát, kedvenc kulturális illúziói összeomlanak, megalázó módon hatálytalanítják őket. Ezt a második világháború utáni antifasiszta konszenzus nem tűrhette, de a korábbi „nemzeti” keretek között erőtlen lett volna ellene. Így alakult meg a két világrendszer – a kapitalista és az állítólag „szocialista” – együttműködésével az ENSZ a maga máig képzetesen „érvényes” emberi jogi (főleg az emberi méltóság tulajdonképpen új, 1945 utáni alapfogalmát jogfilozófiailag életre keltő, messze hangzó) retorikájával. Elfelejtett, de hatalmas arányú alkotmányozó munka ment végbe éppen a fasizmus által a mélybe taszított Olasz- és Németországban (ott az egyes szövetségi tartományokban is példátlanul merész humanista alkotmányszövegek születtek, de az NDK-ban is), nem szólva a harsogó szavú nemzetközi egyezségokmányokról, szerződésekről és kiáltványokról.

Később, botladozva és rögtönözve az Európai Unió alakult meg pótszerként – hiszen az ENSZ-et megbénították a Szovjetunió és a vele szövetséges harmadik világbeli diktatúrák – a nyugati polgári életközösség képviseletére, amelyet a nemzetállamok, mély jogi, politikai és érzületi reformjaik ellenére is képtelenek voltak megjeleníteni. Ennek az életközösségnek a kudarcát ma látjuk beteljesedni, hiszen nem képes a régi Nyugat határain túl a preferenciáit akár még csak meg is értetni, beavatkozása minden kelet-európai államban, de a saját bizonytalan perifériáján (Olaszországban például) regresszív, olykor kimondottan fasisztoid lázadást vált ki, a szabadság kényszerűségének, kikényszerítésének ismeretes paradoxona miatt, amelyre már Robespierre is panaszkodott (senki nem szereti a fegyveres – esetünkben technikailag és pénzügyileg erősebb – hittérítőket). A Behemoth belső rendetlenségét már nem rejti a squadrista vagy SA-egyenruha, az Európai Unió eredetében 1945-i polgár-munkás kompromisszuma az osztályviszonyok eltolódása miatt egyszerűen elavult. A „szocializmus” mint kihívó, belső vitapartner, dialektikus (néha baráti) ellenfél nem lehet többé a polgári társadalom támasza – mert mind szociáldemokrata, mind nyugat-európai „kommunista” alakváltozatában a polgári társadalom egyik alappillére volt, akárcsak az alapjellegében nem polgári egyház is –, elvesztette ugyanis azt a régi szerepét, amellyel egy lépéssel mindig a dolgozók stratégiai képzelete és vágykomplexusai előtt menetelt, erre már nem volt szükség, mert ezt a „népjóléti” munkát az új korporatív kapitalizmus a „szocializmus” nélkül is könnyedén elvégezte. Jelképes dolog csak, de Olaszországban a kommunista párt egyesült sok évtizedes ellenfelével, a politikai katolicizmussal egy igen szerény igényű és nem túl sikeres liberális pártban. Miközben körülötte tombol a fasiszta fecsegés, amely helyettesítő élvezetet és represszív-szadisztikus szórakozást kínál a szurkolóknak.

Ezt a féloldalas megalkuvást és még mindig a nagy  rettegéstől diktált „pragmatizmust” kínálja a nálunk tévesen, de igen ravaszul „baloldalnak” nevezett kör. Az eredmény látható: a félelmi komplexumoktól diktált zavaros politikák dominálnak, mintha a tőketulajdon nélküli dolgozókat meg kellene vesztegetni több fogyasztással, hogy ne ártsanak maguknak végzetesen.

Ezt nem tanácsolnám a kelet-közép-európai nemzeteknek, mindenekelőtt Magyarországnak.

A baloldalon talán szokatlan módon (hiszen ez alapvetően mégiscsak konzervatív attitűd) arra van szükség – többek között –, hogy a múltat megvédjük.

Azt a múltat természetesen, amely a represszió és a szenvedés csökkentését, a megbocsátás, kiengesztelődés, kölcsönös elismerés programját vitte végbe – nálunk legalább eltervezte, igen magas szellemi és erkölcsi színvonalon a reformkorban (amiből aztán a császári abszolutizmus realizált morzsákat később, a forradalom tragikus, mert elkerülhetetlen bukása után) –, és amely mindenütt a Duna-medencében a szellem, az Ige és a Betű nevében próbált először erőszakmentes átalakulást. Nem véletlenül épített hidat és alapított akadémiát Széchenyi. Nem pedig nemzeti hadsereget és szeparatista terrorcsoportokat a Habsburgok ellen. A gondolatnak kellett volna fölszámolnia az elmaradottságot és a nyomort, és emberi méltóságot nyújtani (akkor még „fölülről”) az írástudatlanoknak és mezítlábasoknak, kiterjeszteni a nemesség részben képzelt történelmi (lovagi) erényeit a pórok viskóira. A kézenfekvő kritikai észrevételeink ellenére ez megjegyzendő: a szellem – a kritikai vizsgálódás és a hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség – a szerzője a társadalmi reformnak, nem a szociális, az egyenlőségi szenvedély, amelynek Petőfi, azaz a forradalom a mestere.

Akárcsak Petőfi idejében, a forradalmi politikai szubjektum hiányzik ma is. Akkor a világhelyzet kényszerítette ki a forradalmat a vezetők, a Kossuthok szándékai ellenére. Ma ilyen helyzetet nem nagyon látunk (egyelőre), ezért az intellektuálisan komolyan vehető terv az, amit hazánknak tanácsolunk. Bárki megtekintheti a vízügyi szakemberek összehangzó tanácskozásait, akik többet tesznek a haza megmentéséért, mint bármelyikünk. És hasonló reformenergiák köztudomásúlag mindenütt fölbukkannak, bármennyire gátolja őket – lásd a CEU és az MTA elpusztítását, az egyetemek nagy részének kiszolgáltatását a politikai-hatalmi csoportoknak „alapítvány” és „kuratórium” álnéven, a közgyűjtemények politikai kisajátítását és merő látványossággá silányítását – a jelenleg még fönnálló, tartós, de bensőleg instabil rendszer. Ugyanakkor, mint megannyiszor, a sokat gúnyolt, de a fejét használó kelet-közép-európai, magyar értelmiség (itt most eltekintve saját preferenciáimtól és elfogultságaimtól) lassacskán újra megpróbálja teljesíteni a műveltségi, szaktudási előnyből fakadó morális kötelességét. Az ország és a közelebb fekvő térség békés reformja, környezeti, egészségügyi, kulturális gyógyítása csak a hatalmi ellenállás, represszió és előítéletes tudatlanság ellenében, egyben vele a társadalomban elvegyülve lehetséges. Nehéz helyzet, de nem megoldhatatlan, amint azt a rendszerváltás – megrágalmazott – története is mutatja. Mi történt akkor? Nem integrálisan, de az, hogy az akkor már mintegy húsz éve működő demokratikus ellenzéknek voltak eszméi, amelyek egy része fölélénkítette és befolyásolta a magyar közszellemet. Volt gondolat, és sokan megpróbálták valóra váltani. Ez továbbra is lehetséges.

A helyzet annyiban más, hogy az országnak döntenie kell (a szívében, elméjében), mit akar kezdeni Európával, a nyugati polgári társadalom által kifejlesztett ideaszerkezettel, a környezetvédelemtől a feminizmusig. Ez a döntés többé-kevésbé szabad, láthatjuk, hogy az Európai Unió keleti részén mások az uralkodó eszmék (a legföltűnőbbek: a lengyelországi abortusztörvények és az orosz kisebbségekkel szembeni bánásmód a balti államokban, továbbá az egyre súlyosodó cigánykérdés az egész térségben, a menekültkérdés pedig a Nyugatot is kínozza és megosztja). Nyugodtan mondhatnánk, hogy döntsünk önállóan, senki másra nem kell tekintettel lennünk, de ez hazugság volna. Azért, mert a térségünk egyik konstituens eleme éppen a Habsburg típusú, „jozefinista” fölvilágosodás, amely az európai polgári berendezkedés egyik alappillére, és amely a magyarországi modernség szerves része. (Ezt nevezték mindig a nagy hagyományú radikális jobboldalon „zsidónak”. Ami empirikusan nézve nevetséges, de ideológiailag nem oktalan, meg persze hatékony.) A magyar műveltség nyugati, polgári és proletár komponensét – ezt oly világosan láttak olyan emberek, mint Ady, Bartók, Bibó – idegennek, gyökértelennek bélyegezni történelmi tévedés.

Ugyanakkor az eszmék hiányát „keletinek” bélyegezni szintúgy téves. Magyarországon olyan politikai erők lépnek föl, amelyek mereven tagadják, hogy elveik és eszményeik lennének. Ez a szó szoros értelmében persze nem igaz, csak a sorsunk tudatos alakításának lehetősége iránti bizalmatlanság jele, a másik félelmi komplexum, amivel sajnos tele van a történelmünk. Az eszmények implicitek, hallgatólagosak, mintha szégyen volna bármiben bízni, ami nem anyagi, kézzel megragadható, pedig hát minden szó, ami igazán fontos.

Tehát az első tanácsom: a reformkor újjáélesztése.

 §2.

A jelenlegi rendszer nem lép föl elviselhetetlen igényekkel az állampolgárokkal szemben. A hivatalos állami médiák ugyan gorombán szidalmazzák azokat, akiket ellenségnek gondolnak (ami megbotránkoztatja a közönség nagy részét), de a megalázkodás nyilvános rituáléi nem rendszeresek, ritkák. A félig magánjellegű apparátusi csoportokba kiszervezett államnak ideológiai értelemben ellenzéki a szerepe, aminek a tudatában is van: úgy érzi – nem egészen jogosulatlanul –, hogy a nyugati „progresszív” örökség (egalitárius, evilági, eudaimonisztikus berendezkedés) nem hagy neki teret, kiszolgáltatja a plebsnek és a külföldnek, a nyilvánosság könyörtelen megvilágításában. Ezt helytelenül írják le liberális publicisták „sértődöttségnek”, elszigetelődésnek stb., hiszen az élvezeti-spektakuláris kapitalizmussal szemben sok mindenki van ellenzékben. Látszólag ezt a „vallás” jelszava alá akarják sorolni, de Európa környékén ma létező teokratikus tekintélyelvűség iszlám és görögkeleti-ortodox jellegű, Kelet-Közép-Európában ez – néhány amerikai gyökerű evangelikális-fundamentalista szektán kívül – nem áll rendelkezésre, térségünk ebben az értelemben nem „vallásos”. A nacionalista hagyományok is fiktívek, az etnikai gyűlölködéseknek nincsen múltjuk (ebben is téved a liberális publicisztika), a mai magyarországi jobboldal körében elterjedt német- és ukrángyűlölet hagyomány nélküli, az interneten jött létre nemrég az orosz-ukrán háború problémái miatt; nagyon sokan az ilyesmiben a Nyugat szimbólumát látják, amelynek a hamisnak tetsző humanizmusa intenzív ellenszenvet vált ki.

Ezt a hangulategyüttest az államszerűséget úgy-ahogy működtető, félig privatizált apparátusi erőcsoportok láthatólag egyöntetűen osztják (s ez valamennyire összetartja őket). És hát persze a nyugati polgárság és politikai osztály kétszínűsége, képmutatása, kisszerű önzése dolgában tökéletesen igazuk van.

Azt megörökölték az egyébként tipikusan osztrák eredetű, de elangolosodott huszadik századi konzervativizmustól, Wittgensteintól Popperig, Polányi Mihályig, Mannheim Károlyig, Kolnai Aurélig, hogy a társadalom tudatos – bármennyire jóakaratú – átalakítása (social engineering) elfogadhatatlan: ez gyakorlatias bölcsességnek látszódhat, de alapjában a régi antiplatonizmus megnyilvánulása, ahol nem az ontológiai és erkölcsfilozófiai tételek problematikusak, hanem maga a szókratikus magatartás (a politikai, morális, szociális kérdések „elintézése” intellektuális vitával) és a „demokratikus” közvélemény tekintélyének kétségbe vonása a tudományos, filozófiai igazság nevében.

Ez az ellenzéki viselkedésforma az állam élén nem nagyon ritka kivétel a történelemben, hasonló volt számtalanszor az állam „ellenzékisége” az egyházzal szemben, amelynek a papsága megörökölte a filozófusi pozíció egy részét a görög ókorból – amin persze osztozni kényszerült a máshonnan (a Bibliából) származó prófétai szereppel. Amit az államot irányító erőcsoportok nem vesznek észre: a Nyugattal és a polgári társadalommal való szembenállás a kelet-európai, esetünkben a magyar államéletet és világnézeti szcénát keveri bele a nyugati belharcokba, tehát maga is elnyugatosítja a „keleti” társadalmat, bár a tagadó oldalról, akárcsak a két világháború között, amikor a Nyugat elleni első, nagy viharos gyűlölethullám változtatta meg a magyar kultúrát olyan jelentős, óriási tudású íróegyéniség szellemi vezetése alatt, mint Németh László. Ez a gyűlölethullám – amelynek alapja természetesen antiegalitárius, de ezúttal már a nemesség érzetét fölváltó, egyben helyettesítő  „mélymagyar” érzékenység nélkül – ma semmivel sem enyhébb, bár vulgárisabb, mint az 1920/30-as években.

A nálunk uralkodó antiegalitárius konszenzus nem tudja elviselni, hogy fogyatékkal élő vagy „abnormális” (meleg, transz) vagy biológiailag „alacsonyabbrendű” (nő, színes bőrű) vagy szociálisan rosszul alkalmazkodó, nehezen beilleszkedő személy (azaz gyakran egyszerűen a szegényember) igényt tartson rá, hogy nemcsak egyenrangú társ legyen a népi közösségben, hanem akár vezető is, aki „rendetlennek” beszámított identitását nem szégyelli és rejtegeti, hanem büszkén megmutatja. Ez a „nyugati” elvárásnak tekintett – amúgy univerzális és banális – kulturális jelzésváltozás az őrületbe kergeti a magát ellenzéki-lázadó pózba hozó hatalmi elitcsoportokat, ahogyan valaha a „büdös paraszt” és a „büdös proli” és a „büdös zsidó” vezetői igénybejelentése kergette őrületbe a „világrendszerrel” ellenzékben álló militáns elitcsoportokat, elég hasonlatosan a mai kései utódokhoz. (Nagyon tanulságos, hogy „neomarxistának” neveznek mindenféléket, így az ún. dzsenderelméletet [?] és a „posztmodern” irodalmat és bármit, ami a régen elmúlt hierarchiák pecsétrendjét sérti.)

