h i r d e t é s

Trumpizmus: a vesztesek lázadása?

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Trumpizmus: a vesztesek lázadása?

2019. augusztus 25. - 10:23

 

Az eredmény közismert: a 2008-as pénzügyi összeomlás a trumpizmus feltételeit már jóval a névadó színre lépése előtt megteremtette.

Forrás: The Daily Beast

Ha Donald Trump történetesen nem az Egyesült Államok elnöke lenne, akkor remekül szórakozna a világ. Azon a júniusi kampányrendezvényen, amelyen újraindulási szándékát bejelentette, mindössze annyit ígért, hogy győzelme esetén gyógyítani fogják a rákot, megsemmisítik az AIDS-t és embert juttatnak el a Marsra. Az elnök Twitter-üzenetei néha annyira nevetségesek, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző ostobaságokat talán nem ő maga írja. A G20-csúcson viccelődve kérte Putyintól, hogy ne avatkozzon bele a jövő évi elnökválasztásba. Amúgy Trump – elnökként – az iráni válság napjaiban is a hadsereg főparancsnoka. 

A trumpizmus, sajnos világjelenséggé vált, amitől egyhamar nem szabadulhatunk. Meghaladásához az is kevés lenne, ha a 2020-as elnökválasztáson egy demokrata jelöltnek sikerülne győznie. A több évtizede uralkodó, mohó és gátlástalan gazdaságpolitikát kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a nacionalizmust éltető társadalmi elégedetlenség ne termelődjön újra. Az abszurd jövedelemelosztásnak köszönhető ugyanis, hogy a szélsőséges pártok erősödnek. A brexitisták Nagy-Britanniát – békeidőben soha nem látott – káoszba taszították. Salvini és a magyar miniszterelnök egyaránt a vesztesek manipulálásának mesterei: igazi „nemzetmentő” populisták.

Ha valaki Amerikáról hall, általában a korlátlan lehetőségek hazája, a siker és az ezzel járó mesés gazdagság jut az eszébe. A valóság azonban prózaibb. Az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája ugyanis sajátos kettős társadalom kialakulásához vezetett. A republikánus és demokrata elnökök sorozatos adócsökkentései elsősorban a pénzügyi szféra menedzsereinek és általában a tőkejövedelemből élőknek kedveztek. A munkavállaló tömegek helyzetét viszont az eladósodás, a csökkenő relatív jövedelem és az ebből fakadó kilátástalanság jellemezte. 

A gazdaságilag lemaradó régiókban évtizedek óta halmozódó feszültségek sokféle formában jelentkeztek. Az országban 2016-ban 384 – lövöldözéssel járó – incidens fordult elő, a halálos áldozatok száma elérte a több százat, egyetlen év alatt. Mivel a kézifegyvergyártók a kampányok fő finanszírozói, ezért még a tanárok felfegyverzésének őrült ötletét is komolyan kell venni. Szánalmas, hogy az ámokfutók áldozatainak hozzátartozóit a hivatalban lévő elnökök csak az együttérzésükről tudják biztosítani. Az Egyesült Államokban az egy főre jutó drogfogyasztás háromszorosa a nyugat-európai átlagnak és a kábítószerhez köthető halálesetek száma nyolcszor magasabb. Az egészségügyi statisztikák kimutatják azt is, hogy a „kétségbeesésből fakadó halálozási ráta” (az öngyilkosság, a túlzott alkoholfogyasztás következményei) a középiskolai vagy annál alacsonyabb végzettséggel rendelkező fehér férfiak körében a legmagasabb. A Gallup felmérése szerint 2017 júliusában az amerikai lakosság 43 százaléka érezte úgy, hogy anyagi nehézségekkel küzd, ami nagyjából 140 millió potenciális szavazót jelent. 

Ilyen számok mellett érthető, hogy Hillary Clinton tömeges felháborodást keltett felelőtlen megjegyzésével, hogy a létminimum alatt élőket „egy csomó szánalmas alaknak” nevezte. Ezzel maga is elismerte, hogy a szegényekkel egyáltalán nem törődő washingtoni elit képviselője. Trump fő üzenete ezzel szemben az volt, hogy újra naggyá teszi Amerikát. A büntetővámokkal vissza fogja szerezni a külföldre települt munkahelyeket és egyébként is: minden bajért a bevándorlók és a muszlimok a felelősek. Mint tudjuk, a politika többnyire az érzelmekről szól. Komlos professzor például Trumpnak azt a nyilvánvalóan hazug, ám hatékony kampányjelszavát is idézte, miszerint „imádja azokat, akik alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek”.

