Történetünk főiskolás hallgatója alig várta a diplomaosztást. Már korábban eldöntötte, hogy nem a tanult szakmájában helyezkedik el. Nézegette egy ideje az álláshirdetéseket és egyszer csak úgy érezte, egy multinál megtalálta a neki való munkát. Buzgón elkészítette majd beadta a pályázatát és nagy örömére behívták állásinterjúra. Igazi győztesnek hitte magát, amikor közölték vele, hogy tízen jelentkeztek a pályázatra, de ővé a meghirdetett állás.

Harmadnap reggel hét órakor kezdett és mindjárt egy kicsit megnyúlt a munkanap, este kilencig kellett bent maradni. Innentől kezdve 2-3 óra túlmunka szinte minden nap megszokottá vált. Egyre kínosabbnak érezte a kiszámíthatatlan munkarendet, de azzal vigasztalta magát, hogy hónap végén jól jön majd a plusz pénz. Csalódást okozott azonban a számlájára utalt összeg. Érdeklődésére azt a választ kapta, hogy a túlórák után majd akkor kapja meg a járandóságát, ha lejár a hat hónapos próbaideje. Bántotta a dolog, de még inkább rákapcsolt a munkára és azt gondolta, kétszeresen is érdekelt, hogy fél év után véglegesen megkapja az állást.

Az idő gyorsan repült, a multinacionális vállalat külföldi ügyvezetője – nálánál alig idősebb ifjú menedzser - igazi hajcsárként hajtotta munkára a próbaidős foglalkoztatással motivált magyar munkavállalókat. Állandósultak a túlórák. Már csak néhány nap volt hátra a hat hónapos próbaidőből, amikor fél órával a munkaidő vége előtt a főnök hívatta. Arra gondolt, biztosan a munkaszerződés véglegesítését közlik vele. Szinte ledermedt, amikor a személyzetis jelenlétében drámai hangon „lerámolták” a hanyag munkájáért, a cég iránt tanúsított bizalmatlan magatartásáért. Elébe toltak egy papaírt, hogy azonnal írja alá, különben a felmondáson kívül fizetés megvonásra is számíthat. Falfehér lett, a holmija összeszedésére kapott negyedórában azt hitte, hogy ezt a megaláztatást nem lehet kibírni, eljött a világ vége.

A szomorú és nem minden tanulság nélkül való történet azonban itt nem ért véget. Amikor a munkába állás első napjaiban a fiatal munkavállaló szembesült a rendszeres túlóráztatással, felkeresett egy tanácsadót. Azt javasolta neki a szakember, hogy gyűjtse össze a jelenléti íveket. Ez nem okozott gondot, mivel a munkáltató nyitott térben tartotta a jelenléti igazolást, hogy az érkezéseket és távozásokat mindenki maga bejegyezhesse. A történetünk szereplője minden munkanap végén, miután regisztrálta magát, készített egy másolatot a jelenléti ívről. Gondolta, biztos, ami biztos. A kirúgása másnapján, miután kicsit összeszedte magát, tett egy kísérletet a főnökénél a munkaviszony helyreállítására és a túlórák kifizetésére. Simán kidobták. Nem maradt más lehetősége, mint bíróság elé vinni a munkaügyi vitát. A jelenléti ívek alapján kiszámolta a kifizetetlen túlórákat, a felmondási időre járó pénzt és még némi „fájdalomdíjat” is a durva eljárásért.

Teltek a hónapok, a bíróság kitűzte a tárgyalás napját, amikor megcsörrent a telefon és a multi jogi képviselője ajánlatot tett bíróságon kívüli megegyezésre. A tárgyalás rövid volt, a munkáltató elismerte, hogy elbocsátott munkavállalójának a panasza jogos. A bírósági keresethez csatolt jelenléti ívek mellett erősen hatott a tanácsadó véleménye is, aki elmondta, hogy megfigyelése szerint a külföldi cég az itteni hálózatában folyamatosan hirdeti a pozíciókat, de valójában csak visszaél a fél éves felmondási idővel. A munkavállalókat megtéveszti a tartós foglalkoztatás ígéretével, de végeredményben a próbaidő alatt csak jól megdolgoztatja őket és ingyenes túlmunkát végeztet velük. Fél év után mennek a lecsóba és jöhetnek az álláshirdetésekkel fogott újabb madarak.

A „lebukott” munkáltató fizetett, mint katonatiszt. Az elbocsátott munkavállaló úgy köszönt el a multi emberétől, hogy hat havi keresetét megközelítő pénzt szorított ki a trükkös munkáltatóból. Minap megnézte a cég álláshirdetéseit és benyomása szerint a munkavállalók átverése zavartalanul folyik és mintha a trükk terjedne a magyar munkáltatók körében is.