Ugyanakkor, mint minden „konzervatív forradalom” esetében, gondosan szemügyre kell venni a jóhiszemű és őszinte részvevők motivációit (indítékait), tanulhatunk belőlük. Egy részük nagyon régi eredetű. A „konzervatív forradalmak” az ellenfélnek a természetes rend szabályainak a megszegését vetik a szemére, szemben az örök baloldal történelmi megközelítésével, amely a mély változást is el tudja fogadni, mert az emberi világrendet – amelyet az ész irányít, amely nem rögzített semmilyen szilárd rendképzethez – plasztikusnak érzi és tünteti föl. Ebben semmi új nincs. Természet és konvenció kontrasztja a művelődéstörténet évezredes közhelye. A kérdés csupán az, hogy miért vált ki ekkora szenvedést a hatalmi csoportok („a jobboldal”) körében, amikor a rendi állam (és a rendiség általában) régóta megszűnt, a válsága okozta krízis az 1920-as évek végére (akkorra is nagyon elkésve) Kelet-Közép-Európában befejeződött, még az arisztokrácia és az egyház is (bár belső ellenzékként) belépett a polgári társadalomba.

Az egyik látható ok az volt és maradt, hogy a rendiség után megmaradt – birodalmi nagyság és katonai dicsőség híján – presztízs a kis kelet-közép-európai országokban a kulturális presztízs, ez pedig mindig a „fundamentális oppozíció”, azaz a forradalmi értelmiség örökké vitatott tekintélye volt. A Nyugat pár száz eladott példánya – és íróinak példátlan könyvkiadási sikere – többet ért, mint az egész kormányzói intézmény meg a főrendiház, már ami a kulturális tekintélyt, azaz a kiválóság kritériumait illette. Ez a hivatalos szankció nélküli győzelem, amely mögött nem állt hatalom és hagyomány, azóta sem hagyja nyugodni az erőhatalom tulajdonosait vagy működtetőit.

Ez a kulturális presztízs ugyanis egyrészt a piacnak, másrészt a kulturális profik vitatkozó, szabályozhatatlan nyilvánosságának volt a terméke, ami a hagyományos uralkodó osztályok szemében egyrészt hihetetlennek, okkult módon szervezettnek, sugalltnak (azaz „zsidónak”) tűnhetett föl, másrészt pedig „értékválságnak”, mintha a fundamentumok omlottak volna össze, ahol a birtoklás régisége és szilárdsága már nem töltötte be azt a szemléleti funkciót, amely évezredek óta megillette. (De azért a homines novi miatti félelmek se éppen újak.) Nagyon tanulságos, hogy ebben a szemérmesen ennek vagy annak átkeresztelt presztízsharc a „létező szocializmust” se kerülte el, amelynek épp oly idegesen rángatózott az uralkodó osztálya, amikor jobban tisztelték az általa komolyan nem vett, hatalom és pénz nélküli „bohémeket”, mint a pártfunkcionáriusokat. Ebben a pártapparátus épp oly konzervatívnak mutatkozott, mint korábban a grófok.

A beati possidentes mintha nem lettek volna annyira boldogok, mint a hírük.

Manapság az apparátusi erőcsoportok és tollforgatóik ellenzékiségben vetélkednek a voltaképpeni értelmiséggel, amelyet a hatalom vádol avval, hogy túlságosan mainstream!

Ebből is látszik, hogy a kereteket a nyugatellenesnek híresztelt hatalmi struktúra a nyugati terminusokban képzeli el. „Németország nem létezik” – mondja az egyik ilyen apparátusi csoport vezetője, amin azt érti, hogy a régi militarista, patrícius, soviniszta Németország nem létezik már, ami (bár csak részben, ám nagyrészt) igaz. Ami a magyarországi jobboldal retorikájában viszont fontos, az az a tévhit, hogy a németországi sajtót és könyvkiadást cenzúrázzák. Ezt az első látásra patologikusnak látszó, sűrűn ismétlődő állítást azonban gondosabban meg kell szemlélni, mielőtt elvetjük.

Mit jelent ez? Mit tüntetnek el a németországi nyilvánosságból inkább, mint másutt? A kapitalizmus tűrhetetlen jellegzetességeit, amelyeket bele kell illeszteni a világi humanizmus históriájába. De ez nem németországi sajátosság, mindenütt megvan, nálunk is, ahol az ismert középkorias módon csak a pénz, a hitel, a kamat, a kölcsön számít „kapitalizmusnak”, tehát az „uzsora”. Ez kétségtelenül nagyon régimódi, reakciós, divatjamúlt (no meg téves) nézet, de nem kirívó. Ám a különbség nem itt van.

Németországban a mainstream valóban nem tűri el a nácizmus fölelevenítését, trivializálását, propagálását. Tehát a cenzúra itt nem akármit érint, „csak” azt a traumatikus történelmi fejezetet, amely elég különleges erkölcsi státuszt kölcsönöz Németországnak és a szellemnek, amely ma irányítani próbálja. Sajátos, hogy az itteni hatalmi „ellenzékiség” közvetve szabadságot követel az antiszemitizmusnak és az extrém szabadságellenességnek egy külföldi országban.

Ha nincs nácizmus, akkor nincs szabadság – mondja a magyarországi (és egyéb kelet-európai) hatalmi kultúra, ha nem is egészen nyíltan, csak majdnem.

Máskülönben a híres Historikerstreit megmutatta, hogy Németországban az antifasiszta konszenzus nem teljes, a nemzetiszocializmussal rokonszenvező legnagyobb elmék – Carl Schmitt, Martin Heidegger, Ernst Jünger – tekintélye, kisugárzása változatlanul rendkívül erőteljes.

Nyugaton is akad épp elég reakciós értelmiségi, aki Magyarországot a fasizmusra/nácizmusra kimondott átok és damnatio memoriæ (tabu) hiánya miatt „szabad” országnak véli  (szabad, sőt: úgyszólván hivatalos a rasszizmus), ami annyiban igaz, hogy itt szabad valami, ami másutt tilos, tehát a szó mechanikus értelmében Magyarországon többlet van, mert másutt ebből hiány mutatkozik.

Ámde a magyar apparátusi/tőkés erőcsoportok akkor lehetnek ellenzékben, ha ott vannak, ahol nem akarnak lenni: a nyugati polgári társadalom kellős közepén. Akkor is, ha csak a nyugati szélsőjobboldallal vannak jóban: az is meg van fürdetve a nyugati polgáriság minden levében. (Például a lokalizmus és az agrárromantika exportálhatatlan különösségeiben.) Tehát ha maga a fasizmus nem is él, csak az általam 2000-ben jelzett (nem totalitárius, nem paramilitáris, nem genocidális) posztfasizmus formájában mint beállítottság, korhangulat és hajlandóság (és persze mint biopolitikailag kirekesztő állami gyakorlat), ám problémát jelent mind a polgári társadalomnak, mind a radikális kritikai értelmezés körében affektív és közösségi életet élő, vitális szubkultúráknak.

Következésképpen az 1945 után kiharcolt konszenzus még mindig érvényes, amely minden nagy hatalmi-birodalmi tömbbel elfogadtatta elvben, hogy az emberi méltóság és az emberi jogok a pozitív jogtól függetlenül fönnállnak és megilletnek mindenkit tekintet nélkül nemzettagságára és egyéb hasonló determináltságaira. A menekültkérdés és a szexuális egyenjogúság problémái azonban a nemzetállami pozitív jog kihívó és alapjogellenes gyakorlatait átszínezték a posztfasizmus eszmetartalmaival (azaz az egyenlőség agresszív fölmondásával), és tárgyai lettek a hatalmi politika ma első számú módszerének, az országos  törvényhozási és helyhatósági/regionális, döntésre jogosult többségek választásos létrehozásának, amely egyben médiatúlsúlyt igényel (valamelyik irányban).

Ezt a erőszakmódszertant passzív mozgósításnak nevezhetjük, amennyiben csak a doxát (a közvéleményt) mozgatja meg, nem okoz politikai szerveződést, ellenhatalmat, érintkezést, valóságos társadalmi konfliktust (forradalmat).

A fasizmus gondolattartalmainak föltámadásával az ún. demokrácia spektakulárisan jellegadó fő eljárása, a „választás” (meg a vele párhuzamos közvélemény-kutatások, fölmérések, propaganda) egyre határozottabban irányul az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az ENSZ Alapokmánya meg az európai emberi jogi nyilatkozat ellen, ami a hallgatólagos játékszabályok megsértése, s így látszik nem csupán a nyugati polgári (még mindig eszmeileg meghatározó) „liberális középen”, hanem mindenütt, hiszen néhány radikális államalakulat – Irán, Afganisztán – kivételével erre a biztosítékra mindenkinek szüksége van, hiába mondja az ENSZ-főtitkár, hogy a nyolcmilliárd mai ember léte veszélyben forog a környezeti válság miatt, és a fiktív „nemzetközi közösség” tehetetlen az energialobbik és hasonlók ellenében a tőkeérdekeltségek és a megmérgezett polgári eszmélkedés félelemkomplexusainak beidegződése folytán.

A választói-parlamenti többségek kialakítása meg a népszavazások (amelyeket majdnem mindig a reakció nyer a rémült represszió jegyében) ma a hamisítás és a politikai paranoia termékei, és őket tekintik a „demokrácia” végső kritériumának. Nos, ennek többé nincs foganatja és létjogosultsága, mint volt valamennyire 1945 és 1968 között egykor.

A tanácsom tehát a hazámnak: ha tekintélyt, eligazítást keres, akkor ne a többségek kialakításának szakembereire hallgasson, hanem a többségi erőszakhatalom és véleményhatalom hegemóniájával szemben figyeljen az önmagukat létrehozó (nem képviseleti-fölhalmazott, törvényalkotó) szerkezetek diszkurzív működésére, amelyek között a legfontosabbak a bíróságok (például a „láthatatlan alkotmány” fönnkölt formájában), a céhes és céhen kívüli művészet, tudomány, filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k), köztük is a szociális védelmi, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő (beleértve mind az etnikai, mind a nemi, mind a politikai kisebbségvédő), környezetvédő – törvényhozási választásoktól idegen – csoportokat. Ezek alternatív tekintélyképző elemek, amelyeknek a veszélyeztetett, de mégis valóságos léte az 1945 utáni antifasiszta konszenzus, kompromisszum a forrása még mindig. Azt tanácsolom a hazámnak, hogy elismerésével ne csak „a választási győztest”, azaz a legközvetlenebb kényszer gyakorlóit tüntesse ki, a látszólag „demokratikus legitimáció” álérvének fölülve. Maga kutassa az érvényes legitimációs tekintélyérveket a hozzáférhető kulturális anyagban, és őket mérje hozzá a represszív „többségi” legitimációs technikákhoz. 

(Jürgen Habermas, akit az európai doktrína hivatalos filozófiai főképviselőjének tekinthetünk, azt írja az Európa alkotmányáról írott híres esszéjében – magyarul az Atlantisz kiadásában, Bp., 2012 – , hogy „…[a]z államhatalomnak persze előbb szekulárissá, a jognak pedig teljes körűen pozitívvá kellett válnia ahhoz, hogy az uralom legitimációja az uralomnak alávetettek jogilag intézményesített beleegyezésének függvénye lehessen. Csak ezzel vehette kezdetét a politikai uralom gyakorlásának… jogi szabályozása. Ez ugyanis nemcsak racionalizáló, hanem civilizáló erővel is bír abban a mértékben, ahogyan fölszámolja az államhatalom autoritárius jellegét, s ezzel megváltoztatja magának a politikumnak a halmazállapotát.” S tovább: csak a második világháború után „jelenik meg olyan jogi szabályozás, amely túlmegy az állami szuverenitás nemzetközi jogi korlátozására tett tétova próbálkozásokon. […] Az ezekben a hidegháború vége [1989] óta gyorsuló tendenciákban folytatódó civilizációs folyamatot két komplementer nézőpontból lehet leírni: az államközi hatalom domesztikálása közvetlenül az államok pacifikálására irányul, közvetve viszont, nevezetesen az anarchikus hatalmi versengés megfékezése és az államok együttműködésének előmozdítása révén, e megbékélés lehetővé teszi egyszersmind új szupranacionális cselekvési képességek létrehozását. Mert csak az ilyen új transznacionális kormányzási kapacitásokkal lehet kordában tartani a transznacionálisan elszabadult természeti hatalmakat is, azaz a nemzeti határokon zavartalanul átnyúló szisztematikus kényszereket, amelyek ma főként a globális bankszektorban munkálnak.” A hivatalos doktrína egyrészt hűti a konfliktusok hőfokát, másrészt a közakaratként föllépő kényszereket állítja az ítélőszék elé, amelyeket már csak nagyon korlátozottan hisz „természetinek”, és ez államközi viszonylatban így is van, hiszen sem a jugoszláviai belháborút, sem az orosz-ukrán háborút nem tekinthetjük klasszikus államközi konflagrációnak. A tekintélyt azonban változatlanul a jogi akaratnyilvánítás alakját öltő szuverén aktus testesíti meg, amely mögött ma már nemzetállami szinten többnyire nem áll kellő hatalom és korporatív identitás, ezért a nemzetközi vagy európai föderális jogalkotás jelentősége hatalmasra nő.)

§3.

Érzületi vagy életvezetési tanácsokat politikafilozófiai esszében nem illik nyújtani, nem is tennék ilyesmit. De a populáris etikai fejtegetések érintkeznek az ilyesféle tanácsokkal a margón, ezért előre is elnézést kérek.