Brexitisták, Salvini, stb

A neoliberális gazdaságpolitika jó harminc éve pusztít szerte a világon. A pénzügyi válságot lényegében azzal idézték elő, hogy a betétesek érdekeit védő prudenciális jogszabályok jó részét hatályon kívül helyezték. A „deregulátorok” azt hirdették, hogy a banki önszabályozás idővel mindent megoldó csodaszerré válik. Az eredmény közismert: a 2008-as pénzügyi összeomlás a trumpizmus feltételeit már jóval a névadó színre lépése előtt megteremtette. A Lehman Brothers fizetésképtelensége bankcsődök sorozatát indította el, ami a tőzsdékre és a reálgazdaságra is átterjedt. A pénzügyi válság az európai populisták előretörésében is fontos szerepet játszott, miután a kontinens egyike lett a nagy veszteseknek. Az Unióban elsősorban az euróövezet déli tagállamai (görögök, olaszok) kerültek nehéz helyzetbe, de a kelet-európaiak (Magyarország, Lettország, Románia) talpon maradásához is az IMF segítsége kellett. 

Az ipari munkások helyzete nemcsak a három idézett amerikai államban vált reménytelenné. Nagy-Britanniában is hasonló volt a helyzet; a Brexit fő támogatói ugyancsak a kékgallérosok voltak. Nekik főleg Angliában, a lepusztult rozsdaövezetekben kell a megélhetésükért küzdeniük. Iskolai végzettségük általában nem elég a piacképes (pl. IT) munkakörök betöltéséhez, ezért is hallgatták lelkesen a brit kivételességet hirdető szónokokat. Nigel Farage vagy Boris Johnson retorikája és az „America first!” trumpi jelszava között nem nehéz felismerni az azonosságokat. 

Az olasz gazdaság lényegében évtizedek óta Európa „beteg embere”. Az egy főre jutó GDP nem haladja meg az euró 1999-es bevezetésekor elért szintet, magas a munkanélküliség, s az ország óriási, 2300 milliárd eurós államadósságot görget maga előtt. A 2018-as olasz parlamenti választás nagyon hasonlított a britek két évvel korábbi Brexit-döntéséhez. A populista stratégia mindkét helyen a külföldről érkezők elleni gyűlöletkeltésre épült. Olaszországban a nagyjából 600 000 afrikai menekült miatt nőtt meg az unió-ellenesség, a briteknél viszont az uniós munkavállalókkal riogatták a szavazókat. Matteo Salvini Liga-vezér a nem túl eredeti „Olaszország az első!” szlogennel kampányolt és folyamatosan migránsozott. A primitív populizmus sajnos mindig a nagy gazdasági átrendeződések veszteseire hat. A magyar választók jelentős része nem tekinthette magát a rendszerváltás nyertesének. Az „átmenet nélküli gazdasági átmenet” nem igazán volt átgondolt, miután a spontánnak nevezett privatizáció értékes gazdasági kapacitásokat is semmivé tett. A korabeli becslések szerint az állami vagyon tömeges és egyidejű értékesítése miatt a túlkínálat a régióban mintegy tízszerese volt a keresletnek, így értékarányos magánosításról szó sem lehetett. 

A 2004-es uniós csatlakozás néhány euforikus éve után Magyarországon is a válság következett. A pénzügyi összeomlást a Bajnai-kormánynak ugyan sikerült elhárítania, de a Fidesz-konszolidáció nem a bérből vagy nyugdíjból élőknek kedvezett. A kormány gazdaságpolitikája a kezdetektől a gazdagokat támogatta, ám a rezsicsökkentés ettől még népszerű és ugyanúgy hat, mint a bevándorlók elleni propaganda. Annak ellenére, hogy a szavazók számláin megjelenő néhány ezer forintos jóváírás – az uniós támogatásokból ellopott százmilliárdokhoz képest – csak szégyenletes alamizsna. A lelkes híveket láthatóan a haveri kapitalizmus szorgos építése vagy a jogállam felszámolása sem zavarja. Mint láttuk, a „bőkezű” és migránsozó Fidesz a megosztott ellenzéket az EP-választáson is könnyedén felülmúlta.

A harc folytatódik

Ahogy utaltunk rá, a trumpizmus – mint világjelenség – csak a gazdasági háttér ismeretében érthető igazán. A neoliberális évtizedek pusztító örökségét persze jó lenne idővel felszámolni: a kutatók a felelős – gondolkodni még hajlandó – politikusoknak számos alternatív modellt javasolnak. Addig is örülni kell minden apró sikernek. A CNN által közölt legújabb felmérés szerint a 2019 júniusában megkérdezett amerikai választók 51 százaléka 2020-ban már nem akar Trumpra szavazni. Ez negatív rekord, miután a korábbi elnökök esetében a ciklus harmadik évében soha nem volt ilyen magas az elutasítók aránya. Talán az európai kontinensen is megmozdult valami. A választók józan többsége végül is megakadályozta a „trumpisták” áttörését az Európai Parlamentben. Számunkra különösen fontos, amit Herman van Rompuy az EP-választás óta csak vagdalkozó magyar miniszterelnök leveléről mondott. Szerinte a jogállam tökéletességéről szóló igazoló jelentés legalábbis „problematikus”. Bölcs vélemény.

Szerző: Forgács Imre, a Millenium Intézet tanácsadó testületi tagja / nepszava.hu


 

h i r d e t é s