Az 1989-i rendszerváltás egykorú várakozásaira ma rosszul emlékszenek már honfitársaink (a többség bölcsebb volt, mint ezt fölidézni vélik némelyek, akik ún. fogyasztási reményeket képzelnek bele a nagy népmozgalmakba, holott ezek nem voltak a változtatást okozó közös ihlet forrásai). Ezek az „emlékezések” a kiábrándulásból fakadnak, el vannak zárva az egyébként nyilvános dokumentációtól, ami kielégítően bizonyítja a rendszerváltás alkotmányos-alapjogi, emberi jogi, erőszakmentes (polgári, fölvilágosító, reformer, antietatista) beállítottságát.

Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk róla, hogy a „valóságosan létező szocializmus” gigászi, világtörténelmi változást idézett elő avval, hogy 1917 után – először évezredek históriája után – az értékrangsor csúcsára a testi munkát emelte a mindaddig imával és kultusszal övezett szellem helyett, és evvel bizonyára örökre megváltoztatta a szubaltern osztályok, az örök plebs „váradalmait”, ahogy a teológia mondja, meghitt közelségbe hozva (egyben szentté avatva) a proletár életet a megváltás eszméjével. (Ez József Attila költészetének filozófiai középpontja, egy példa nélkül álló új korszak tökéletes átérzése és megformulázása.) Ettől tökéletesen idegen a rendszerváltás klasszikus polgári idealizmusa és individualizmusa, amelyet az antifasiszta osztálykompromisszum a puszta létével megjósolt előre. Ennek a kollíziónak a filozófiai értelmezés és kommentár nélküli lezajlása a kor botránya és mellesleg a tehetetlenség egyik oka.

A mindenkori kelet-közép-európai (magyarországi) ellenzék mindig azt a „demokráciát” kéri számon a hatalmasokon, amelynek a leírása a jelenlegi helyzet egyoldalúan autoritárius (váltsuk le a kormányt az övéhez hasonló manipulatív módszerekkel), változó megítéléséből fakad. Evvel nem megyünk semmire. Ezek hatalmi játszmák, amelyekhez a népnek nincs hozzáférése. Így aztán nem is nyerhet. Hatalom nélküli nép próbál időnként – bizonytalan tiltakozásokkal, dilettáns választási stratégiákkal és tartalmatlan, elvtelen, modortalan  médiaviselkedéssel – hatalmat szerezni az ezerszeresen erősebb, ravaszabb, gyakorlottabb, kitartóbb ellenfél kárára. Sokan sejtik, de hatékony szervezet és inspiráló vezetők híján ez mégis kimondatlan marad: visszatekintve előző tanácsomra is,

ami egyedül helyes volna, az nem a győztesnek föltételezett doxa (személyes és közvélemény) meghódítása, ami már igen régóta pusztán technikai kérdés, hanem az igazság föltárása és megvitatása.

Az erőszakszervezetek, az apparátusi és tőkeérdekcsoportok szétzúzták a szakszerű és szabályszerű állami kormányzást, a regionális döntéshozatalt és adminisztrációt, a puszta közigazgatási, szakmai, technikai reform – amit Magyarországon a középosztályi fantázia „a normalitással” azonosít – lehetetlen, mert a hatáskörök elválasztásán, a munkamegosztáson, a hatáskörök hierarchiáján nyugvó stabil uralom nyomokban sem létezik már. A közigazgatási eljárások kimenetele teljesen bizonytalan, csak az apparátusi/tőkés érdekcsoportok taktikájának, áttekinthetetlen politikai előítélet-rendszerének, változékony kapcsolati hálójának a függvénye, amelybe a racionális beavatkozás képtelenség.

A rendszert nem lehet úgymond „leváltani”, mert voltaképpen nem rendszer, hanem állapot.

Az egyetlen elképzelhető kimenetel a hatalom nélküli intellektuális elkötelezettség (azaz az igazság kutatása), amely a civil társadalom szüntelen konfliktuskészségén múlik, amely nem győzheti le az amorf hatalmi szférát, de kikövetelhet tőle annyi morális, gazdasági, szervezeti engedményt (pl. a természeti és épített környezet ügyében, a tudományos, azaz  fölsőoktatási és művészeti szféra autonómiájának ügyében, alkotmányos jellemzők újbóli bevezetésében stb.), amely a nép életét valamennyi reménnyel hathatják át, bár az általános megalázó állapot nem változtatható meg alaposan. Ehhez azonban állandó tudományos és esztétikai készenlétre lenne szükség, ami szinte emberfölötti föladat. Nem lehet megkövetelni aktív és bátor emberektől, hogy ne törekedjenek tartós eredményekre, amelyekre (tudjuk) voltaképpen nem lehet ebben a folytonosan ide-oda csúszó futóhomokban. Amire értelmesen törekedni lehet az ilyen hatalmi struktúrával szemben, az elszigetelődés, elhatárolódás, önérzetes kívülállás szintézise a nyilvános, jogszerű kompromisszumkereséssel, a sértett és igazságtalanul igénybe vett nép érdekeinek és megbántott büszkeségének türelmes védelmével.

Ezt az attitűdöt át kell vinni a rendszer formális bukása utáni időkre, de ismét hangsúlyozom: ez inkább állapot, nem rendszer, és ez a formális bukás (pl. az ún. jobboldal egyébként nem várható, nagyarányú választási veresége, amelynek a jelentősége csekély lenne) ellenére folytatódni fog. Ugyanis itt már történelmi méretekről van szó: Magyarország szilárd, „kemény” kormányzati szerkezete, amely a XIX. század második felében alakult ki a vármegyei, korporatív dzsentri igazgatás és a német/osztrák mintájú szakigazgatás és militáris rendfönntartás kombinálásával (és túlélte 2010-ig a legkülönfélébb rendszerváltásokat), mostanra apró darabokra tört. Nincs mit legyőzni.

A harmadik tanácsom tehát: a haza törődjék bele, hogy legjobb jövője nem lehet más, csak a permanens konfliktus, az informális apparátusi hatalommal való állandó állóháború, a kis tétekre menő szabadságharc gyötrő kellemetlenségei, a küzdelem kisszerűségének hősi elviselése. Eközben kellene az apparátusi/tőkés érdekcsoportokkal jóhiszeműen úgy eljárni, hogy világossá tesszük a látszólagos-külsődleges „rendszerváltás” után is, hogy ők és elég zárt belviláguk is teljes tagja(i) a patrióta politikai közösségnek (megalázásukról, életük lehetetlenné tételéről szó se lehet!), a tisztelet minden állampolgárnak és emberi lénynek hiánytalanul kijár. Az „elnyomónak” érzekelt struktúrákkal hosszasan együtt kell majd élni, ezért is ki kell zárni a dehumanizáló gyűlöletkampányokat és a megvetés gesztikáját.

§4.

A látszólagosan radikális fordulat, a rendszer látványveresége után lehetséges, hogy más alkatú fiatal nők és férfiak tesznek szert ugyancsak látszólagos, de imponálónak tetsző befolyásra a majdani közéletben. Ne legyünk érzelgősek, mondjuk ki, hogy ezek a derék emberek (mint mai, korai, alkalmatlan elődeik) a mai történelmi periódus (vagy állapot: az Orbán-éra) gyermekei, mélységesen megmérgezve ennek a történeti korszaknak a szellemétől, amely hosszú évtizedek észszerű (öncenzúránk tetsző) önkontrollja után kinyitotta Pandora szelencéjét: megnyitotta újra a fasizmus perspektíváját, azaz az emberi és állampolgári egyenlőség elismerésének a megvonását, ámde nem dinasztikus, arisztokratikus, klerikális vagy meritokratikus (kulturális cenzusra támaszkodó), hanem biopolitikai (konkrétan: fajgyűlölő, heteroszexista, mizogin) logika szerint, szabadon az ancien régime előkelő tartásától és szépérzékétől.

Nem a „múlt” tért itt vissza, hanem az elfojtott, azaz a vadságában visszaszorított kapitalizmus elemi erőként való föltörése, amelyet a kompromisszumos osztálypolitika már nem tudott kordában tartani. Ezt az időleges korlátozást hitték a második világháború utáni „elitek” (szüleink) civilizációnak, amely 1968 után látványosan bepiszkolódott és halódni kezdett.

A nyugati polgári társadalmak úgy-ahogy megmentették az államukat olyan sötét figurák vezetésével, mint Giulio Andreotti, Giscard d’Estaing, Mitterrand és rejtett szövetségeseik a kommunista pártokban és a baloldali szakszervezetekben. Az egész hasonlít Mahler Ötödik szimfóniájához, amely gyászindulóval kezdődik. (De hát a Harmadik szimfónia első tétele is – Kräftig. Entschieden – így kezdődik tulajdonképpen, sőt: itt a művész már a Habsburg-monarchia mellett, amelyet ironikus szeretettel övez, a természetet is elsiratja.)

Magyarországon és az egész Kelet-Közép-Európában (amelyet tragikusan érintett Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlása, a konzervatív-katolikus Lengyelország autoritárius fordulata, a balkáni és orosz ortodoxia középkorias ellenreformja, a negyven évnyi elfojtásos, represszív békecivilizációs régió szétmállása) nem annyira az egykori „valóságosan létező szocializmus” elleni lázadás volt a karakteres (Lengyelország lényeges kivételével), hanem a fölszabadulás a mesterséges (osztálykompromisszumos) világi humanizmus törékeny, mesterkélt attitűd- és papírhalmaza, filozófiai illemtana alól. Itt vannak különbséget a néhai „keleti tömb” országai között: Magyarországon például a fasizmus rehabilitása a magaskultúra szférája „alatt” következett be, ugyanakkor Romániában a legszínvonalasabb kulturális folyóiratok, könyvsorozatok, egyetemi-akadémiai rendezvények, szabályozott, periodikus kultuszformációk ormain, a görögkeleti ortodoxia és az állam formális pártfogásával, mint a második világháború előtt és alatt.

Ez egyszerre a transzgresszív lázadás káprázata és a fölfeslett szövedékű államképletek hanyatlásának (dekadens) mámora. Ezt a népbarát civiltársadalmi reformtörekvések nem tudhatják elhárítani a maguk részletgazdag, segítőkész gyakorlatiasságával. Maguk is kénytelen-kelletlen szerepet játszanak benne, hiszen épp úgy az államrezon, közjogi és közigazgatási elmélet és technika válságának, a civilizációval immár nem enyhített kapitalizmusnak a termékei, mint a tőkebefektető-államapparátusi erőcsoportok. Föltűnő, hogy olyan antiszekuláris oszlopszentek kultusza, mint az alaposan elavult és fájdalmasan eklektikus, bár kitűnően író Hamvas Béláé, mennyire elterjedt a civiltársadalmi reformtársulatok műveltségében.

E tekintetben az autoritárius/informális hatalomgyakorlás amorális „hatékonysági” közönye és kíméletlen, ám tartalmatlan versengése (agónja és agóniája) áthúzódik a „jobboldal” veresége utáni évekre, ha ugyan lesz ilyen vereség, amiben kételkedem, bár lehetetlennek se tartom – csak lényegtelennek.

Ezért a negyedik tanácsom a hazának: radikálisan és lelkiismeretesen fölül kell vizsgálni azokat a már interiorizált (megbellebbített), úgyszólván implicit előföltételeket, hittételeket, amelyeket a jogtalanított, észszerűtlenített, államtalanított, az erőszak tar tönkjére visszavágott, az állami vagyont kisajátított, fölaprózott apparátusi uralom miatt igen sokan a magukévá tettek, olykor anélkül, hogy észrevették volna.

Az önkritika, az önvizsgálat, a történelmünk végiggondolása a legmagasabb elméleti szinten: ez nagyon követelően, „igényesen” hangzik, de elengedhetetlenül szükséges. A fasisztoid „fölszabadulás”, tabutörés autentikus érzése és teljességgel hiányzó valószerűsége betegre bénítja a kelet-közép-európai, Duna-medencei közgondolkodást és közbeszédet a holokauszttagadásig és tovább. Ettől tudatosan, merészen és józanul megválni a következő – gondolkodó és cselekvő – nemzedék dolga lesz.

A hazánkban sajnálatosan elterjedt patologikus (tényellenes hipotéziseket sorjáztató) gyűlölet Németország, a német állam ellen semmi egyébnek nem köszönhető, mint annak a senki máséhoz nem hasonlítható (soha nem teljesen kielégítő, de mindenki másénál mélyebb) szembenézésnek a nácizmus/fasizmus lényegével, a holokauszttal és a modernség legsötétebb aspektusaival.

Ausztriában a legnagyobb irodalom koncentrált erre, de ott ebből nem lett nemzeti kultúra, a németországihoz hasonlítható racionalizált gyászkultusz és posztumusz filozófiai polémia konfliktusokat váltott ki, miközben Kelet-Európában arról folyik a szó, milyen jó lokálpatrióták („derék magyar emberek”) voltak az elpusztított zsidók, akik evvel haló porukban is fölmentettek erkölcsileg mindenkit, aki tudatos cselekvéssel vállalt szerepet a meggyilkolásukban; ez a „cottage industry” (amolyan etnográfiai háziipar) Kelet-Európa egyik legutálatosabb kulturális rutinja, hogy a szinte szertartásos, legbanálisabb áldozathibáztató és önfölmentő közhelyek áradását meg se említsük.

De ennél jellegzetesebb a Nyugattal mint olyannal (tévesen) azonosított Németország gyűlölete, amely nálunk is érezhetően a nagy kulturális teljesítmény súlyával és presztízsével nyilvánítja gonosznak (bár megértésre és értelmezésre méltónak) a nácizmus/fasizmus rehabilitálóit, a neo- és posztfasisztákat, akik közé – a belsőleg érvényesített, kívülre udvariasan tompított „német antifasiszta” kritériumok szerint – részben öntudatlanul a kelet-európai értelmiség és középosztály zöme tartozik.

Amikor a kelet-európai jobboldali sajtó kommunistának nevez igazán ódivatú német konzervatívokat, azért jár el így, mert másról, mint a forradalmi világi papság szellemi aszkétáiról nem képes elhinni, hogy valóban antifasiszták, ami Kelet-Európában (a holokauszt fő helyszínén) nem tetszik természetesnek, „normálisnak”, plauzibilisnek az ún. átlagember számára: itt az antifasiszta még mindig excentrikus, marginális, problematikus, „mazochista”. Az itteni antiszemitizmus nem közvetlen, hanem reflexív: a nácizmus gonoszságának az elismerése okozza, amellyel olyan intimitás áll fönn, hogy elvetése fájdalmat okoz, megbecstelenítő, groteszk, nevetséges. Valóban, nem annyira a zsidókról van szó, hanem a természetellenesnek nyilvánított antifasisztákról, az egalitárius politikai evangélium „szélsőséges” prédikátorairól.

Ami most a legfontosabb, kedves hazám:

hogy tudjunk róla, mennyire meg vagyunk mérgezve, halálra betegítve a gyöngék iránti rosszakaratnak mint antropológiai hipotézisnek az elfogadásától.

§5.

A mélyreható politikai változás – akármennyire elégtelen önmagában – meg fogja követelni az állagőrzést és helyreállítást, tehát alapvetően konzervatív funkciók reformerek általi, konzervatív eszményektől vezérelt rendszeres gyakorlását. Minden kis és nagy településen a helyi közgyűjtemények, iskolák, történelmi épületek, templomok, jól működő, nagy hagyományú műegyüttesek, gyakorlatok szorulnak gyámolításra, bátorításra, pénzforrásokra, elismerésre. A lakóhelyünk természeti környezete – élvezeti és meditációs szemszögből, de leginkább önmagában, a maga kedvéért – ugyancsak védelemre szorul a zsákmányszerző apparátusi kapitalizmus romboló közönyével és durvaságával szemben.

Ki volna a helyreállító, öngyógyító, önszelídítő, önvizsgáló és önbíráló reformer szövetségese, ha állama nincs és nem is lehet már?

Mivel nemzetállami és regionális (pl. vármegyei) kormányzás, igazgatás, politika nem létezik többé, csak szisztematikus (jogilag szankcionált, lehetővé tett) zsákmányolás, a szövetségeseket nem lehet itt keresni.

Először is itt vannak a hagyományos erői a múltnak, mindenekelőtt a katolikus és az evangélikus (lutheránus, anglikán) egyházak, amelyek az antifasiszta, erőszakmentes, antirasszista, egalitárius status quo védelmére esküdtek föl, beleértve az olyan számukra nehéz kérdéskörökben, mint a szexuális politika. A Vatikán – mint már sokszor volt – a stabilitás egyik fontos támasza.

Gyöngébb, de nem elhanyagolható a nemzetközi szakszervezeti, munkajogi mozgalom se, a leprekáriusabb afrikai körülmények között akár, ahol az emberek, mindenekelőtt a nők testi épségét is védeni kellene, nem szólva a legöldöklőbb környezetpusztító – bányászati és monokulturális mezőgazdasági, túlhalászási – gyalázatok hihetetlen körülmények között gyakorolt mélyökológiai és emancipatorikus bírálatáról, ugyancsak Afrikában.

Az a szféra, ahonnan ennek az írásműnek az ötlete is származik, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) világa. A NGO-kat sokan támadják, olykor joggal, de előbb vegyük szemügyre, hogy a jelenlegi történelmi pillanatban kicsodák-micsodák ezek a csoportok és lényeg szerint mit képviselnek, mit mutatnak föl.

A nem kormányzati szervezetek – szembeszegülve az autoritárius, represszív, jogtipró államalakulatokkal – önkéntes, informális politikai csoportok voltak, amelyek a doxával (a közvéleménnyel) és az állami erőszakkal, elnyomással szembeszegült gyakorlatokat mutatták meg (különösen Kelet-Európában) a honpolgároknak, polgári engedetlenséggel, szuverén nyilvánossági szigetek megalkotásával (szamizdat) és hősi áldozatvállalással. 1989 után a szerepük a legtöbb helyen megváltozott, kivéve a régi és új diktatúrákat, különösen az iszlám típusú tekintélyi államokat, ahol a hősies áldozatvállalás továbbra is a politikai stílus középpontjában áll és formálja a politikai kultúrát, amint azt ijedt csodálattal láthatjuk Iránban, ahol különösen a fiatal nők bámulatos vakmerőséggel mutatják meg a szabadság és autonómia szépségét, amelyről a romantika kora óta megfeledkezett Európa.

Az NGO-k az „igazságpolitika” jegyében professzionizálódtak, a különféle represszív anomáliákat különösen a nemzetközi bíráskodás és jogalkotás terepén végzik ki, miközben mozgósítási munkájuk átalakul. A NGO-k, bár önkéntes, kisebbségi, hatalmi jogkörök nélküli intézmények, partnerei az 1945 utáni világjogi architektúrának, gyakran helyettesítve a jogvédelemre és az egyéni jogvédelmi magatartás istápolására képtelen nemzetállami parlamenteket és kormányokat. Mivel ún. „demokratikus fölhatalmazásuk” nincs (ezen alaptalanul, fölszínesen a „választásokat” érti a közvélemény és sajtója), csak a platonista igazságpolitika racionális-diszkurzív eljárásrendje áll rendelkezésükre, amelyet ma már az egyetemek sem ismernek el. Ennek következtében főleg az autoritárius-represszív politikai rutinok válogatott terepein az NGO-k iránti tevékeny gyűlölet nagyon is valóságos.

Figyelemre méltó, hogy a „demokratikus választások” fétise a brutálisan antidemokratikus rezsimekben a legerősebb, mert bennük a választások (közakarat) szankciója adhat egyedül legitimitást a nemzetközi és szövetségi jog által el nem ismert, a nemzetállamok számára is tilos elnyomásnak.

Tehát a „meg nem választott” instanciák elismerésének a megtagadása – nem szólva a közismert rágalmakról, amelyek az 1945 előtti antiszemitizmus metaforakincsét hordozzák, akkor is, amikor erre semmiféle látható ok nincsen – egyben az állambontó posztfasizmus önmegerősítése. A szubverzívnak képzelt NGO-k sokkal affirmatívabb, kifinomultabb és hagyományosabb módon támogatják a szekuláris és egalitárius modern állam ideáját, mint a „fölhatalmazott”, de voltaképpen apolitikus, zsákmányoló-kisajátító nemzetállamok, amelyekből – először a római és a hellenisztikus birodalmak szétesése óta – hiányzik a reprezentatív politikai közösség (ha tetszik: a nemzet), amelyet valaha „Isten népe”, azaz az egyház mint honpolgári-áldozati közösség mutatott föl a maga katedrálisaiban, egyházzenéjében, misztikájában, (bűnbánati, imagyakorlatában) és skolasztikájában.

Ennek a tartalomnak (a politikai közösségnek, „Isten népének”, amely mindig kiválasztott, akárhonnan származik, akárhonnan emelkedik a kiválasztottságig) az utódai az igazságpolitika utolsó képviselői. Jellegzetesen az egyház hajdani legnagyobb ellenségei, a világi jogászok, bírák, államutópia-teoretikusok állnak ma – a megszűnt kommunista világmozgalom romjain – az egyház oldalán, a legszigorúbban megjelenítve a megbocsátás, a kiengesztelődés, az együttérzés, a kímélet, az ún. „befogadás” egalitárius, büntetéstől tartózkodó erényeit.

A két világháború között a rendiség összedőlése miatt az osztálykeretekből kiesett obsitos katonatömeg és militáris politikai szervezete szó szerint értette az osztálykérdés kommunista megfogalmazását, és vezérei elhatározták, hogy véget vetnek mind a polgárság, mind a munkásság osztályharcos, emancipációs univerzalizmusának: mindkettőt látszólag a zsidók vezették, akiket nem lehetett életben hagyni. Meg is történt az elképzelhetetlen (Himmler szerint „a titkos hőstett”), a keresztyénségben, a fölvilágosodásban, a szocialista emancipációs projektben és a XX. században mindenestül a vallást, a mitológiai képzeletet magára szabó és vele esztétikailag és metafizikailag egynemű, mélyen érintett európai zsidóság fizikai kiirtatása. Így hát Európa és a holokauszt ügye, morális nehézsége egyesült egészen addig (azaz mostanáig), ameddig az 1945 utáni konstrukció meggyöngülésével a posztfasizmus ki nem jutott a nyilvánosságba.

Amikor a posztfasiszta olasz kormány ennek a implicit, hallgatólagos tilalomnak nem engedelmeskedik, ismét előáll a „fölszabadító” fasisztoid zendülés érzése.

Ugyanis az establishment – szörnyű bűnei ellenére – ragaszkodik a szekularizációval létrejött „humanista” egyezség peremföltételeinek megtartásához, evvel pedig lehetővé teszi az igazságpolitika aktorainak függetlenségük, cselekvőképességük megőrzését, bár az NGO-k fiatal, egyre hivatásosabbnak látszó munkatársainak már nem ez a világnézetük. Ugyanakkor az establishment, amelynek legfontosabb fóruma az Európai Unió, ezen belül is az Európai Parlament és az Emberi Jogok Európai Bírósága, merev doktrinarizmussal védi a francia forradalom óta kikristályosodott, majd megkövült megváltó tant, amelynek állítólag ellensúlyoznia kellene, kellett volna a kizsákmányolást, a csalást és a barbárságot – ez volt a kései szociáldemokrácia gyorsan halványuló reménysége –, amire persze képtelen, hiszen maga a föladvány abszurd.

Mindazonáltal az állagmegőrzés és a helyreállítás (erre képes ma a „legjobb”, rendkívül gyönge politika az állami keretek és eszközök hiányában, teória nélkül) egyetlen látható eszköze ez a korhadó szövetségi rendszer (EU, ET), ami azért múltból merített erejével nemcsak a jelenlegi „állapot” iterációja, hanem megpróbálkozik a politika helyettesítésével. Sikertelenül persze, de nem oka, hanem tünete a politikai hanyatlásnak.

Habozva írjuk le, de ami itt még nélkülözhetetlen, az nem éppen az „értelmiség”, hanem a nagyobb tudományszakok, művészeti ágak és a filozófia megalkuvás nélküli működése, amihez sajnos nem állnak fönn a megfelelő korporatív-szakmai, anyagi, irányítási föltételek, nem szólva a könyvkiadási, kiállításrendezési, hangversenytermi, könyvtári stb. infrastrukturális alapokról, mindezek ki vannak szolgáltatva a tőkés beruházók-szolgáltatók és a tőkés versenyben érdekelt államtöredékek tudatlan önkényének meg a gépies akadémiai és kultúraipari bürokráciának és babonáinak. Az alkotók haragja és kételye érződik, zavarja őket annak a tartalomnak a néphez való eljuttatásában, ami életük munkája kellene hogy legyen.

A európai szövetségi szisztéma úgy-ahogy hozzájárul a műveltség kiemeléséhez és ünnepléséhez, jutalmazásához, archiválásához, megőrzéséhez, olykor még a kivételes, botrányos, lázadó életművek muzealizálásához, evvel persze ártalmatlanításához is. Így ismét olyan kánonok jönnek létre, mint a múltban a királyi és egyházfejedelmi udvarok mellett. Ebben a jótékony és spektakuláris patrónusok (gyűjtők, adományozók, közgyűjtemény- és egyetemalapítók) szintén egykori szerepüket töltik be. A kultúra gazdasági értelmében kinccsé válik, „hercegi védelem” alatt. (Árát épp úgy manipulálják, mint bármilyen piaci árucikkét, különösen a képzőművészetben.) A szépség elárasztja a politikamentesített szociális ugart.

Rossz lelkiismerettel ugyan, de magam is élvezem ezt a másodlagos, nem akart következményként megjelent kivételes hozzáférést a legnagyobb szövegekhez, képekhez, zenékhez. Ezt a szépségáradást olyan fejedelmi pártfogás juttatja el hozzánk, amelyben a hátrányos megkülönböztetés, az elnyomás, a bántalmazás, a kigúnyoltság, a megalázottság  áldozatai nem részesülnek. A polgári társadalom a hajdani megalapozottsága nélkül is az igazságtalanságra építi szépségeit és igazságait, már amennyi megmaradt belőlük.

Mivel a nyugati polgári társadalomnak – a nemzetközi munkásmozgalom és a szocialista perspektíva kiiktatása után – nincs más alternatívája, mint a nálunk is lényeges korafeudális rutin, amellyel az államtöredékekkel rendelkező időleges szuverén, ellenszolgáltatás nélkül, adományok formájában hoz létre fiktív magánvagyonokat és kontrollfunkciókat az alárendelt rendőrzőknek, ezért a rendőrzők ellenfelei, a szebb és méltóbb életért reformerőfeszítéseket végrehajtó, hatalom nélküli emberek, állam nélküli honpolgárok ma kénytelenek a félreérthetetlenül legyőzött múlthoz fordulni erőért és vigaszért.

Ezt be kell vallani.

Ezért végül azt tanácsolom a hazánknak: kapaszkodjék bele – illúziók nélkül – az antifasiszta, egalitárius Európa intézményesen fönntartott emlékébe, amelyet annak idején Altiero Spinelli és Alexandre Kojève tervezett el (nem közösen) a második világháború végén mint erőteljes politikai-katonai-állampolgári közösséget, amely nem engedi meg többé a rendi hierarchiát és ennek a modern biopolitikai variánsait.

Nem engedi meg a szenvedés és a zűrzavar miatt, amelyet okoz, de mindenekelőtt azért, mert intellektuális tévedés. Erre a tévedésre (a faji, nemi, szociális, kulturális hierarchia naturalizálására) nem lehet boldogságot alapozni. 

Erre a tévedésre régen megvannak az érvényes és hatékony tudományos és filozófiai válaszok, de erőtlennek bizonyulnak a politikai közösség (és állama) széthullásának körülményei között. Márpedig erre a széthullásra jelenleg nincs orvosság.

Ezért az erősen problematikus fölvilágosító, emberi jogi hagyomány, állam fölötti közjogiasító, ezen belül deliberatív (vitatkozó) szuperstruktúrában való részvételre kell törekedni, átugorva az amúgy is nagyobbrészt látszólagos nemzetállami szintet, megpróbálva helyreállítani legalább a helyi, regionális, szakmai, foglalkozási, hagyományos autonómiákat abban a szövedékben, amelynek a vörös fonala az apparátusi-tőkés erőcsoport a maga gazdaságon kívüli, csak erőre támaszkodó öncélú öntevékenységével, amely politikailag meghatározó, különösen Kelet-Közép-Európában, különösen Magyarországon, s amellyel nem áll szemben semmilyen evilági szuverén, humanista államdoktrína.

Ebből csak kimaradni lehet, ezt csak megkerülni lehet, más csatatereket választani, mert a legkeményebb kényszer meg az erősek között ingyen osztogatott pénz kombinációja legyőzhetetlen, hiszen nem politika, nem intellektus, ez utóbbiaknak a fölülkerekedése művelődéstörténeti és világnézeti okokból viszont (relativizmus, szkepszis) valószínűtlen.

Ezért a „szilovikok” (a kényszerítők, az erőemberek) legyőzése a saját terepükön lehetetlen, ez a terep pedig maga a hazánk.

Ki kell merészkednünk a nálunk elrejtett modern történelembe, hogy megtehessük azokat a lépéseket, amelyek a politikát – a közös racionális döntéshozatalt – az utópiából közelebb hozzák a tavak, erdők, dűlők, városnegyedek, művészi praxisok, ételreceptek, szerelmi ízlés oltalmazásához.

Ehhez Európa reformjára lesz szükségünk, mert a haza észfogalma szünetel: nem szemléleti, hanem politikai okokból.

És együtt kell majd élnünk ellenségeinkkel, akiknek megvannak a szenvedélyeik, de a megromlott, bizonytalan civilizációnk hidegen hagyja őket. Nem fognak eltűnni, uralmukat se fogják föladni. Embertársaink, tehát tisztelet és méltóság őket is megilleti.

Ez a nehéz föladat vár hazánkra. Semmilyen hatalom és győzelem nem menti meg. Csak a szakadatlan munka az igazságon és a szépségen, mint mindig.

Az a sok vereség.

A modern történelembe való kimerészkedés pedig azt jelenti: meg kell értenünk, mi a szent ebben a történetben a mocsok ellenére, amely természetszerűleg belekeveredett; hol helyezkedik el a tekintély, az autentikus, valódi autoritás, amelyet az emberi személyiség (kreativitás, erotika, szeretet, esztétikum, mitológiai képzelet) görög-római és biblikus hagyományának a nyelvén szoktunk leírni, majd ennek az analogisztikus leírásnak a bizonyítékát, a próbáját kezdtük (a hipotetiko-deduktív tudomány tesztelő – tapasztalati és matematikai – módszereivel) követelni a fölvilágosodásban és a klasszikus idealista filozófia konstrukcióban.

Azoknak a humanista eszményeknek a dominanciája, amelyek az egyház XVIII. századi morális és politikai összeomlása után még megmaradtak, amikor már senki nem adott hitelt az egyház testietlen, önföláldozó, aszkétikus küldetésének, a magántulajdontól való tartózkodásának, a példaszerű – megváltást ígérő és megváltást szimbolikusan előjátszó – közösségi mély jellegének, akkor jelent meg a „hivatásos forradalmár” és a tudományos „világi papság” alakjában az állagőrző és hagyománymentő arisztokratikus elitekkel szövetségben, versenyben és konfliktusban a pénz és szellem mozgatta reform.

A dinasztikus állam reformja, a rendiség önrendelkezéséből a jogállami és honpolgári felelősségvállalás, az univerzális hivatalképesség és a nyilvánosság uralma jegyében csakugyan létrejött; a büntetés és rendtartás helyett a gondoskodás, gyógyítás, tanítás, vigasztalás, elismerés gyakorlatai pótolták ki az emberi gyarlóság okozta hiányokat. Ez volt a kezdetben az Enciklopédia és az emberi állagjavítás arisztokratikus-szabadkőműves civilizáló missziója kívül a formális hierarchikus szerkezeteken, kívül az alig hogy mutatkozó szakmai, nem rendi közigazgatás bizonytalan körvonalain. Széchenyi minden formális meghatalmazás nélkül építtetett hidat és alapíttatott akadémiát. Ő előkelő magánember volt, nagyúr, aki igazi polgárként a saját osztálya és környezete anyagi és szellemi hatalmával változtatott a politikai közösség életén, kikerülve az akkor még gyönge államot, olyan eszmények fényében, amelyekről reformmunkájának kedvezményezettei nem sejthettek úgyszólván semmit. (Ezek a francia-osztrák katolikus konzervatizmus reformeszméi voltak.)

A mai körülmények között, amikor különösen a szétforgácsolt és a szokványos gazdasági-pénzügyi mérőeszközöktől (az erőszak irányában) eltávolodott, kései perifériakapitalizmus verte szét versengő erőcsoportokra a korábbi „gondoskodó”, jóléti és nevelő államot, az emancipáció erői továbbra is (illetve megint) csak a nagypolgári mecenatúra és filantrópia belső ellenzékének az erőforrásaira vannak utalva, aminek nyilvánvaló – a XVIII. századra emlékeztető – jele a szubverzív, radikális kultúra (különösen a rendszerellenes művészet)  elittámogatásának megszerveződése. A nyugati nagypolgári elitek tudatában vannak a kései kapitalizmus tarthatatlanságának, és önvédelmükre próbálják erősíteni a lázadást, amely a földarabolódott politika barbársága ellen folytat többnyire gyötrelmesen eredménytelen aprómunkát a civil társadalomban, amely a Barbaricum tőszomszédja.

Mindenkinek igaza van, aki hangsúlyozza, hogy Kelsen és Preuß jogállama – e nagy jogalkotó teoretikusok és fejedelmi tudósok szándéka ellenére – arisztokratikus, elitarisztikus konstrukció, nem népfölszabadító forradalmi projekt (bár a weimari köztársaságban és az egykori „vörös Bécs”-ben járt ilyen időleges következményekkel).

Ebben a percben a jogállam már túl van a nagy történelmi vereségein (ahogyan a modern jogállamot is leverték az 1930-as években), mert az Európai Unió és az Európa Tanács meg néhány szakosodott ENSZ-szervezet és nemzetközi NGO erőfeszítései ellenére a politikai egyenlőséget kinyilatkoztató szövetségi-egyezményes politika és diplomácia, a humanista bürokrácia erőtlen volt a fasisztoid észjárás és represszív rutin (a nemesi gőgöt apparátusi kegyetlenséggel helyettesítő megvetés és csőcselékszellem) föltámadásával szemben.

Mindaz, amit amit az 1945 utáni polgári-munkás kiegyezés, konszenzus, vegyes gazdaság, balra nehezedő tolerancia és a buchenwaldi eskü („Soha többé!”)  a rémületes vereség után meghirdetett, kudarcba fulladt.

Európa nem tudta megvédeni magát a fasizmustól, az Egyesült Államoknak és mindenekelőtt a Szovjetuniónak kellett megmentenie (azaz külső erőknek) attól a patologikus regressziótól, amelyben a korábban a „szocializmus” által vezetett szubaltern, plebejus rétegek is jelentős, bár nem meghatározó szerepet játszottak: sikerült a fasisztáknak a nép zömét mozgósítaniuk a saját szuverenitása és emancipációja ellen.

Ez az ellenforradalmi mozgás örökre viseli a holokauszt ördögi pecsétjét, amely mindigre elválasztja a civilizált emberiségtől: ez utóbbi a szellem fényjelzéseivel, a pesszimista, de gyógyító ambíciójú pszichoanalízis és filozófiai kritika terápiáival kezeli az antiegalitárius kegyetlenség és öldöklés valóságát és jövő veszedelmeit, miközben a környezeti válság az elemi létföltételeinket is elpusztítja. A sok felelőtlen fecsegés dacára az évtizedekig bizony elfojtott, elhallgattatott, föld alá kényszerített fasizmus – amint ma a színes menekültek, a nők és a melegek (és persze az értelmiség) ellen nyíltan föl mer lépni – nem léphet be Auschwitz árnyékvonalán általlépve a rasszista-szexista lázadás lázbeteg Európájába, nem szólva az egyre mandarinosabb karakterű kései, másodlagos fölvilágosodás intézményi hálójáról, ahol még mindig az Altiero Spinelli és – tőle függetlenül – Alexandre Kojève által megtervezett, temperált, piaci szocializmus (amelyből az Európai Unió fejlődött ki) és a hajdan az alaposan megrémült Szovjetunió közreműködésével elfogadott emberi jogi hitvallás uralkodik világnézeti értelemben, ha nem is a politikai kényszerintézkedések szférájában.

Meglehetősen komikus, ahogyan a modernség egyik legnagyobb tragédiáján – a kétszáz esztendős nemzetközi szocialista munkásmozgalom (a modernséget szellemileg megvilágító „szent” eszme) megsemmisülésén, ami semmivel nem volt kevésbé föltűnő, mint sok ezer templom elvilágiasítása, megszentségtelenítése a francia forradalom alatt, amelynek az egész európai értelmiség és az arisztokrácia, nagypolgárság zöme buzgón tapsolt – épp hogy átesett, politikailag alig létező baloldal az ellen a meggyöngült liberális polgárság iránt viseltetik a legnagyobb ellenszenvvel (tárgyilag, filozófiailag egyébként jogosan), amely ugyan önös érdekből, de életben tartja.

A nyugati polgári civilizációnak az elidegenedésben, a kizsákmányolásban, az elnyomásban az osztálykényszeren túl is vállalt szerepe nem humanizálható a szocializmus nélkül, következésképpen a kapitalizmus fasiszta („völkisch”) bírálatának megmarad, sőt: olykor erősödik a kisugárzása. Nem véletlen, hogy Martin Heidegger, Carl Schmitt, Ernst Jünger művei baloldaliakat inspirálnak, mert az önmagában álló burzsoá liberalizmus a szocialista komponens nélkül erőtlen az antihumanista regresszióval szemben a maga szadizmustól nem épp idegen pogány individualizmusával.

A kommunizmusnak, épp úgy, mint a keresztyénségnek, rendelkezésére állt a bűnbánat, töredelem, megtérés szkematizmusa – a despotizmus igenlésétől visszajutottak a rossz lelkiismeretű, sztálinizmusba tévedt  kommunisták, például a most épp emiatt meggyalázott és bepiszkított 1956-ban az „eredeti üzenethöz” –, az viszont elképzelhetetlen, hogy a fasiszták visszaszédüljenek az „eredeti üzenet”-höz, hiszen ott az „eredeti üzenet” éppen az emberiség megosztása, nem testvéri egyesítése.

Jegyzetei tanúsága szerint Guy Debord (Marx nyomán) tudatában volt annak, hogy a bonapartista „jóléti állam”-ban nem az osztály mint olyan lép föl, hanem szétszórt, elszigetelt individuumok vonulnak át mint kérelmezők és segélyezettek, illetve később mint paramilitáris SS-hóhérsegédek egykori osztályukkal szemben, példás elnyomók. A Komintern belső ellenzéke már 1918-ban tudta, hogy a frakciótilalommal zsarnoki apparátussá átépített bolsevik párt (Lenin és Trockij) államkapitalizmust „épít”, akárcsak a szociáldemokraták, majd később (másként) a fasiszták, ahogyan a tirannia jeleit észrevette a földalatti és forradalmi pártban a még nem bolsevik, fiatal Trockij és később Rosa Luxemburg. A szocializmus már első diadalmas gesztusai idején meghasonlott önmagával és gondolkodóival, és rövid idő alatt elfelejtette világtörténelmi hivatásának igazi szubsztanciáját, s ebből csak a polgári emancipáció, a fölvilágosodás radikalizálása maradt meg.

1917 után a kommunista párt számtalan, „alkotmányozónak” nevezhető jogszabállyal intézkedett a szexuális egyenlőség azonnali bevezetéséről, az akkori viszonyok között szélsőségesen szubverzív dzsenderfölszabadítással, de máris elsikkadt az egyenrangú társcél:

az érzelmi, erotikus, szellemi, orgazmatikus, klitoridiális boldogság, önkívület, test és lélek kibékülése, a szerelmesek csibészes természetélvezete és a szépség miatti, elhanyagolt közös öröme

– a fiatal Marx írja valahol, hogy az ész mindig létezett, de nem mindig észszerűen –, a filozófia ígérete, az az ígéret, amely egyenrangúnak mutatkozott avval az aszkézissel, amely kétezer évvel Nietzsche előtt tudta és leírta nagy örömhír-bejelentésében, hogy Isten halott. Az őszi avarban csókolózó pároknak ezt nem kell elmagyarázni, a Bach-partitúrák reszketeg, vékonyka tónusa jobban föltárja, mint a mennydörgős mennykő a világvége-narratívában.

A szentség és a természet, az emberiség és a természet kibékülése, kiengesztelődése – a reneszánsz művészet, az enciklopédisták, a skót moralisták, Goethe, a XVIII-XIX. századi német zene és filozófia, a korai romantika az ironikus és elragadtatott erotikájával – megszakadt, bizonytalan, részben sikertelen program. A ma képtelenségnek érzett romantikus természetfilozófia (Schelling és mások) tette a legnagyobb ajánlatot Európának – az ajánlat még mindig fönnáll: cserben hagyva, elárulva, elfeledve –, amely a szépség és az élvezet illő esztétikai arányának a fönntartásával megmenthetné a saját életét és a történelem által a gondjára bízott állat- és növényfajták, tájak létezését is. Lerombolásuk összefüggése a környezeti válság által elterjesztett biológiai katasztrófával a meggyalázott szépség (az ártatlan erotika bosszúja az értetlen brutalitáson) régi metaforáját keríti elő.

A kigyúrt és betépett rohamosztagos fogcsikorgató dühével médiapolitizáló posztfasiszta „közszereplők” a gyöngéd anyatermészettel azonosítják magukat, amelynek a körvonalait – amúgy férfiasan – a vadászatban és hasonlókban lelik föl, s a hóban egymás mellé fektetett állati tetemek fölött, fegyverrel és pálinkáspohárral a kézben juttatják érvényre hallgatólagos vagy hangosan röhögő nézeteiket a nőkről.

Ebben a helyzetben a nemzet, a haza sorsa igenis egyre közelebb kerül az autochton kultúra tevőleges mibenlétéhez. Hihetetlenül magas a tétje a kelet-közép-európai művészet, irodalom, filozófia, történetírás, archeológia,  filológia és műbírálat nagyságának, mert a periférián még mindig ez a megalapozó fogalmi-intézményes elem, nem pedig a még voltaképpeni keletkezése előtt szétkorhadt „állam”. Az emberek kíméletes, együttérző, esztétikus együttélésének a kritériumait sajnos a durva erőpolitikára visszametszett társadalmi működéssel kell megfogalmazniuk – tisztán polgári módon sajnos – a szeretet rutinjaitól nem irtózó, csak magukra és barátaikra utalt honpolgároknak, politikai filozófia, közgazdaságtan, társaslélektan, statisztikai nyilvántartás nélkül, rendszerezhetetlen személyes tudással, esetleges tapasztalatokra és olvasmányokra utalva. Ilyenkor lenne szükség Széchenyi akadémiájára (vagy mai megfelelőire), nagy múzeumra, közkönyvtárra, műemlék- és tájvédelemre (meg legfőképpen egalitárius, ingyenes, kötelező, intellektuálisan hiteles állami közoktatásra!), hogy tekintélyi fókuszba gyűjtse, legitimálja a műveltséget mint a haza fönntartóját.

Mindebben semmi reményt nem fűzhetünk a darabokra – apparátusi erőcsoportokra – tépett „államhoz”. Műgyűjtők, filantrópok, mecénások, nagypolgári lobbik, érdekképviseleti akciók, és fölöttük a megszűnőfélben lévő nemzetállami szint kihagyásával a nemzetközi és föderális (európai) szervezetek kontrollja és anyagi-közigazgatási, valamint alapjogi segítsége az, ami botladozva, rögtönözve, gyakorta értetlenül mégis néha a kelet-közép-európai civil társadalmak (nemzetek) rendelkezésére áll. Ennek a segítségnek a világosságát hivatott kioltani az igen hatásos eurofób propaganda, ahogyan annak idején a jozefinus reformprotokollok elfogadását szabotálta el a „Bécset” (Brüsszelt…) rágalmazó ellenreformációs, ellenforradalmi, kisnemesi-kispapi babonaság. (Amelynek a hatására visszavonták a reformintézkedéseket és tömlöcbe küldték a korábban kényeztetett, gyakran már közrendű és protestáns reformértelmiség nagyszerű képviselőit és halálba a csalódásba belebetegedett reformcsászárt. Azóta is azt sikerült elérnie a széttöredezett magyar állammozaiknak, hogy nálunk a leggyöngébbek a munkanélküli-ellátások az összes ipari ország közül az egész világon, s hogy 2010 óta folyamatosan csökkennek a szociális kiadások, támogatások, segélyek anélkül, hogy a legcsekélyebb tiltakozás hallatszanék. Ezt a cselédpofozó irányzatot a történelmünkben csak az önkényuralmi Ausztria [más nézetből a fölsőbbségi liberális Habsburg-monarchia vagy Haydn-birodalom], a szovjet rendszer és az Európai Unió törte meg, azaz mindig a külföldi behatás.)

Következésképpen a fasisztoid, posztfasiszta barbárság rezsimmé szilárdulását megint a nemzetállam segítsége nélkül kellene megakadályozniuk a Platónt és Dantét és Adyt olvasó, Palestrinát és Mozartot és Bartókot hallgató polgártársainknak.

A fasizmust nem a fölszínen látható államforgácsok csinálják, ezek csak eltűrik és fölhasználják, s nem szolidárisak a fasiszta regresszió áldozataival, mindenekelőtt a romákkal és a szexuális kisebbségekkel.

Így hát az értelmiségnek jobb híján el kell látnia a csakugyan antidemokratikus, államhelyettesítő, tekintélyi funkciókat, teljesítve saját invencióján kívül a tudásimport föladatát  – beleértve az ilyesmihez fűződő illemet, ízlést, érzékenységet, másodlagos műveltséget, sőt: sajnálatosan fölényes és fölsőbbséges, külsődleges, kellemetlen kozmopolita „nemzetpedagógiát” is –, amennyire ezt a nemzeti kultúra képes elviselni.

Amikor I. Ferenc József császár és király egy-két napra Budapestre látogatott, az udvari személyzet erre a rövid időre is Bécsből hozott lovakat, ágyneműt, mosdószereket, asztalneműt, evőeszközt, edényeket, ruhaneműt, dohányt, illatszert, konyhai eszközöket, dekoratív fegyvereket, az egész udvartartásnak frissen mosott fehérneműt, mintha Budapest emberi életvitelre alkalmatlan lett volna, afféle mocsokba fulladt gyarmat.

A király ritka itteni tartózkodása alatt alig vetette le a kesztyűjét, kizárólag csak a saját bécsi szakácsának a főztjét ette, amelyet bécsi komornyikjai szolgáltak föl, az Országházat nem látogatta meg, a Várban fogadta a magyar grandokat. Főleg csak katonákkal – a saját embereivel – érintkezett itt is.

Súlyos és megalázó örökség ez. Erőteljesen befolyásolja a Nyugattal szembeni attitűdöket, bár legtöbbünknek idegen a Monarchia története. Már II. József császár inkognitóban tett erdélyi utazása óta a darabontkormányig az ausztriai fölvilágosodás erői (egészen a szociáldemokráciáig) az gondolták, hogy a parasztságtól minden jogot megtagadó, de főleg a régi Magyarország nemzetiségei (mindenekelőtt a románok és a szlovákok) kíméletlen elnyomása, erőszakos (és eredménytelen) magyarosítása, oktatásügyük, művelődésük beszántása (mindenekelőtt Apponyi szörnyű iskolatörvénye) miatt a magyar uralkodó osztályt akár fegyveres erővel le kell verni, liberalizmusra, kisebbségi (pl. nyelvi) jogokra, nemzetiségi megbékélésre, szélesebb körű választójogra kell kényszeríteni (a magyarországi nemzetiségi mozgalmak vezetői többnyire börtönben ültek, az elégedetlenségeket csendőrsortüzekkel „szerelte le” a magyar főnemesség kormányzata, amiről a magyarországi utókornak fogalma sincs, pedig a hírhedt kolozsvári, románellenes – „koncepciós” – Memorandum-pör miatt a nemzetközi közvélemény és az ausztriai parlament is élénken tiltakozott).

Magyarország már a XX. század elején olyan nemzetközi pária volt, mint akár ma, közmegvetés sújtotta, ami nem tett jót sem az elnyomott, kultúrájuktól megfosztott nemzeti kisebbségeknek, sem az etnikailag és kulturálisan magyar lakosságrész (amely a nemzetiségekkel szemben kisebbségbe szorult, különösen Erdélyben már a XVII. század óta) közérzetének és politikai önképének.

Majtényi László és munkatársai bebizonyították (ÉS, 2022. november 18.), hogy a szükségállapotok egymásra halmozásával az Orbán-rezsim egyrészt rendeletileg kormányoz, másrészt külön alkotmányos erőfeszítések nélkül, a már meglévő joganyag alapján akár a katonai diktatúrát is bevezetheti egyszerű nyilatkozattal. Ugyanez a „kormányzat”, amelynek véletlenszerűen kialakult és megjutalmazott, adományokkal fényezett apparátusi-kapitalista erőcsoportjait az igazgatási erőszak szimbólumvilágát megtestesítő magyar miniszterelnök személye és a személye körülötti informális szuperkormány köti össze, teljesen szervetlenül, fölösleges és költséges fattyúfunkciók százaival.

Ezt a világot külföldön alig értik, de mégis: a politikai Magyarország iránti lenézés és undor szinte teljes körű Európában, akárcsak ahogyan a kiegyezés és a első világháború vége előtt (s még korábban időszakosan) szokásban volt. Evvel szemben a mai állapot haszonélvezői és apologétái külföldön megpróbálják, elég szimplán, letagadni saját uralmuk tényeit, miközben „itthon”  ezeknek a tényeknek a segedelmével ejtik rémületbe a jobbára passzív lakosságot, amelynek olykori elutasító (kontesztációs) gesztussorozatai megérdemlik tiszteletünket. (Ld. a tanár-diák-szülő tiltakozásokat, élőláncokat, demonstrációkat.)

Ugyanakkor a megbántottság valós. A magyar nép nem sokkal antidemokratikusabb és antiszociálisabb (pontosabban: szociálisan hidegebb), mint a szomszéd népek, csak a humanista nevelést, a kíméletet, a toleranciát, a játékosságot, a barátságot hagyták ki gyermekeink tanrendjéből, irodalmunk és közéletünk nagy részéből. Nem szólva egykori elnyomott nemzetiségeink – románok, szlovákok, szerbek – létezéséről, no meg a romákról és a menekültekről, bevándorlókról, akiknek a puszta megjelenése a magyar identitás sérelmének számít, amely sérelmet ráadásul még meg is torol rajtunk a liberális és „baloldali” Európa. Ezt a kultúránk iránti elfogult ízlésítéletnek fogják föl sokan, nem pedig morális ítéletnek.

Ezért úgy tetszik, mintha az európai szolidaritás igénybevétele pusztán „az ellenséggel való cimborálás” egyik alesete lenne, amolyan hazaárulás, hűtlenség az erkölcsi kontextuson kívül, amit megkönnyít a külföld, Európa csakugyan differenciátlan, rosszul informált viszolygása.

Ez az az Európa, amelyet preventíve (megelőzőleg) igénybe kellene vennünk a helyi káosz és parancsuralom lehetséges forgatókönyveivel szemben.

Kísértetiesen ismétlődnek az egykori Monarchia dilemmái, beleértve a balkáni intrikákat. Hiszen a legnagyobbak – Széchenyi István és Eötvös József, František Palacký és Ladislav Rieger – harcaik kihűlése után Ausztriához mint kozmopolita fogalmi szerkezethez fordultak polemikusan, de apologetikusan is, bár jól tudtak mindent, ismerték az udvart, a dinasztiát, a közigazgatást és a hadsereget.

Ebből a helyzetből kellene a magyarországi civil társadalomnak és potenciális Duna-medencei szövetségeseinek kiverekedniük magukat akár úgy, hogy a megmentendő nép némelyik töredéke fogékonynak mutatkozik majd a posztfasiszta csábításra és ettől még jutalmat is remélni fog.

Mivel a háborús viszonyok közepette az Európai Unió és az Európa Tanács demokratikus reformja lehetetlen, ami hazánknak megmarad, az az Európában – némely régi intézményében még ott – pislákoló szellemi lángnyelvek távoli visszfénye.

Az azonban bizonyos, hogy az elég sápadt európai antifasiszta konszenzus segítségével a nemzeti újjáteremtés, újraformálódás folyamatainak kell elindulniuk a széttöredezett „államot” és üres, inkoherens erőszakát elfelejtve, gyógyítva és építve, szabályozva és az életet transzparensen tervezhető, a görög (arisztotelészi) értelemben vett barátságra támaszkodó lépéseket kieszelve, tudatosan gondolkozva a tudományos, esztétikai, erotikus, mitologikus kultúra kibontásán, fölhagyva az öncélúan durva csatakereséssel, ütközéssel, viadallal. Az örökséget állandóan meg kell munkálni: az értő változtasson.

[1] – Hogyan fogalmazza meg a „túlsó pólust” esztétikájában Hegel mint a klasszikus eszményét? „Csak a szellemben, a konkrét, szabad, végtelen viszonyban önmagához jut ki a létezéshez [Dasein] a maga igaz abszolút jelentőségében. A közvetlen érzékiségtől való megszabadulás útján és a maga önállósulásában találkozunk a magasztossal és a fantázia megszentelésével. Az abszolút jelentős először is a gondolkodó, abszolút, érzékfölötti egyetlen, amely az abszolútumra vonatkozik, és ebben a viszonyban az önmaga által teremtett másikat, a természetet és az általában vett végest mint negatívumot a magában fönntarthatatlanban tartja meg. Ez a magán- és magáértvalóan általános, amelyet mint a teljes létezés [Dasein] fölötti objektív hatalmat képzelünk el, mintha ezt az egyet [dieses Eine] a maga kifejezett negatív irányzékában a megalkotott ellen vagy pozitív panteisztikus immanenciájában a tudatossághoz és az ábrázoláshoz [zur Darstellung] vinnék el. Ennek a szemléletnek kettős hiányossága a művészet számára először abban áll, hogy az egyetlen és az általános, amely az alapjelentést fejti ki, még nem érkezett el a közelebbi meghatározottsághoz és különbségtételhez, azaz voltaképpeni individualitásához és személyiségéhez, amelyben szellemként fogja föl önmagát és mint alakzat [Gestalt] lép a szemlélet elé, amelynek a szellemi tartalma [Gehalt] fogalma szerint idetartozó és hozzá mérhető lenne. Azonban a szellem konkrét eszméje [Idee] megköveteli, hogy magában meghatározott és megkülönböztetett legyen, s ha tárgyivá teszi önmagát, akkor ebben a megkettőződésben külső megjelenésre tesz szert, amely bár testi és jelenlévő, mégis általa átjárt marad, s emiatt ha önmagában vesszük, semmit nem fejez ki, csak a bensejét mint szellemet lépteti elő, amelynek megküllebbítése [Äußerung] és valósága. A tárgyi világ oldalán a magában elkülönbözetlen abszolútum absztakciójával másodszor az a hiány kapcsolódik össze, hogy a valóságos jelenség mint a magában tárgyiatlan [das in sich Substanzlose], képtelen igazul az abszolútumot konkrét formában kifejezni.” G. W. F. Hegel: Vorlesungen über die Ästhetik, II. Werke 14, szerk. Eva Moldenhauer, Karl Markus Michel, Frankfurt/M.: Suhrkamp, ³1990, 15-16.

[2] – A „túlsó pólus” másik megfogalmazása Hegelnél: „…a magát reflektáló, benső, végtelen negativitás, amely maga is tárgy, általánosságban vett én. Ebben az öntudatosságban és benső mozgásában lép elő a végesség, és ellentétbe kerül önmagával. Innen keletkezik a zavar; megmutatkozik benne a gonosz, és ez a rosszakarat [das Böse des Willens]. Én viszont, a szabad ember, mindentől elvonatkoztathatok; ez a negativitás és elszakadás jelenti lényegemet. A gonosz nem a teljes szubjektum; ennek megvan az egysége önmagával, amely a pozitív részt (a jónak levést) s az öntudat abszolútságát, végtelenségét képezi. Ez a szellem különválasztottságának mozzanata, amely minden közvetlentől, minden külsődlegestől elvonatkoztathat. Ezt az elkülönböződést az időiségből, a változásból, a világlényeg kicserélődéséből, a rosszból [Übel] és a kétségből merítik, és mint az öntudatosság abszolútsága a gondolatban mint a lélek halhatatlanságát ábrázolják. Ami erre kiemelkedő meghatározásként következhet, az az időben való megmaradás [Fortdauer in der Zeit]; ez a fölülemelkedés a hatalmon és a cserélődő változáson azonban már eredetileg is a szellemhez tartozik, nem a kiengesztelődés közvetíti. Így járul hozzá ehhöz a másik meghatározás, amely szerint a szellem öntudata az örök élet örökkévaló, abszolút mozzanata [Moment], amelyben az idő, a változásnak ez az elvontsága [Abstraktum], a változás valósága, a megkettőződés fölött kapaszkodik előre, amikor fölvételt nyer az egységbe és kiengesztelődésbe, amelyben a tudat tárgyát már eleve meglévőként előföltételezik.” G. W. F. Hegel: Vorlesungen über die Philosophie der Religion, I. Werke 16, szerk. Eva Moldenhauer, Karl Markus Michel, Frankfurt/M.: Suhrkamp, ³1990, 77-78.

[3] – Gondoljunk bele, hogy amikor az 1956-i magyar forradalom leverése után a forradalomban részt vett kommunista politikusokat kivégezték, a kommunista értelmiségieket bebörtönözték, akkor 1957 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták (közben dörögtek a fegyverek, emberek ezreit deportálták, az országot megszállta az idegen hadsereg) az egykori népi mozgalom vezető elméit: Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Fülep Lajost, akik közül az első kettő nyílt náci szimpatizáns volt. Németh László a mélymagyar/hígmagyar különbségtétellel a szláv, német, román származás terhét a zsidók kitaszításához (ami politikai esszéisztikájának lényege volt már az 1920-as évek óta) közelítette, amit csak hiperfasizmusnak nevezhetünk. Németh László közvetlen szellemi és politikai kapcsolatba került a Szovjetunió illetékes szerveivel, a szovjet szférához való tartozás ideológusa lett. Haláláig a kommunista párt művelődéspolitikáját irányító szűk csoport tagja maradt, modern klasszikusként ünnepelték. Semmi nyoma annak, hogy militáns, genocidális antiszemitizmusát kritikailag fölülvizsgálta volna, vagy hogy erre próbálták volna késztetni. Az MSZMP az értelmiség egy részének 1943/45-i kollaboráns magatartását nem historizálta, hanem naturalizálta. Mindeközben az azonos miliőből kinőtt antifasiszta gondolkodó, Bibó István (szintén a népi mozgalom jelese) a „létező szocializmus” börtönében ült 1956 után, de művei szabadulása után is be voltak tiltva. A régi magyarországi baloldal három emblematikus alapművét – Oroszország. Úti jegyzetek (1934), Puszták népe (1936), Petőfi (1936) – megalkotó Illyés Gyula mint a legveszedelmesebb magyar fasiszta politikus, Imrédy Béla miniszterelnök (kivégzett háborús bűnös) védence vészelte át a nehéz háborús éveket, miközben a megmaradt antifasiszta nyugatos folyóirat, a Magyar Csillag szerkesztője volt. A magyarországi összeomlás és fasizmus legjózanabb és legmélyebb elemzője, Szekfű Gyula – Valahol utat vesztettünk (1943/44), Forradalom után (1947) – eredetileg a két világháború közötti hivatalos antiszemita konszenzus megteremtője, a közszellem megmérgezője, a Horthy-rendszer (1919-1944) ideológusa volt egyben (Három nemzedék, 1920), majd a sztálini rezsim magasrangú képviselője (pl. Magyarország moszkvai nagykövete!) haláláig. Az antifasiszta osztálykompromisszum pedig nem a fasisztáknak és a kádári ellenforradalom képviselőinek egyezségéről kellett volna szóljon, hanem éppen ezt lett volna hivatott megakadályozni. Palmiro Togliatti, Jacques Duclos, de Gaulle, Willy Brandt, Herbert Wehner, Bruno Kreisky, Olof Palme, Josip Broz Tito nem erre gondolt. A Révai József (1898-1959) művelődési miniszter, a KB titkára által megteremtett, értelmiségi nyomásgyakorló csoportokra is támaszkodó vezetési módszer és személyzet még kelet-európai méretekben is (akárcsak manapság) ritka züllöttség jegyeit mutatta, és befogadta a legmagasabb körökbe a fasizmus-nácizmus és antiszemitizmus legradikálisabb képviselőit. De nem szabad azt hinnünk, hogy ez másutt is általános volt, különösen elképzelhetetlen lett volna az NDK-ban és a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban (ČSSR).

[4] – Magyarországon Carl Schmitt politikaiteológia-fölfogása körül jelentős fordításirodalom bontakozott ki (pl. Jacob Taubes, Jan Assmann könyvei magyarul az Atlantisznál). Ennek járulékos előnye az archaikus és antik politikaelmélet kreatív alkalmazása a jelenlegi válságra. Ld. Jan Assmann: Herrschaft und Heil, 2000 / Uralom és üdvösség. Politikai teológia az ókori Egyiptomban. Izraelben és Európában, ford. Hidas Zoltán, Bp.: Atlantisz, 2008, 131-132: „Az a fogalomkészlet, amellyel az óegyiptomi leleteket értelmezzük – pl. a jog, a morál, a bölcsesség, a vallás, a politika, az uralom, a hatalom, az erőszak – a fogalmi differenciálódás évezredes folyamatainak eredménye. Az egyiptomi gondolkodástól idegenek az efféle megkülönböztetések. Minden politikai és jogi fogalom a kötelezettség jelentéskörébe tartozik, amely négy dimenziót egyesít szétválasztatlanul: a morált, a jogot, a politikát és a vallást. […] Ez a nyelvhasználat is elfogadható, ha nem feledkezik meg a különbségről, és a megfelelő fogalmakat nem a forrásnyelv, hanem a tudományos metanyelv fogalmaiként használja.” (A négy elemhez Jan Assmann máskor „a kultúra” általánosságát is társítja.) A tudományos metanyelvnek ezek a maguktól értetődő fogalmai pillanatnyilag elég rosszul működnek (vö. Benedikt Sepp: „Kritik als identitäre Pose”, Merkur, 2022. november), a válság pusztán katonai-hatalmi-gazdasági elemzése munkál, mintha a szellemi rutinok, praxisok megszűntek volna létezni. A lázongó ifjúság jogos ökológiai pesszimizmusa mellett csak a kezdetleges meritokratikus méltatlankodás, az egyes miliők körében aratott siker (szemben a zsarnokinak érzett, hatalminak-önkényesnek vélt nyilvános jutalommal), a vallásnak mint szubjektív megérzésnek esztétikai begyakorlása és rutinizálása, a szabadságpraxisokat ért ideológiai támadás okozta megbotránkozás és viszolygás kerül fölszínre. Magát a válságot Jacob Burckhardt (Weltgeschichtliche Betrachtungen, 1868) így írja le: „A puszta zűrzavarok alig vagy egyáltalán nem ártanak a művészetnek és az irodalomnak; az általános bizonytalanság kellős közepén nagyszerű, mindaddig lappangó szellemi erők törnek fölszínre… Úgy látszik, a robusztusabb gondolkodók, költők és művészek, erősebb alkatú emberek lévén, kedvelik a veszély légkörét és kivirulnak a csípősebb légáramlattól. A nagy és tragikus élmények érlelik a szellemet és más mércével látják el: a földi dolgok függetlenebb értékelését teszik lehetővé. […] Quant à la pensée philosophique elle n’est jamais plus libre qu’aux grands jours de l’histoire – mondja Renan. A filozófia az athéni élet feszültségei és vakmerőségei közepette is virágzott [a lényegében állandó válság, a folyamatos terror], a háborúk, az állami és aszebeia-pörök. a szikofantia dacára, amikor még utazni is veszélyes volt…” (Világtörténelmi elmélkedések, ford. Báthori Csaba és Hidas Zoltán, Bp.: Atlantisz, 2001, 193-194. A passzus így végződik: „Korunk válságainak sajátos jellegzetességeit illetően… megkíséreltük kimutatni, hogyan írja elő manapság a kultúra az állam programját.”) (Uo., kiemelés nem az eredetiben.) A polgári társadalom erényei – tudományos képzettség a fizikától a társadalomtudományokig, személyes függetlenség, meritokratikus iparkodás/szorgalom, szolidáris-egalitárius politikai akciókészség, a szabadkőművességgel azonosítható filantrópia (társadalmilag releváns jótékonyság és a megismerés apológiája), minden lelkiség redukciója az esztétikumra stb. – úgyszólván természetes doktrína (államtan) tartozékainak tűnnek föl, s emiatt a szétesett hatalmi roncsoknak a fölszínen ijesztően parádézó (poszt)fasizmusa bizonytalanabb, belülről is vitatottabb, ambíciótlanabb, mint amilyennek a fölvilágosodás utáni nyilvánosság kényszerűen föltünteti. Mert a kultúra a válság által szétvert politikának is programot ad, ez pedig nem más, mint a kapitalizmus.

[5] – Korunk egyik legnagyobbik filozófiatörténésze igen egyszerűen foglalja össze a keresett összefüggést: „…a szándékot: megfogni, hogyan vált lehetségessé, hogy a keresztyén szabadságtanból az egyház kényszerrendszere keletkezzék. Hogy ezt a programot keresztülvigye, Hegel fölhasználta történelmi tanulmányait, korának állam- és társadalomelméletét. […] Hegel logikája később ezt a belső reflexióra támaszkodó folyamatot összekapcsolta a »lényegre« mutató külső folyamattal, s evvel maga hozta létre a történelmi szellemet. Ám legelébb az erre vonatkozó gondolatot Hölderlinnek az egyesületlen sokféleség eredetére való kérdése inspirálta. […] Végül ez az egyetlen kérdés marad az elidegenedéshez és elmagányosodáshoz, amelyre a keresztyén nyelvben a »bűn« szava áll, annak az előföltételezése, ami a kiengesztelődéshöz vezető egyesülést vezérli. Így nőtt ki Hegel első küzdelme az ortodoxiával, amelyet ő – barátaitól elhagyva – berni magányában folytatott, megalkotva az elkövetkező kor legjelentősebb gondolatát.” Dieter Henrich: „Historische Voraussetzungen von Hegels System” [1970], in: Henrich: Hegel im Kontext. Mit einem Nachwort zur Neuauflage, Frankfurt/M.: Suhrkamp, ⁴2019, 71-72.

[6] – A könyv megpróbálja a hegeli ábrázolás (Darstellung) egészét problematikusként, dilemmatikusként újraalkotni. A szövegközi összefoglalások egyikét idézzük. „Hegel szerint »a negatívum a negatívumnak mint valami csak a szubjektum kezdete; a bennelét először merőben meghatározatlan. Előbb magáértvalóként határozódik meg, ameddig szert tesz a szubjektum konkrét intenzitásának fogalmára.« A szubjektumot hegeli módon elgondolva az önmagához fűződő viszonyként lehet definiálni. […] Az ez [das Etwas] az önmagára vonatkoztatott tagadás, amely a tagadás tagadásaként teljesül ki. […] A tagadás tagadása Hegel magyarázatában (1) a különbség fölhárítása [Aufheben], amely nem látja a mozzanatokat, amelyek fölmerülhetnek. Ám a különbség áthárítása [Aufheben] ebben az elvontságban önmagára való vonatkoztatás nélküli tagadása a tagadásnak. A tagadás tagadása, a különbség avagy a megkülönböztetés más, mint a megtagadandó, a hárítás [Aufheben]. A tagadás tehát (2) a valóság és a tagadás különbségének áthárítása [Aufheben]. Amennyiben Hegel erre rekurrál, akkor háromszoros tagadásfogalommal dolgozik. Ez nemcsak ezen a három helyen merül föl, hanem mindegyiken különböző jelentősége is van. Az »önmagában vett tagadás« [»Negation überhaupt«] a realitás pendant-jának tagadó és létező minőségével a maga széthárításának [Aufheben] tartozik. Ennyiben az »egyszerű«a tagadás tagadásának összkomplexusában maga a különbség, és nem »az önmagában vett tagadás« [»Negation überhaupt«], amely ennek az elkülönböződésnek csak az egyik oldala volt. Ezért a tagadás tagadása végső soron (3) a különbség áthárításának eredménye.” Michael Theunissen: Sein und Schein. Die kritische Funktion der Hegelschen Logik, Frankfurt/M.: Suhrkamp [1980], ³2016, 230-231. Theunissen könyvét magas színvonalon vitatja ez a kötet: Hans Friedrich Fulda, Rolf-Peter Horstmann, Michael Theunissen: Kritische Darstellung der Metaphysik. Eine Diskussion über Hegels „Logik”, Frankfurt/M.: Suhrkamp [1980], ²2016, amelyet sajnos itt nem ismertethetünk. Vö. Csikós Ella: Élő gondolkodás, Bp.: L’Harmattan, 2008. „E két szempont szétválasztása határozza meg a természet teremtettségének a kérdésére is a hegeli választ. A természeti világ teremtett annyiban, hogy önmagában nem abszolút a léte, hanem az eszme másléteként áll fenn, de teremtettsége, illetve teremtődése nem jelent időbeni kezdetet, csak a (potenciális létmódú) eszme logikai priuszát a természettel szemben.  A természeti világ egésze örökkévaló, abszolút értelemben nem keletkező és nem megszűnő;  hogyan viszonyul akkor az örökkévalóság a világ empirikus, időbeli létezéséhez? Hegel  hangsúlyozza: az örökkévalóság nem az idő előtt vagy az idő után, nem a világ előtt vagy  annak pusztulásakor van; az örökkévalóság örök jelenvalóság, abszolút jelen. A világteremtés nem valamiféle egyszeri aktus, hanem a világ »most teremtetik és örökké teremtetett«. Nem maga a természet, hanem a természet eszméje, lényege, fogalma örök, s ez éppen a természet  fennmaradásának formájában nyilvánul meg. Az örökkévalóságot Hegel – logikája elveinek  megfelelően – gondosan elkülöníti a végtelen idő fogalmától. A végtelen idő képzete még mindig időt, bár egyre újabb és újabb »másik« időt jelent, a véges idő ismételt meghaladását a végtelenségig, egyfajta negatív túlmenést, míg az örökkévalóság a jelen mint az idő megszüntetése. Az idő a végesre vonatkozik, hiszen a végesnek van kezdete és elmúlása. A véges éppen az, amivel elkezdődik a saját ideje; csakhogy a véges kezdete sosem abszolút  kezdet – figyelmeztet Hegel. Minden véges lét kezdete viszonylagos és önmagában  meghatározatlan, valami másnak a létére vonatkoztatott. A természet azonban nem  végességek gyűjteménye, egymást követő végtelen sora; a természetnek általánossága van, nem merül ki véges elemeinek puszta közvetlenségében. Ahhoz a kérdéshez, amelyre Kant feloldhatatlanul antinomikus választ vélt csak adhatni, Hegel másképpen közelít: a kérdésre, hogy van-e a világnak kezdete időben vagy nincs, nem adható olyan lekerekített válasz, amely azt állítaná, hogy vagy az egyik, vagy a másik eset áll fenn. Maga a vagylagosan feltett kérdés hibás – állítja Hegel. Hiszen ha a végesről van szó, annak van is és nincs is kezdete az időben  (saját kezdete van ugyan, de az nem abszolút kezdet); a végesek fölött az időnek abszolút  hatalma van, létük, amint elnevezésük is mutatja, szükségképpen a végük felé közelít, felbomlik, éspedig a végesség fogalmából adódóan, óhatatlanul szűnik meg, úgy, hogy előttük és utánuk valami más (más véges) van: a véges léte önálló, de korlátolt lét, viszonylagos  kezdete és viszonylagos léte van, egy tágabb létkörnyezetbe ágyazottan. Így a vagylagosan feltett kérdés a végesekre vonatkoztatva rosszul feltett kérdés: van is és nincs is időbeni  kezdete a végesek létének. Az igazi, nem »rossz végtelen« léte viszont a mostnak az az  örökkévalósága, amelyre már nem vonatkoztatható az időbeni kezdet és vég kérdése” (i. m., 82sqq.). Itt fény derül a szellem természetére, amelyben az eszme tartalmazza a Kant által elzártnak gondolt magánvaló dolgot mint szubjektivitást, amely – mindennek ellenére – forradalminak tartja meg Hegelt akkor is, amikor Fichte és Schelling már nem az.

[7] – „(A pénzt a nyelvvel összehasonlítani nem kevésbé hamis. Az eszmék nem úgy változnak át nyelvvé, hogy sajátosságuk feloldódik, és társadalmi jellegük mellettük létezik a nyelvben, ahogyan az árak az áruk mellett. Az eszmék nem léteznek a nyelvtől elválasztva. Olyan eszmék, amelyeket anyanyelvükről előbb valamely idegen nyelvre kell fordítani ahhoz, hogy forgalomba kerüljenek, hogy kicserélhetőkké váljanak, már inkább kínálnak analógiát; de akkor az analógia nem a nyelvben, hanem idegen voltukban rejlik.) (Az, hogy minden termék, tevékenység, viszony kicserélhető egy harmadik, dologi valamire, amit megint ki lehet cserélni különbség nélkül mindenre – tehát a csereértékek (és a pénzviszonyok) kifejlődése azonos az általános megvásárolhatósággal, korrupcióval. Az általános prostitúció úgy jelenik meg, mint a személyi hajlamok, tehetségek, képességek, tevékenységek társadalmi jellegének egy szükségszerű fejlődési fázisa. Udvariasabban kifejezve: az általános hasznossági és használhatósági viszony. A nem-egyenlő egyenlővé tevése, ahogy Shakespeare szépen megfogalmazza a pénzt. A gazdagodási vágy mint olyan pénz nélkül lehetetlen; minden más felhalmozás és felhalmozási vágy természetadtának, korlátoltnak, egyfelől a szükségletek által, másfelől a termékek korlátolt természete által megszabottnak jelenik meg (sacra auri fames).)” Marx: [Grundrisse], MEM 46/I., Bp.: 1972, 79.

[8] – Ld. Huzián Kristóf, Rosenfeld Annajuli rémületes cikkét. De szerintem mindenkinek el kellene olvasnia.

[9] – Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése. Winckelmann és a következmények, Bp.: Atlantisz, 2010; Radnóti Sándor: A táj keletkezéstörténetei. „Ők, akik nézték Hannibál hadát”, Bp.: Atlantisz, 2022. Nem tudjuk, vajon ezekben a könyvekben benne van-e az új tekintélyt elhívó fölszólítás. Persze azt se tudjuk már, hogy a hatalmas Carové-kézirathagyaték föllelése után (Klaus Vieweg, Florian Illies, Marko Fuchs érdeméből) mit is kell majd tudnunk Hegel esztétikájáról. A lelet valóságos filozófiatörténeti földrengést jelenthet.

[10] – De nemcsak ennyi. Mielőtt a IX. szimfónia által védett „szellemi emberek” szétrajzottak volna az anorganikus hidegben, még rendelkezésre állt a forradalmi hipotézis a „második természetről”. Ennek a kritikai ábrázolása ilyesformán festhet: (1) a második természet kritikájában a szellem eltévesztheti önmagát; a szokás szabályossága a szellem szabadságából jut a szabadba, de eredetének szabadsága elvész a valóságban. Az ismétlés szellemi gépiességévé változhat, az absztrakt identitás naturalizálásává. (2) A „második természet” affirmációja mint a szellem önmegvalósítása: a szellem szabadsága nem a világgal való szembenállás, hanem a természetnek mint saját világunknak a megalkotása és a világunkénak mint természetnek. A szabad szellem csak abban az alakban tudja a valóságot megragadni, amely magát önállósulva fejezi ki, magát állítva és létezve, állítva és nem állítva. Így foglalja össze Marx álláspontját Hegel felől Christoph Menke: Autonomie und Befreiung. Studien zu Hegel, Berlin: Suhrkamp, 2018, 146.  Vö. Robin Celikates: „Die Negativität der Revolution. Selbstreflexivität und Selbstbegrenzung jenseits des Liberalismus”, in: Negativität, szerk. Thomas Khurana é. m., Berlin: Suhrkamp, 2018, 329-340. Hegel történetfilozófiájához jegyzi föl Guy Debord: „Si la réalité est inconcevable, il nous faut alors forger des concepts inconcevables. […]. [c’est la dialectique qui surmonte l’inconcevable dans le concept: l’antinomie, la rencontre de la contradiction].” Debord: Marx/Hegel, szerk. Laurance Le Bras, Párizs: Éditions l’échappée, 2021, 417. Ld. Debord: „Rapport sur la construction des situations…” (1957), Guy Debord: Œuvres, szerk. Jean-Louis Rançon, Alice Debord, Vincent Kaufmann, Párizs: Quarto Gallimard, 2006, 509-533. A meg nem szervezett ellenállás egyik első jele. Ugyanakkor a korábbi (a még a fölvilágosodás sémáiban rögzült) esztétikai pozíció tiszta illúzió maradhat. Vö. „Banalités de base (II)” (Vaneigem), § 18: „A megoldatlan, nem meghaladott, nem hátrahagyott antagonizmusok legyöngülnek. [Tous les antagonismes non-résolus, non-dépassés, s’affaiblissent.] Ezek az antagonizmusok a meg nem haladott régi formák foglyai maradnak (például az antikulturális művészet a kulturális spektákulumban). […] A mítosz minden antagonizmust megtartott a manicheizmus archetípusában. […] Igazság szerint a régi antagonizmusok, leértékelt és nem agresszív alakban, úgy jelennek meg mint a látszat megszervezésére irányuló utolsó koherenciaerőfeszítések, a spektákulum annyira a zűrzavar és a fölcserélhetőség spektákuluma lett. Készen állunk rá, hogy eltüntessük ezeknek az emlékeknek minden nyomát, hogy a radikális harcban fölhasználjuk a régi antagonizmusokban még megrekedt energiákat. A hatalom által megérlelt forrásokból folyam csobbanhat ki, amely módosíthatja a világ domborzatát.” Internationale Situationniste (édition augmentée), Párizs: Librairie Arthème Fayard, ³1997, 335. A kényszerítő-központosító erőhatalommal (amely 1968 óta már avulóban volt) szemközt a formameghatározó műélvezői szuverenitás győztesnek bizonyult (ugyan melyik nyugati állam mert nyíltan szembeszállni a múzeumokkal, a galériákkal, a műkereskedelemmel, kiállítótermekké bővült műtermekkel, a közjavakhoz számított hangversenytermekkel, zenekarokkal, filharmóniákkal, operákkal, zeneakadémiákkal, hangszeriparral, fesztiválokkal?…), ahogyan győztesnek bizonyult korábban az, amit „vallási virtuozitásnak” neveztek Kierkegaard nyomán.

[11] – A művészetértelmezés valósággal brutálisan emancipatorikus, forradalmi változata Max Raphaelnél:  https://www.maxraphael.org/; https://www.suhrkamp.de/werkausgabe/max-raphael-werkausgabe-w-81. A mai olvasónak szinte hozzáférhetetlen.

[12] – Az intézményes művészeti tekintélyképzés bomlása a művészet implicit észkritikájának társjelensége, amelyet a legmerészebb gondolkodók idejében megsejtettek: Christoph Menke: Die Souveränität der Kunst. Ästhetische Erfahrung nach Adorno und Derrida, Frankfurt/M.: Suhrkamp, ²1991: a negatív esztétikáról és a hermeneutikáról szóló fejezet, 92-187. Vö. Christoph Menke: Kraft. Ein Grundbegriff ästhetischer Anthropologie: Mit einem neuen Vorwort, Berlin: Suhrkamp, ²2017. „Az esztétikai szubjektumfogalom ellentmond az én racionalista fogalmának annak a belátásnak hála, hogy a szubjektum csak akkor lehet cselekedetek »benső elve«, ha szociális gyakorlatok mozzanata, részvevője.” (I. m., 51.) Ezek a szociális gyakorlatok már nem tartozhatnak a szétesett „össztársadalomhoz”, hanem csak önmagukhoz, amit Menke jól, élesen lát Hegel és a kritikai elmélet segítségével. / Köszönettel tartozom Sipos Balázsnak, aki megismertetett Danièle Huillet és Jean-Marie Straub Empedoklész-filmjével, amely a dicsőséges ellentéte mindannak, amit itt leírtam.

[13] – Vö. ezzel.

[14] – Az összkiadás (G. W. F. Hegel: Frühe Schriften. Werke 1, szerk. Eva Moldenhauer, Karl Markus Michel, Frankfurt/M.: Suhrkamp, ²1990, 419-427) ezt „[Systemfragment von 1800]”-nak nevezi. A kritikai kiadás nyomán publikált tudományosabb változat – G. W. F. Hegel: Frühe Schriften. Frankfurter Manuskripte und Druckschriften, szerk. Walter Jaeschke, Phil. Bibl. 745, Hamburg: Felix Meiner, 2020 – két szövegként tartja nyilván („Über Religion. Zwei Fragmente”, §§ 63-64, 209-218).

[15] – Uo. Hegel ezt 1800. szept. 14-én írta, azaz jóval a nyugat-európai nemzetállamok és „népek” kialakulása előtt, a forradalmi korszakban, amikor a monarchia, a nemesség és a megtörendő infámia (az egyház) esett a populáris erőszak áldozatául. Ugyanakkor tisztán látta, hogy a vallás – „a végtelen” –, még ha belebukfencezik is az időbe és evvel elveszítheti isteni jellegét, az egyetlen megbízható alapja lehet a természet fölé emelkedő emberi közösségnek, amely a földre rángatja. Az autonómia transzcendens garanciái a konfliktus, a szembenállás, az ütközés szféráiban dühöngenek, csak így lehetséges a végtelenhez emelkedni, nem kontemplációban és békében. Ez a szöveg láttatja, miért ellenfele Hegel a keresztyén vallás „pozitivitásának”, amely az evangyéliom intézményi-civilizatorikus félremagyarázása, visszamenőleges hellenizálása. Ha a nép nem emelkedik a véges, a természet fölé, akkor még az időből is kizuhan. De csak akkor emelkedhet a végtelenhez, ha szembeszegül a végessel. Itt pillanthatjuk meg „a túlsó pólust”, amely relativizált intézményi konstitúciójú vallás, a filozófia közvetlen közelében. Ezt Hegel együvé gondolja az autonómiával, az önállósággal, a végtelen perspektívával, a szabadsággal, a néppel – a boldog néppel –, amely ennek a gigászi morális küzdelemnek a lényege és a zenéje: https://www.youtube.com/watch?v=cWFY3mRcTQo&ab_channel=ChristophPoppen |Haydn: Die sieben letzten Worte unseren Erlösers am Kreuze, Hob. XX: 1 (Urunk és megváltónk utolsó hét szava a keresztfán) 50-56, Op. 51, N°s 1-7.

Tamás Gáspár Miklós / Mérce